Pürrhosz dél-itáliai hadjárata, Kr.e. 280-275
Pürrhosz, Epirusz királya, Nagy Sándor másod-unokaöccse a rómaiak által fenyegetett dél-itáliai görög városok segítségére sietve két alkalommal is nagy győzelmet aratott a római csapatok fölött, Kr.e. 280-ban Heracleánál és 279-ben Asculumnál. Plutarchos anekdotagyűjteménye szerint amikor valaki gratulált neki a győzelemhez, Pürrhosz azt felelte: még egy ilyen győzelem, és végünk, vagy más változat szerint: és nem marad több katonánk.
A király a veszteséget valószínűleg nemcsak emberben, hanem elefántban is mérte.
A görögök Nagy Sándor perzsiai hadjáratai (Kr.e. 340-330) során találkoztak először harci elefántokkal, amelyek puszta megjelenésükkel is rémítőek voltak, de hátukon még tornyokat is hordoztak, amelyekről íjászok és lándzsavetők irtották az ellenfelet. Fokozatosan megtanultak azonban ellenállni nekik, sőt aztán használni is őket.
Szeleukida tetradrachma, Kr.e. 296-281 k.
Pürrhosz maga is húsz elefánttal szállt partra. Ebből a húszból tízet veszített. Szerencsére nyolcat a rómaiak élve fogtak el, s miután Kr.e. 275-ben Beneventumnál ők is győzelmet arattak – egyet, de döntőt –, ezeket Curius Dentatus imperator diadalmenetén is felvonultatták Rómában.
Tiepolo: Curius Dentatus diadalmenete, 1725-29 k. Ermitázs. – „Primus Curius Dentatus in triumpho duxit elephantos” („Elsőként Curius Dentatus vonultatott fel diadalmenetben elefántokat”, Seneca, De brevitate vitae 8.13)
A római nép között nyilván nagy feltűnést keltett a sosem látott bestiák látványa. És nemcsak a diadalmenetben, hanem már azt megelőző hetekben is a város falain kívül, az akkor még lakatlan Campus Martiuson – a mai reneszánsz belvárosban –, ahol a győztes sereg a szokás szerint arra várt, hogy a szenátus engedélyt adjon a diadalmenetre.
Erről tanúskodik ez a Capenában talált etruszk tál a római Villa Giulia etruszk múzeumában, amelyet minden bizonnyal szuvenírként árultak vagy osztogattak a diadalmenet alkalmából, akárcsak két hasonló másikat, amelyeket Norciában és a korzikai Aleriában találtak.
A tálon az elfogott elefántok egyike látható teljes harci díszben hátán hajcsárral és fa toronnyal, benne két katonával, valószínűleg a diadalmenetben vagy arra készülve.
És ami a legkülönösebb: az elefántot egy elefántborjú is kíséri. Hogy nem a képzelet szüleménye, azt jól mutatja az a jellegzetes gesztus, amelyet csak élet után festhettek meg, hogy kicsi ormányával anyja farkába vagy lábába csimpaszkodik.
A borjúnak ráadásul a rómaiak győzelmében is szerepe volt. Ahogy Dionysius Halicarnasseus írja az Antiquitates Romanae 20.12.3-ban:
|
ἀναβάντων δὲ τῶν σὺν τῷ Πύρρῳ μετὰ τῶν ἐλεφάντων αἴσθησιν οἱ Ῥωμαῖοι λαβόντες σκυμνίον ἐλέφαντος τιτρώσκουσιν, ὃ πολλὴν ἀκοσμίαν τοῖς Ἕλλησιν ἐνεποίησε καὶ φυγήν: οἱ δὲ Ῥωμαῖοι δύο μὲν ἐλεφάντας ἀποκτείνουσιν, ὀκτὼ δὲ κατακλείσαντες εἰς χωρίον ἀνέξοδον παραδόντων τῶν ἐπ᾽ αὐτοῖς Ἰνδῶν ζῶντας παραλαμβάνουσι |
Amikor Pyrrhus csapatai előrenyomultak az elefántokkal, a rómaiak észrevették őket, s megsebesítettek egy fiatal elefántot, ami nagy zűrzavart és menekülést okozott a görögök soraiban. A rómaiak két elefántot megöltek, nyolcat pedig elzártak egy kijárat nélküli helyen, s ezeket élve fogták el, amikor indiai hajcsárjaik megadták magukat |
Ezek szerint a sebesült elefántborjú meggyógyult a diadalmenetre. Remélhetőleg még hosszan élt békében, az elefántkor végső határáig, akárcsak a másik római harci elefánt Hispániában.
Add comment