Együtt a Krímben

A Wang folyó idei utolsó túráját Európa egyik legszebb, s ugyanakkor legkevésbé ismert helyére, a Krímbe szerveztük. Útiterveinkről a beharangozóban, az egyes helyszínekről a Krím félszigetnek szentelt gyűjtőposztban írtunk (és írunk is még). Arról pedig, hogy mit láttunk, ki-ki maga számol be az alábbi közös bejegyzésben, szép lezárásaként ennek az évnek. Reméljük, jövőre újra találkozunk.





















A tatár nagyasszony tisztán és gyorsan beszél oroszul. Büszkén meséli, hogyan hozta létre a helyi iskolahálózatot, hogy nyelvük ki ne haljon. Beszél a különféle rendszerek alatt átélt múltbeli szenvedésekről, de ezek szemmel láthatólag már nem nyomasztják, ahogy könnyedén intézi vendégháza és kiterjedt családja mindennapos ügyeit. Manapság már jobb az élet, és a jövő reményt ígér.

Bahcsiszaraj, a krími tatárok kulturális központja. Legelő tehenek, figyelő macskák, kecskék, kőszfinxek, füst. A müezzin imára szólító éneke melegen és barátságosan invitál Istenhez.

Hosszú séta a málladozó régi utcákon, nyomunkban kismacska üget. Tizenhatodik századi karaita kenasza, szinte romokban, néhány szerény mecset frissen felújítva, a sár, a kövek, a kapaszkodó szőlő, a festett gerendák, az utca közepén csörgedező víz között. Füstölgő marsrutkákban zötykölődve férceljük eggyé utunk színes foltjait.

Kora reggeli ébredés a kutyák kórusára, tejszerű ködből bomlanak ki a hegyek csúcsai. Tojásrántotta baklavával, fekete tea rózsaszirom-lekvárral és török kávéval. Másik hely, mintha másik idő volna.

Szürkészöld, poros fű, dombok. Arany a ritkás fák között. Magas jegenyenyárak, gyönyörű lovak. Meleg őszi napsugár tűz a szemembe, ahogy körbetekintek a birtokon.

Égszínkék. Akvarellszínű felhők előtt óriás fekete varjúk kavargása, ahogy kisebb madarakat kergetnek kaotikus pályájuk kiszámíthatatlan logikája szerint. Szürke tengeren felcsillanó napfény. Sirályok, pénzérmék finomságára csiszolt kavicsok. Hideg sós szél.

Eupatoria. Kopott utcák, kompakt kicsi terek. Az oszmán mecsetek archetípusa a neobizánci templom szomszédságában. Mondja, miért van óra a mecsetben? Hogy mutassa az időt, drágám. Toszkán fekete-fehér ívekkel körülvett tér, magas kupola.

A tatár kán palotája. Hűvös termek, a dekoráción a szovjet restaurátor keze nyomával. Világos kékre festett falak, a tagolt ablakok kicsi, festett szemein beáradó színes napfény, csillogó rózsabimbó-vörös, tengerkék, mézsárga. Üvegtárlók, kéziratos könyvek, megfejthetetlen tárgyak. Ragyogó ruhák és hangszerek.

Turbánnal koronázott sírkövek. Aranysárgán ragyogó magas jegenyék. Büszke minaretek.

Korán reggel a buszban, egy kis útra, egy kis hegymászásra egyaránt készen. Fák, szőlők, fekete, vörös és kék bogyók. Dombok és kövek. Hegyek és kövek. Kemény kapaszkodó. Tüskés bozótok, aljnövényzet, csúszós kövek, dús moha, csalóka lépőkövek. Hűvös, édes forrás, egy város felfedezésre váró romjai.

Kilátás köröskörül a hegyek fölött, széles völgyek, magas hegyláncok. A levegőben úszó köd, rágcsálható csipkebogyók. Vár, bazilika, barlang.

Eski Kermen. Citadella a zöld völgyből kiemelkedő sziklák szigettengerén. Magasan a sziklatetőn barlangok bonyolult hálózata, lyukak az ementáli sajtban, romok. Barátságos macskák és hegymászók. Köd, harmat, színes levelek, zöld vízzel és növényekkel teli sziklaciszternák. Durva, szürkésfehér kőbe vájt szobák, kilátók, üregek, lyukak, szentélyek, tágas termek.

Kherszonészosz. Ötven hektárnyi görög város romjai, legendák helyszíne, az orosz kereszténység feltételezett bölcsője. Új bazilika, méhek zümmögése, egy szent asszonynak a belső térbe tökéletesen belesimuló recitálása, egyetlen hang Gesamtkunstwerkje, finom, mint a lehelet, óvatos kicsi tűzként melengeti a barlangszerű templom belsejét.

Jalta. Város a tengeren, hölgy kiskutyával. Tengerparti sétány, csatangolás a szebb napokat látott utcákon. A tejszerű tenger ragyogó ezüstje összeér a finom sávokban színezett fehér éggel, a horizont elmosódik. Lebegünk. Repülünk. A hajó dübörgő motorja felhasítja a forró üveget. Színes kapszula emel fel csikorgó köteleken a mogorva föld fölé. Egy virágot képzeletben a csúcson hagyunk. Leereszkedünk.

Pusztulás, romok, kovácsoltvas rácsok, a zöld vegetáció függönye mögött rejtőzködő, meghökkentő és elhanyagolt bőség. Egykor méltóságteli öregasszony az árnyékba szorulva, letűnt dicsőségét siratva.

Miért nevezik feketének itt a tengert? A török nyelvek a fehér és fekete kettősségével jelzik a nagyobbat és kisebbet. Ha két dolgot kell megnevezni, például két tengert, az egyik Fehér-tenger lesz – Akdeniz, ahogy a törökök a Mediterráneumot hívják –, a másik Fekete, Karadeniz.

Egy dal jut eszembe, egy másik tengerről.


A sirályok dala az У самого синего моря („A legkékebb tengernél,” Borisz Barnet, Szovjetunió, 1936) filmből. (Noha a felvétel, úgy tűnik, hirtelen félbeszakad, valójában ez a teljes dal, ahogy a filmben elhangzik.)

Лети быстрее, чайка! В синем море вечер настаёт Поскорее птица! Узнай-ка как милый живёт! Скажи ему не стану о нём тужить, грустить не устану долго его любить.

Repülj sebesebben, sirály! Este száll a kék tengerre. Gyorsabban, madár! Tudd meg, hogyan él a kedvesem. Mondd meg neki, nem gyászolom, nem bánkódom érte, soha nem fáradok el szerelmére várva.

…beépített memóriaegységem őrzi a képeket. Remélem, sokáig…

Az első korareggel Bahcsiszarajban. Még nem látni mindent, lassan bontakozik ki a völgy a párából. Felkapaszkodunk a ház fölött a meredek lejtőn, már látszanak a bizarr formájú hatalmas sziklák, a tanúhegyek. A hegyoldal kopár, gyér fű és szúrós, élénkzöld borókabokrok. Kecskék, sovány tehenek legelésznek. Mire fölérünk a sziklákhoz, kitakaródzik a völgy és a szemközti hegyoldal – alattunk Bahcsiszaraj. A keskeny völgyben lepusztult házacskák, szegényes tákolmányok, a káni palota a minarettel, egy új örmény templom teteje csillan meg a reggeli napfényben.

Az első barlangváros. Egyre meredekebb erdei ösvényen jutunk föl a sziklákhoz. A sziklákban, fönt, tágas barlangok – szerzetesek cellái és kis pravoszláv templom – minden a barlangokban. Már csak egyetlen szerzetes él itt fenn, ő kalauzol minket. Mintha Tarkovszkij Rubljovjából költözött volna ide – valószínűtlenül sovány, magas, gótikusan nyújtott figura, hosszú fekete haját cibálja a szél, arca szépvonású, cserzett bőrű, élénk sötét szemében egyszerre látszik a figyelem, az intellektus, a humor és a megszállottság.

Jevpatorijához közeledünk a busszal – egyszerre csak meglátjuk a tengert. Megállítjuk a buszt, rohanunk a vízhez, és egy pillanat múlva mindenki – mintha vezényszóra tenné – guggol a kicsapó hullámok között a parton és kincseket gyűjt – kagylókat, kavicsokat, rákocskák páncélját.

Őszi erdőben gázolunk a sűrű avarban. Az út keskeny völgyben halad, kétoldalt meredeken emelkedik a hegy, a fatörzsek között mindkét oldalon, ameddig a szem ellát, szürkésfekete sírkövek. A karaita zsidók temetője. Végtelen hosszúnak tűnik, nem megyünk végig (nincs is vége) – 4000 sírkövet rejt az erdő. Ennél szebb, megnyugtatóbb végső pihenőhelyet nem tudok elképzelni.

Tó vize csillog az őszi lombok között – a Mangup-tó. Szikrázó napsütésben mászunk fel a meredek Mangup-hegyre. Útközben az erdőben újabb karaita temető. Fenn a platón a gót város maradékai – több helyiségből álló, „összkomfortos” barlanglakások. Egy kőkupac – ez maradt a karaita zsinagógából. A plató széléről fantasztikus kilátás a kanyonra, a szemközti hatalmas függőleges sziklafalra.

Sűrű ködben indulunk. Nagyon meredek terepen mászunk fölfelé, helyenként kis létrák segítenek, és persze a fiúk, akik láncba fejlődve húzzák-tolják föl a rászorulókat. Fent Eski-Kermen minden eddiginél elképesztőbb luxus-barlangjai bontakoznak ki a ködből. Lassan felszáll a köd, kisüt a nap, de azért annyira nem, hogy a kanyont és a szemközti hegyeket láthassuk. Ott gomolyog a mélyben a múlt köde, mindent azért nem mutat meg…

Reggel 6-kor, még ködben indulunk délre, a tenger felé. A nap éppen felkelőben, mikor megállunk egy kilátóhelyen. Előttünk balra egy függőlegesen leszakadó hegyoldal, a tövében egy pici hagymakupolás templom sziluettje rajzolódik ki a szürke háttérre. A templomocskától jobbra az egész látóteret felhőpamacsok töltik ki. Felhők a mélyben, alattunk. Közben a nap emelkedik felfelé, és a felhők között itt-ott megcsillan valami. Egyre több helyen csillog egyre nagyobb felület, és rájövünk, hogy az ott előttünk-alattunk a tenger. A szemünk láttára, ahogy a nap emelkedik, tűnnek el a felhőpamacsok, és ott ragyog a napfényben a tenger. Forosz.

Kis, szegényes település szélén szállunk ki a buszból. Előttünk homokszínű csipkés várfalak. Szudak, a genovaiak XIV. sz-i erődje. Bemegyünk a várkapun, hatalmas terület, meredek, sziklás hegyek karéjában. A várfalak a sziklák legtetején vonulnak, itt-ott egy-egy bástya teszi teljesen meseszerűvé a látványt. A kapuval szemben meredeken emelkedik a hegy. Elindulunk jobbra, egyszercsak a sziklák között kibukkan a tenger. Balra megyek, a sziklákon túl megint a tenger! Akkor már gyanús, ami csakhamar ki is derül, hogy azok a társaim, akik a kapuval szemben a meredek lejtőn indultak felfelé, megrohamozták a legmagasabb sziklákat, a sziklákon túl megint csak a tengerrel találkoztak.

Hangok. Minden reggel 5.20-kor a müezzin éneke.

Mindenhol – még az ember-nemjárta sziklák között is – ápolt, jóltáplált, fényes szőrű macskák. Jönnek velünk, nem kaját kérnek, hanem társaságot, simogatást.




1. Először fejbe vág a lélegzetelállító természeti táj, ami a végtelen múltba kényszerít belegondolni – millió éves tanúhegyek, mészkőplatók, szurdokvölgyek, sziklafalak, bazaltoszlopok. Eszméletlen alakzatok és méretek.




2. Aztán lenyűgöznek az emberi élet nyomai a hol érintetlen, hol modern tájban, a már felfogható, de mesebelien távoli múltból – barlangvárosok, kolostorok, várak, paloták, templomok. Micsoda színek, micsoda formák!


3. A városokkal dolgozni kell, nem könnyen találni meg bennük a szépet, de a lepukkantságban előbb-utóbb meglátni a stílust.


4. Végül megdöbbenek, hogy viszontlátom a 30 évvel ezelőtti szovjetunióbeli utazásom emlékképeit, a szocializmus ideológiai és fura módon otthonos emlékeket idéző tárgyi nyomait. De hát hogy is lehetne másképp? Mi is ez a 30 év a háromszáz és háromezer meg harmincmillióhoz képest? Egy pillanat.


5. Hogy a nyelvet többé-kevésbé értem, ettől nagyon vidám vagyok: szeretem a dallamát és örülök, hogy tudok néhány szót váltani a többnyire közlékeny és szívélyes helybéliekkel. Miért van az, hogy oroszul a feliratok sokkal egzotikusabbnak tűnnek, a régiek is, de legkivált a szedett-vedett maiak?


6. És hab a tortán, hogy az útitársakkal olyan jó beszélgetni tegnapról, máról és holnapról, felfelé fújtatva a hegyoromra és lefelé ereszkedve a völgybe, kint andalogva a promenádon és bent könyökölve a bárban, fent reszketve a libegőn és lent zötykölődve buszon, miközben csak fut-fut mellettünk a táj, amivel nem lehet betelni.





Nem vagyok nagy fotós és egészen biztos, hogy mindenről készültek jobb képek jobb gépekkel mint az a néhány, amit én csináltam. De azért ezt a kettőt mégis küldöm:







…ha az ember gyereke perzsa zenét és irodalmat keres a neten?!

Lembergbe, majd Odesszába, aztán Máramaros és Bukovina következik, közben egy kis szabadkai szecesszió, és lám máris a Krímben találja magát. Pontosabban a mesés Bahcsiszerájban. És ez eddig valóban mesébe illő, a káni palotával és a bahcsiszeráji (nem szökő-)kúttal. Aztán jönnek a kisebb-nagyobb meglepetések, nem mindegyik pozitív, de sebaj: az élmény, az addig soha nem látott részletek és az ezekből összeálló egész képes őket ellensúlyozni.

A tatárok minden támogatást megérdemelnek, az egész krími tatárságot kitelepítette Sztálin, közülük rengetegen el is pusztultak, csak kevesen tértek vissza (köztük a mi szállásadóink is). Mind az élőké, mind a holtaké egy-egy keserves sors, valódi tragédiákkal, amiket csak a felszínen kapargál a tatárul nem, de még oroszul is a gyatránál is gyatrábban beszélő utazó. Így aztán utunk szervezőjére, egyben idegenvezetőnkre hárul a feladat, hogy lehetőleg minden gördülékenyen menjen, és ez nem mindig egyszerű, néha egyenesen lehetetlen…

Fantasztikus tájak és a történelem majdnem elfelejtett, ám csodálatosan egyedi alkotásai, karaita, tatár és gót barlangvárosok (hogy élhettek bennük?!?), genuai erődök, közben egy-egy ortodox katedrális és kápolna és tatár mecset, aztán krími paloták sora: köztük Voroncové, és persze a cári Livadija, ahol Churchill, Sztálin és Roosevelt emléke szinte kézzelfogható, majd a tenger: a Fekete (a „fehér” Földközi kistestvére), meg a látványos hegyi vízeséshez vezető, izgalmas, feneket szétrázó békebeli (értsd ezeréves orosz katonai) dzsipes autóverseny, de főleg mászás, mászás és újfent mászás a gyönyörű tájban a nehéz terepen… Ha más élménnyel nem ajándékozott volna meg ez az út, hát két dologgal biztosan: azzal a igazolással, hogy az ember néha sokkal többet bír, mint gondolná, és azzal a szívet melengető érzéssel, hogy egy jó csoportban a tagok néha a saját fáradtságukat feledve segítenek egymásnak. Jó volt viszontlátni a régi barátokat, ismerősöket, akikkel a kapocs csak mélyült, és megismerni az út új résztvevőit. Remélem, így vagy úgy, még találkozunk!





Nekem a barlangvárosok tetszettek a legjobban. Igazi arany ősz volt, gyönyörű színekkel, lélegzetelállító a látvánnyal a hegyekről. Ezek a városok egykor fejlett civilizációról tanúskodnak.

Egy kis történetet szeretnék megosztani veletek, amit egy Jaltában vásárolt, Krímről szóló könyvben olvastam.

Puskin beleszeretett Voroncov grófnak, Dél-Oroszország helytartójának feleségébe, Elizaveta Xaverovnába. Az asszony egy pár arany pecsétgyűrűből az egyiket a költőnek ajándékozta szerelme jeléül.

A gyűrűk az általunk látott híres csufut kalei barlangváros karaita ékszerészeinek munkái voltak.



Puskin élete végéig viselte és pecsételte vele intim leveleit. Mikor párbajban megölték, barátja, Vaszilij Zsukovszkij lehúzta a halott ujjáról a gyűrűt, és ő is élete végéig megtartotta. Turgenyevre hagyta, azzal a feltétellel, hogy halála után Lev Tolsztojnak adja. Ez azonban nem történt meg, mert Turgenyev szeretője, a spanyol származású francia énekesnő, Pauline Viardot García a szentpétervári líceumnak adományozta, ahol Puskin tanult. Sajnos a líceumot 1917-ben kifosztották, és a gyűrű eltűnt.

A gyűrű párját Voroncova asszony a fiára hagyta, aki mit sem sejtett a romantikus történetről, és valószínűleg elkótyavetyélte.

A gyűrűt Puskin lerajzolta és verset is írt róla Védj meg, talizmánom (Hranyi menya moj talizman) címmel.



Puskin: Храни меня, мой талисман (Védj meg engem, talizmánom). V. Sztrannyik dala a Puskin szerelmeiről szóló Сгорая пламенем любви (A szerelem lángjában égve, 2008) c. filmből

Храни меня, мой талисман, Храни меня во дни гоненья, Во дни раскаянья, волненья: Ты в день печали был мне дан.

Védj meg, talizmán, légy velem, védj meg engem üldöztetésben, bánatban, kétségbeesésben, nehéz nap adattál nekem. *