What’s in a name?

Komaváry nagyon kedves bejegyzésben gondolta tovább a Stein Aurél-kiállítás néhány tanulságát.

A képeskönyv, amelyben először olvasott Kőrösi Csoma Sándorról – akinek hagyatékát ugyancsak feldolgoztuk a Studiolummal – annak a könyvnek az emlékét idézi bennem, amelyet gimnazistaként vettem biciklitúrán egy zsolnai antikváriumban. A boltban már senki nem tudott magyarul, s talán ezért is árazták a századeleji metszetes könyvet még a korabeli árakhoz képest is olyan irreálisan alacsonyra, hogy egy tizenéves fiú meg tudta venni. A vásárlás mozgatórugója az a – rövidítsük így – „Pamuk-elv” volt, amely épp ekkortájt vált könyvvadászataim hajtójává. Csóválta is rosszallóan a fejét Jelenits a könyv láttán, amely Sven Hedin ázsiai útleírása volt. Számomra azonban ez nyitotta meg Ázsia kapuját. Csak évtizedekkel később, a Stein-hagyaték honlapján dolgozva tudtam meg, hogy ugyanez a könyv keltette fel a fiatal Stein Aurél vágyát is a rejtelmes Kelet iránt.


Azzal viszont, hogy Stein Aurél végre megoldja a „mondj egy híres magyart” kínzó kérdését a Távol-Keleten, jó lesz vigyázni. Nem azért, mintha Stein neve ismeretlen volna mondjuk Kínában, hanem éppen mert túlságosan is ismerős. Azok között a századforduló táji imperialista ügynökök között tartják számon, akik az „egyenlőtlen szerződések” sorozatával gúzsba kötött Kínát kifosztva elhurcolták az ország műkincseit, ki a pekingi palota aranyát, ki a Zhou-kori bronzokat. Steinnek a befalazott dunhuangi barlangkönyvtár Tang-kori kéziratai és selyemfestményei jutottak. A kínai szakirodalom újra és újra felhánytorgatja, hogyan szedte rá a barlang taoista őrét, s hogyan szerezte meg néhány ezüstpénzért a hatalmas mennyiségű kéziratot. Még a kínai Wikipedia visszafogott hangvételű Stein-cikke sem tudja türtőztetni magát ezen a ponton: „1906-1908-ban, második közép-ázsiai expedíciója során … a dunhuangi Mogao-barlangból elvitt huszonnégy ládányi kéziratot és öt ládányi buddhista selyemfestményt és hímzést.”


Lehet, hogy a hongkongi kiállítás, mint már felvetettem, e szemlélet megváltozását jelzi. Annál is inkább, mert a kiállításnak egy olyan mozzanata is volt, amelyre ha bármely külföldi egyáltalán felfigyelt is, apróságnak érezhette, ám egy kínai számára nagy jelentősége van. Stein ugyanis a kiállítás összes nyomtatott anyagában – akárcsak a wuxia-regényekben a rossz ügy mellől a jó ügy oldalára átállt kóbor lovagok – új kínai nevet kapott. Eddigi neve, 斯坦因 szö-tan-jin első szótagját megváltoztatva immár mindenütt 史坦因 sö-tan-jin-ként emlegették. Persze azért is, mert ez közelebb áll a eredeti kiejtéshez. Ugyanakkor az előző névvel ellentétben, amely pusztán fonetikus átírás, az új szótag 史 shĭ jelentése: „történelem”, amelynek kínai csarnokába ezzel a beszélő névvel Stein is befogadást nyert. Már a „nemzeti Wiki”, a Hudong is az új néven említi őt.


Japánban persze büszkén lehet említeni Stein nevét, már csak azért is, mert két évtizeddel megelőzte a japán régészeket Dunhuangban. Ugyanakkor Japánban híres magyart mondani eddig sem jelenthetett problémát, hiszen ahogy hírlik, két ilyet is számon tartanak: Nemecseket és Bokát.