Rómában, a Capitoliumi Múzeumban Türkmenisztán antik civilizációi címmel nyílt kiállítás.
A cím marketing-értéke nem túl magas. Az átlagos kiállításnéző nem sok antik civilizációt ismer Türkmenisztánból, pláne nem olyat, amely ellenállhatatlanul bevonzaná egy kiállításra, még ha a Capitoliumi Múzeum kezeskedik is felőle.
De ha mégis belép, két civilizációval is találkozik.
Az egyik az, ami a kiállítás apropóját adja, és megindokolja, hogy miért éppen Olaszországban, olasz kurátorok részvételével rendezték meg. A torinói egyetem és régészeti intézet ugyanis már közel harminc éve folytat ásatásokat Türkmenisztánban, s ezek eredményeit mutatják be most: a nisai avagy mithradatkerti párthus királyi palota leleteit.
Az iráni párthus – eredetileg parni – törzs a Kr.e. 3. században szállta meg Perzsia északkeleti Parthia tartományát, és 247-ben alapították meg az Aral-tótól az Eufráteszig tartó párthus birodalmat.
(Népekről beszélve az „iráni” nem földrajzi, hanem nyelvi megjelölés. A kelet-eurázsiai sztyeppén létrejött iráni nyelvcsalád számos népe – szkíták, szarmaták, jászok – sosem jártak Iránban, s amelyik levonult oda délre az északi sztyeppéről – perzsák, párthusok, kurdok –, azok már előtte is iráni nyelveket beszéltek.)
A párthus birodalom nem a rómaihoz hasonló központosított birodalom volt, hanem különféle többé-kevésbé autónom politikai entitásokat – törzseket, görög városokat, vazallus királyságokat – összefogó hatalmi egység, ami miatt az újabb történetírásban „párthus nemzetközösségnek” is szokás nevezni.
A párthus birodalom korának központjai
A párthus birodalom első fővárosa az I. Arsaces (247-217) által alapított Nisa, későbbi nevén Mithridatkert volt a perzsa birodalom északkeleti peremén, a mai Türkmenisztán déli határán, a mai főváros, Ashgabat külterületén. A szovjet régészek által megkezdett, majd az olaszok részvételével folytatott ásatások hatalmas királyi palotát tártak fel itt, sok értékes műtárggyal.
A régi nisai palota, légifelvétel
A korábbi ásatási beszámolók már közöltek képeket a legszebb leletekről. Nagy élmény most a valóságban is látni őket.
A párthus királyok a korábbi Szeleukida birodalom hellenizált tartományai fölött uralkodtak. Így a párthus művészet is görög előképekből táplálkozik, s fokozatosan ölt sajátos, hieratikus arcot. Itt még a kezdeteknél vagyunk, ahol a szobrok és faragványok még teljesen görög stílusúak, csak finoman érzékelhető, hogy ez a stílus merre mozdul majd tovább.
Aphrodité Anadiomené a nisai palota Négyzetes Terméből
Párthus harcos feje a nisai palota Négyzetes Terméből
A legérdekesebb lelet-együttes negyvennyolc elefántcsont rhyton, ivókürt a nisai palota Négyzetes Terméből. A rhytonokat egy műhely faragta egyazon stílusban, de mindegyik alsó, hegyes része más-más figurában végződik. Szájuk körül fríz fut körbe, a tizenkét isten vagy áldozati szertartás ábrázolásával, gyakran dionüszoszi motívumokkal, ami utal a rhytonok funkciójára: az italáldozatra és a rituális együtt-ivásra.
Ha az első bemutatott civilizációban az ismerős görög művészet egy iráni dialektusával találkoztunk, a másodikkal valami teljesen ismeretlenre és elbűvölőre nyílik ajtó.
Ez a civilizáció olyan messze van időben visszafelé a párthusoktól, mint a párthusok tőlünk. A Murghab folyó deltájában Kr.e. 2400-1700 között virágzott bronzkori kultúráról van szó. Ez a folyó a Hindukushban ered, és sok más hegyi folyót magába olvasztva végül a Karakum-sivatagban hal el. Első vízerőművének generátorát, mint büszkén megírtuk, Ganz Ábrahám készítette a 20. század elején, amikor a környéket nomád türkmének és az III. Sándor cár által a mervi oázis fellendítésére betelepített ukrán parasztok lakták. Egyikük sem tudta, hogy háromezer évvel korábban itt virágzott az ókor egyik legragyogóbb civilizációja, amelyet első felfedezője, a pontoszi görög Viktor Sarianidi szovjet régész az 1970-es években Baktria-Margiana régészeti komplexumnak nevezett el, de az irodalom ma már jobban kedveli az „Oxus-civilizáció” vagy „Nagy-Khoraszani civilizáció” neveket.
Az Oxus-civilizáció nem hagyott hátra írott emlékeket. De rengeteg tárgyat igen, gyönyörűen megformált antropomorf és zoomorf figurák sokaságát, amelyek elveszett mitológiáját ma régészek és antropológusok sztyeppei, mezopotámiai, iráni és észak-indiai párhuzamok alapján igyekeznek rekonstruálni. Az Oxus-civilizáció ugyanis, úgy tűnik, fontos közvetítő volt ezek között, s mélyen befolyásolta az iráni népek kultúráját.
Az Oxus-civilizáció (Nagy-Khoraszani civilizáció) elhelyezkedése és főbb régészeti központjai. Az alsó térképen a vastag folyó az Amu Darya, ókori nevén az Oxus, amelyről a civilizáció a nevét kapta
Az Oxus-civilizáció egyik legfontosabb régészeti központja Gonur Tepe, ahonnét a most bemutatott tárgyak nagy része előkerült. Itt ötezer sírt tártak fel. Az egyik leggyakoribb sírmelléklet a termékenységet hangsúlyozó „hegedű alakú” lapos női agyagfigura volt, amelyet nyakban hordoztak vagy hangsúlyos helyre, a halott arcára vagy lábához helyezték, védelmező funkcióval.
A halottak mellett pecsétek is voltak, állatfigurák sokaságával. Az állatos jelenetek némelyike kultúrákon átívelő motívummá vált, mint a ragadozómadarak és kígyók, illetve férfiak és kígyók harca, a két állat által közrefogott „életfa”, vagy a két kezével szimmetrikusan egy-egy állatot megragadó „állatok úrnője” típus. S ezek éppolyan kifinomultan vannak kidolgozva, mint az egyéb halotti mellékletek, edények vagy ékszerek.
Az Oxus-civilizáció legjellegzetesebb ikonográfiai motívuma a „baktriai hercegnőnek” vagy „oxusi úrnőnek” nevezett szobrocska, amelyből közel százat ismerünk. Ezek kompozit szobrocskák, amelyek teste egy vagy két nagyobb zöld kő, fejük és kezük ezekre ráragasztott fehér mészkő vagy kalcit. Többnyire ülnek, néha állnak, de mindig bő ruhát viselnek, amely több egymásra terülő hullámos rétegből áll, mint a sumér gyapjú kaunakes. A ruhákat szépen megrajzolt dekoratív vonalak, vonalak, a fejet gondosan kidolgozott haj vagy turbán borítja, de az arc gyakran elnagyolt, személytelen, akár egy Janikovszky Éva-figuráé, mintha nem konkrét személyt, hanem inkább egy szerep megtestesítőjét, uralkodónőt, ősanyát vagy istennőt ábrázolna. A típus a korábbi női figurákkal szemben egyáltalán nem a termékenységet, hanem a hatalmat és stabilitást hangsúlyozza. Amelyiknek ismerjük az eredetét – mert sok illegális ásatásokból került piacra az 1960-as évektől kezdve –, az mind elit sírból származik, előkelő halottak túlvilági védelmezője vagy kalauza lehetett.
A kiállításon szereplő „oxusi úrnő” Gonur Tepéből, és párhuzamai különböző gyűjteményekből. Lent: egy „oxusi úrnő” feje a kiállításról
Az „oxusi úrnő” gyakori párdarabja – amelyre a kiállítás nem hoz példát, de érdekes megismerni – a „sebhelyes démon”, amelyből egy tucatot ismerünk, de hiteles proveniencia nélkül. A figura kigyúrt férfialak, pikkelyszerű bőrrel, hóna alatt hordócskával, vad arcán gyakran hosszú sebhellyel és hangsúlyozott fél szemmel. Egyes feltételezések szerint kozmikus kígyó-démon lehetett, a föld alatti vizek megnyitója, talán az „oxusi úrnő” ellenfele, egy elveszett mítosz Lucifere. A „sebhelyes” is mindig több sötét és világos kőből összeállított figura, ami egy ellentéteken alapuló esztétikára utal.
És mindezeket a tárgyakat, ezt az egész ismeretlen kultúrát most lehet első alkalommal látni hazáján, Türkmenisztánon kívül, ahová manapság nagyon körülményes eljutni.
A Capitolium udvari kapuja ezekben a hónapokban nem a Palazzo dei Conservatorira nyílik. Hanem ahogy Michel Ajvaz másik Prágájában a Slavia kávéház alagsori vécéjének ajtaja egy végtelen dzsungelre, úgy ez is egy titokzatos civilizációra, amely egészen az 1970-es évekig ismeretlenül rejtőzött a föld alatt, de a maga idejében kifinomultságban vetélkedett a mezopotámiai és Indus-völgyi kultúrákkal, és elég hatalmas volt ahhoz, hogy hatással legyen mindkettőre, és közvetítse tudásukat a sztyeppei népek, a következő korok főszereplői felé. Történetét, történeteit nem ismerjük, de tárgyaiból ítélve sok volt és izgalmasak lehettek. Talán a további kutatások és párhuzamok révén még megismerünk belőlük valamit.
Add comment