Győztek és

Az 1942. augusztusi kijevi „halálmeccs”, amelyről a róla készült ukrán-orosz film kapcsán és orosz források alapján két hónapja – a magyar sajtóban elsőként – írtunk, a most zajló ukrajnai Euro 2012 alkalmával valóságos aranybányát jelent az újságírók számára. A meccsek szünetében kis színesként ki-ki végigpróbálgatja rajta oroszlánkörmeit, ki így, ki úgy, elég gyakran a mi bejegyzésünket használva sorvezetőnek sőt olykor indigónak, s többnyire ugyanarra a konklúzióra jutva, amire 2007, az első hiteles dokumentumok publikálása óta az orosz sajtó mainstreamje is: hogy a német megszállók elleni győztes meccsért az SS által bosszúból kivégzett hős ukrán futballisták legendája úgy ahogy van az 1950-es évek szovjet propagandájának produktuma.

Egészen más, szokatlanul ismerős és már-már elfelejtettnek hitt hangot üt meg azonban a BBC History és az Index által tegnap közösen publikált cikk, amit már drámai hangvételű címe is fémjelez: „Győztek és ez az életükbe került”. Mély bariton hangon, a „győztek” után egy orosz gondolatjelnyi szünettel, miközben Vera Muhina munkása és kolhozparasztnője negyedfordulatot tesz a stáblista előtt, írnám, ha hatásvadász akarnék lenni.


De nem akarok hatásvadász lenni. Csak szomorú vagyok, hogy valaki, akinek hivatalból ismernie kellene mind a szovjet propagandamódszereket, mind az utóbbi évek orosz tényfeltáró újságírását a témával kapcsolatban, ennyire görcsösen ragaszkodik a történet ötven éve (mert azt ő is elismeri, hogy csak 1958-ban bukkant fel először) terjesztett propagandaverziójához. „A németek úgy döntöttek, a pályán kell megmutatni az árja felsőbbrendűséget” (az ukránokkal szemben, akik mind a korabeli náci propaganda, mind a mai hivatalos ukrán álláspont szerint más szláv népekkel szemben szintén árják). Az öltözőben SS-tiszt utasítja a csapatot a vesztésre (tanúk szerint semmi ilyesmi nem történt). A Flakelf „Heil Hitler” köszöntésére a Vörös Hadsereg csatakiáltása a válasz (az ukránok valójában szimuláltak: kinyújtották a kezüket, majd mellükre csapva a tornaklub szokásos „Fizkult [testnevelés] Hurrá!” jelszavát kiáltották). A németek büntetlenül rúgták véresre az ukrán csatárokat (az egyetlen szabálytalankodó németet a bíró azonnal kiállította). És így tovább. Nem érdekes, hogy a mai orosz kutatás mindennek az ellenkezőjét állítja, nem érdekes, hogy a hamburgi ügyészség 2005-ös vizsgálata kimutatta, hogy a legenda egyetlen elemére sincs bizonyíték. És biztos ami biztos, a cikkhez kommentálni nem lehet.

Ugyanakkor figyelemreméltó – és egyben a szerző jóhiszemű tudatlanságát is megkérdőjelezi –, hogy a cikk nem egy az egyben a szovjet propagandaváltozatot ismétli meg. A szerző tudatában van az újabb kutatási eredményeknek, és azokat is beleszövi a cselekménybe. A németek nem azonnal a meccs után tartóztatják le a csapatot, mint az eredeti szovjet változatban, hanem egy héttel később, miután az ukrán nacionalista hadsereg „Ruh” csapata elleni győztes mérkőzés miatt saját honfitársaik feljelentik őket egykori NKVD-tagságukért („a németek a megtorlással megvárták az utolsó meccset”, no persze). A korábban leleplezett NKVD-tisztet később végzik ki (valójában már a meccs előtt, egy razzia során kivégezték, s egyébként is a Dinamónak, a Cseka/NKVD csapatának minden tagja NKVD tiszt volt ex officio). Egyszóval bármi új derüljön is ki az egykori eseményekről, az elvileg nem változtathatja meg a bosszúálló németek és a mártír ukránok legendáját. Megszüntetve megőrizni, mint nagy teoretikusaink hangoztatták.

Sőt még egy félszeg félmondat is bekerül a végére, ellenérvek és cáfolat nélkül: „Vannak, akik az egész történetet a szovjet propaganda kitalációjának minősítik, azt állítva, hogy szó sem volt fenyegetésekről, valójában az FC Sztart játékosainak nagy része nem a meccs miatt vesztette életét a háború során.”

Hát vannak. Kár, hogy mind szembejönnek.