Írtam már róla, mit látok, ha felnézek a gép fölött az ablakon át a domboldalra, a nyárfák fölött haladó holdra, és épp ebben a pillanatban a nyárfák alatt a hóban legelnivalót kereső őzekre. És arról is, mit lát Wang Wei a palmai óváros háztetői fölé magasodó studiolumából.
Matteo Pericoli „Rooms with a View” címmel a Guardianban indított sorozatában azt rajzolja le, mit látnak az ablakukból jeles kortárs írók, zenészek, fényképészek, Philip Glass, Annie Leibowitz, Ryu Murakami, Daniel Kehlmann, akik a rajz alatt maguk is leírják, hogy látják, amit látnak. A sorozat első darabja, és méltán, Orhan Pamuk csodálatos kilátása az isztambuli Boszporuszra. Pamuk így ír erről a látványról:
Írás közben a legtöbb időt azzal töltöm, hogy képzeletemben megformáljam a mondatokat. Amikor gondolataim a szavakkal bíbelődnek, tekintetem önkéntelenül is elfordul a papírtól és a töltőtoll hegyétől.
Ez az a látkép, amelyet ilyenkor isztambuli ablakomból bámulok, tizenöt éve. Balra van Ázsia, középen a Boszporusz, amely kinyílik a Márvány-tenger és a szigetek felé, ahol immár ötvennyolcadik éve minden nyaramat töltöm. Jobbra az Aranyszarv-öböl bejárata, és a városnak az a negyede, amelyet az isztambuliak Óvárosnak neveznek, négy évszázadon át az oszmán dinasztia otthona a Topkapi-palotával, a Hagia Sophiával és a Kék Mecsettel.
Olykor azzal büszkélkedem, hogy történelmi regényemet, A nevem Pirosat olyan helyszínről írtam, amely szüntelenül a szemem előtt van. A kíváncsi látogatók és újságírók által gyakran feltett kérdésre – „Nem vonja el a figyelmét ez a csodálatos látvány?” – azt válaszolom, hogy nem.
De tudom, hogy a látkép valamelyik részlete folyamatosan leköti egy részemet, amely figyelemmel kíséri a sirályok, a fák, az árnyékok mozgását, követi a tengeren haladó hajókat, és újra meg újra ellenőrzi, hogy a világ még mindig ott van, még mindig érdekes, és még mindig kihívást jelent írni róla. Ez az a bizonyosság, amelyre az írónak szüksége van ahhoz, hogy tovább írjon, és az olvasónak hogy tovább olvasson.
Ez az a látkép, amelyet ilyenkor isztambuli ablakomból bámulok, tizenöt éve. Balra van Ázsia, középen a Boszporusz, amely kinyílik a Márvány-tenger és a szigetek felé, ahol immár ötvennyolcadik éve minden nyaramat töltöm. Jobbra az Aranyszarv-öböl bejárata, és a városnak az a negyede, amelyet az isztambuliak Óvárosnak neveznek, négy évszázadon át az oszmán dinasztia otthona a Topkapi-palotával, a Hagia Sophiával és a Kék Mecsettel.
Olykor azzal büszkélkedem, hogy történelmi regényemet, A nevem Pirosat olyan helyszínről írtam, amely szüntelenül a szemem előtt van. A kíváncsi látogatók és újságírók által gyakran feltett kérdésre – „Nem vonja el a figyelmét ez a csodálatos látvány?” – azt válaszolom, hogy nem.
De tudom, hogy a látkép valamelyik részlete folyamatosan leköti egy részemet, amely figyelemmel kíséri a sirályok, a fák, az árnyékok mozgását, követi a tengeren haladó hajókat, és újra meg újra ellenőrzi, hogy a világ még mindig ott van, még mindig érdekes, és még mindig kihívást jelent írni róla. Ez az a bizonyosság, amelyre az írónak szüksége van ahhoz, hogy tovább írjon, és az olvasónak hogy tovább olvasson.
Isztambul látképe Orhan Pamuk ablakából (El País), amelyről már korábban is írtunk
Ugyanaz a látvány háromszáz évvel korábbról, innen
Add comment