Chak Chak

Ha az utazó Yazdból, a sivatag peremén álló agyagvárosból, ahol ezer éveken át át a karavánok összegyűltek, hogy együtt vágjanak neki a sivatagon át vezető ezer kilométeres útnak, az ő nyomukat követve keletre, az iráni tányér termékeny peremén átellenben fekvő Mashhad felé indul, nyolcvan kilométer múlva Kharânaq agyagfalujához ér. A régi karavánútról itt kisebb út ágazik le élesen balra, az utat szegélyező hegyek közé. Szaggatott hegyláncok, bizarr formájú kopár sziklák között kanyarog, életre csak az elszórt száraz fűcsomók és a perzselő hőség elől nappal a föld alatt rejtőzködő kígyóknak a porba rajzolt nyomai utalnak. Harminc kilométer után még keskenyebb út fordul le ismét balra, lassan, spirálisan tekeredve be a hatalmas hegyek közé. Amikor már mélyen beértünk a hegy gyomrába, váratlanul pillantjuk meg magasan fenn, az előttünk emelkedő óriási hegyfalra fecskefészekként tapadva, Chak Chak szentélyét, a zoroasztriánusok egyik legszentebb zarándokhelyét. A hívő ettől a ponttól a lóról leszállva, vagy újabban az autót félreállítva gyalog folytatja útját.






Chak Chak annyit jelent, csöpp-csöpp. A sziklafalban nyíló barlangszentély beszél így, néhány másodpercenként egy-egy vízcsöppet ejtve a szentély padlójára, amely innen kifolyva egy kicsi zöld életet teremt a kopár sziklák között. Innen a hely másik neve is: Pir-e Sabz, a Zöld szentély.


A hegy Nikbanut siratja, az utolsó perzsa király, III. Yazdegerd lányát, aki, amikor a semmiből támadt arab hódítók 636-ban a qadisiyyahi csatában tönkreverték a perzsa hadsereget, kelet felé menekült. Itt érte utol az üldözésére küldött arab lovascsapat. Hogy kezükbe ne kerüljön, a zoroasztriánusok Istenéhez, Ahura Mazdához imádkozott, akinek parancsára a hegy megnyílt, és befogadta őt.

Gyalog kapaszkodunk fel mi is a meredek lépcsőkön a szent helyig. Jobbra-balra a zoroasztriánusok szent könyvéből, az Avesztából vett idézetek, kőbe vésve vagy fémtáblára gravírozva, az eredeti óiráni nyelven, vagy modern perzsára fordítva. Egy lélek sincs itt, kísértetiesen üresek a nagy fedett teraszok, amelyek a világ minden részéről érkező sok ezer zoroasztriánus hívő elszállásolására szolgálnak minden év június 14-18-án. A forró falakról nagy zöld gyíkok bámulnak kíváncsian utánunk. A lépcső közepére ültetve magas zöld ciprus, Zarathustra szent fája.


Az utolsó teraszra felérve váratlanul ajtó nyílik, őr toppan elénk. Szórakozottan „ya Ali”-val köszön, valószínűleg a zoroasztriánusok által fizetett muszlim őr. Belépődíjat szed, adományt sürget. Aztán letargikusan lerogyik a kisszékre, mintha a végtelen tétlenség közepette ennyi erőfeszítés is halálos kimerültséggel járna. „Kérnek teát?” teszi fel a kötelező perzsa udvariassági kérdést, de válaszra sem várva kitölti magának, és mereven bámul tovább maga elé a semmibe, mint egy különösen nagyra nőtt gyík.


A szentélyt az utolsó sah idejében, talán 1971-ben, a perzsa monarchia 2500 éves fennállásának ünnepségeire készülve újíthatták fel, amikor a Pahlavi-kurzus az ország nemzeti hagyományait hangsúlyozva igyekezett háttérbe szorítani a konzervatív muszlim klérust és kispolgárságot. Erre utal a berendezés, a burkolat, az örökmécsesek és az ételáldozat-tartó retró fílingje, és a bronzkaput díszítő perszepoliszi testőrök, a Pahlavi-kor középületeinek elmaradhatatlan dekorációja. A felirat szerint cipőnket le kell vennünk, fejünket be kell fednünk, ha menstruálnánk, nem mehetnénk be. Odabent, ahogy már évezredek óta, türelmesen csöpög a szent víz a padlóra. A szentély oldalából hatalmas öreg platánfa hajt kifelé, amely a hagyomány szerint Nikebanu hátrahagyott botja, s egyébként a zoroasztriánus vallás szentként tisztelt fája. Ahogy Hérodotosz is megemlékezik róla a görög háborúba vonuló Xerxész útját leírva:

„…meglátott egy elragadóan szép platánfát, felékesítette aranydíszekkel, és megbízta őrzésével az egyik halhatatlanját.” (Historiae, 7.31)



Az arab hódítók az első évszázadokban inkább csak Perzsia nyugati felét, a termékeny folyók síkságát, a mai Irakot vették birtokukba. Yazd és környéke a sivatag peremén még fél évezreden át csak adót fizetett a kalifának, arab helytartót és hadsereget itt ritkán láttak. A helyi és ide menekült nagy számú zoroasztriánus perzsa és zsidó – hiszen Izrael tizenkét törzse közül az asszír hódítás után tízet itt, „Média városaiban” telepítettek le – még fél évezreden át szabadon gyakorolhatta vallását. Csak a 13. században jön létre a yazdi iszlám helytartóság, ekkor űzik ki a zoroasztriánusokat és zsidókat az óvárosokon kívülre és a környékbeli falvakba, ahol közösségeik egészen a legutóbbi évtizedekig fennmaradtak. Yazd máig a kevés számú élő iráni zoroasztriánus és zsidó közösség egyik központja, működő tűztemplommal, és száz kilométeres körzetben több mint ötven pirrel, szent hellyel, egykori tűztemplomok és szent források maradványaival.

A pirek közül kiemelkedik hat, amelyeket különösen szentnek tartanak, s ahová március és augusztus között évről évre zarándokok ezrei gyűlnek össze. Mind a hatnak a legendája megegyezik egymással: mind a hat helyen a menekülő királyi család egy-egy tagját fogadta be és rejtette el muszlim üldözőik elől a négy zoroasztriánus szent elem egyike, a föld: Pir-e Sabz és Pir-e Banu Nikbanu és Banu hercegnőket, Pir-e Narestane Ardeshir herceget, Pir-e Naraki a főkormányzó lányát, Pir-e Herisht Morvarid királyi udvarhölgyet, és Pir-e Seti magát Shahbanu Hastbadan királynőt. Minthogy az esetnek értelemszerűen egyik helyen sem maradt tanúja, ezért sok évszázaddal később mind a hat helyen egy-egy pásztornak vagy vadásznak jelent meg álmában az adott helyen az ott rejtőzködő fenség, hogy megbízza szentély építésével.


Nem tudjuk pontosan, hány gyermeke volt Yazdegerd királynak. Arab, síita, zsidó, baháʿi, indiai, kínai források mást-mást mondanak, mindegyik a maga térfelén igyekszik elhelyezni egy-egy leszármazottat. Nikbanuról és Banuról, Ardeshir hercegről és Morvaridról egyetlen forrás sem beszél. Lehet, hogy a zoroasztriánus hagyomány csak utólag kreálta meg őket, amikor új értelmet kellett adni azoknak a magas hegyeken fekvő magányos szentélyeknek, ahol az iszlám hódítás előtt az egy Istennek, Ahura Mazdának áldoztak, ahogy Hérodotosz írja:

„A perzsáknak nem szokásuk hogy istenszobrokat, szentélyeket, oltárokat emeljenek, mert a hellénekkel ellentétben nem hisznek abban, hogy az isteneknek emberi alakja van. A legmagasabb csúcsokra járnak fel, és ott áldoznak Zeusznak, mert ők az ég teljes körét Zeusznak nevezik.” (Historiae, 1.132)

A zoroasztriánus teológia szerint minden lélek visszatér a mennybe, teremtő Istenéhez. Szent közvetítőkre ezért nincs szükségük. Nem szent emberek sírjához zarándokolnak tehát, mint a síiták vagy a keresztények, hogy közbenjárásukat kérjék. Zarándokhelyeik az emlékezet helyei. A márciustól augusztusig szentélyről szentélyre vonuló zarándok-szezonban egy szent topográfiát járnak végig és elevenítenek fel emlékezetükben, mint a Szentföldön Jézus lába nyomát követő keresztények, vagy a Templom falához zarándokló zsidók: az Iránban kialakult vallásuknak az Avesztában rögzült topográfiáját.

E topográfiának számos pontja hiányzik már, azok a szent helyek, amelyeket az iszlám gondosan egy-egy mecset építésével sajátított ki, ahogy a zsidó Templom emlékét is a Szikladómmal. A hiányzó pontokat olyan szentélyeknek a hagyományba való beemelésével kompenzálják, amelyeket az Aveszta nem említ, amelyek eredetileg csupán áldozati helyek voltak, de amelyeket az utolsó zoroasztriánus királyi családhoz kötve a zoroasztriánus emlékezet szent geográfiájának részévé tesznek. Ahogy az indiai Udvada, a legfontosabb zoroasztriánus zarándokhely szentélyét Iranshahnak, az egyszer majd visszatérő iráni királynak szentelik, s ahogy a zoroasztriánus időszámítást is mindmáig az utolsó király, III. Yazdegerd trónralépésétől számítják, úgy az egykori szentélyeket is a királyi család tagjaihoz kapcsolják, s ezeket végigjárva újra és újra a magukévá teszik saját egykori földjüket. A hegy által ejtett könnyekben, mint a szentély falán olvasható történeti összefoglalóban írják, az árvák és elnyomottak könnyeit látják. A maguk sorsára ismernek Nikbanu sorsában.