A szovjet Capa

A magyar fotóművészet londoni kiállításával egy időben, júniusban nyílt, és vele együtt, októberben zárult a Krím-félszigeti Szevasztopolban Jevgenyij Halgyej hetven évvel ezelőtti fotóinak kiállítása. A véletlen egybeesésen túl számos közös pont is van a két kiállítás anyaga között. Az 1917-ben született Halgyej éppúgy az orosz avantgard fotó és film örököse volt, mint a magyarok a nyugat-európai avantgardnak. És Halgyej háborús fotói éppolyan ikonikusnak számítanak, mint Capa, Kertész és magyar kortársaik számos képe: nem véletlenül nevezték őt „a szovjet Capának”. A legismertebb közülük minden bizonnyal a Знамя Победы над Рейхстагом, „a Győzelem zászlaja a Reichstag fölött” 1945. május 2-án.


A kép persze, mint az utóbbi néhány év kutatása rámutatott, sok szempontból jellemzi Halgyej viszonyát a fotográfiához, aki a művészi mondanivaló érdekében minden aggályosság nélkül manipulálta a fényképeket. A zászló kitűzése a Reichstagra – amelyen ekkor már tucatnyi vörös zászló lengett – az előző éjszaka ostromjelenetének újrajátszása. Halgyej az ukrán Mihail Minyin hőstettét Meliton Kantariával játszatta el másnap, akit grúz származása miatt szemelt ki, hogy kedvében járjon Sztálinnak. 1990-ig Szovjetunió-szerte Kantariát ünnepelték a zászló kitűzőjeként. Csak ekkor derült ki, hogy még a Minyint eljátszó katona sem Kantaria volt, hanem egy másik ukrán, Aljosa Kovaljov, akit azonban az NKVD óva intett, hogy bárkinek is beszéljen erről a szerepéről. Azt a részletet pedig csupán 1994-ben tette közzé Ernst Volland, Halgyej monográfusa, hogy az eredeti negatívon a Kantariát/Kovaljovot támogató szovjet katona mindkét csuklóján óra van. A Halgyejről általa írott első alapvető összefoglaló – Von Moskau nach Berlin: Bilder des Fotografen Jewgeni Chaldej – közzététele után orosz szakértők dühödten igyekeztek kimutatni, hogy a bal kézen nem óra, hanem iránytű van – mindenesetre Halgyej tudta, mit csinál, amikor a megjelent fotón a jobb kézről kiretusálta az órára hasonlító tárgyat.


Az eredeti fotó részletén az is látható, hogy a háttérben szálló füstöt Halgyej ugyancsak utólag montírozta oda a hatás kedvéért. De végül is mindebben az avantgard hű gyermekének mutatkozott, amely nemcsak megengedhetőnek, de kívánatosnak is tartotta a fotó utólagos manipulálását a fotós szándékának jobb kifejezése érdekében. Amikor jóval később egy előadás során erről a manipulálásról kérdezték, csak annyit válaszolt: „Ez egy jó és történetileg jelentős fotó. Kérem a következő kérdést.”


De a háború elegendő szokatlan látvánnyal szolgált az avantgard szem számára ahhoz, hogy fotói manipulálás nélkül is hatásosak legyenek. Mint ez a budapesti fotó az Attila úti épületbe szállt német kisrepülőgéppel.



A szevasztopoli kiállítás, érthető módon, főként Halgyej szevasztopoli képeiből válogat, ötvenet a sok ezerből. Halgyej a Szovjetunió megtámadásának napjától a kapitulációig eltelt 1418 napban végig a háborút fotózta egyetlen Leicával, a Távol-Kelettől a szovjet városok felszabadításán át a kapituláció aláírásáig és a potsdami békekonferenciáig, majd a nürnbergi pert, ahol együtt dolgozott és jóba is lett az igazi Capával.



Halgyejt az 1948-ban „a kozmopolitizmus ellen” meginduló harc keretében állították félre – és ezzel még jól járt. Nevét törölték fotói alól: csak rehabilitásakor, 1990-ben derült ki, hogy a szovjet korszak hány ikonikus képe származik tőle. Ekkor szervezték meg első nagy életmű-kiállítását is Berlinben, amelynek jogdíjáért, tízezer márkáért még ott helyben egy Rolleiflexet vásárolt. „Soha életemben nem volt még ilyen gépem”, mondta. Hét évig élvezhette még az új gép örömét.





Jevgenyij Haldej a moszkvai győzelmi felvonuláson, 1945. június 24-én