
Amikor jó tíz évvel ezelőtt az Arcanum kiadó végre közzétette Finály Henrik 1884-ben megjelent – és máig a legjobb – latin-magyar szótárának régen várt CD-kiadását, az első belelapozás örömét csakhamar a csalódás váltotta fel. A latin szavak görög etimológiáiról ugyanis teljes mértékben hiányoztak a görög ékezetek (pontosabban diakritikus jelek). Mikor ezt szóvá tettem Biszak Sanyinak, a kiadó igazgatójának, ő csak a vállát vonogatta: „Hát én a vegyészeten megtanultam a görög betűket, de soha nem hallottam róla, hogy ékezetek is lennének rajtuk!” Azért valami bogarat csak ültethettem a fülébe, mert a Finály internetes változatából – ahelyett, hogy felfogadott volna napszámba egy bölcsészt bekopogni az ékezeteket – már teljesen kihagyta a görög szavakat, jócskán lecsökkentve a szótár használhatóságát.
Az igénytelenség egy másik, még szembetűnőbb változata, amikor az interneten úgy közölnek ógörög szövegeket, hogy a gazdag ógörög diakritikus jelkészletet elemeit – négyféle ékezet (éles, tompa, hajtott, tréma), kétféle (erős és gyenge) hehezet, iota subscriptum és ezek kombinációi – egyaránt azzal a monotonikus (függőleges) ékezettel helyettesítik, amelyet a jócskán leegyszerűsödött görög népnyelvnek tett engedményként vezettek be 1982-ben, s amelyet máig sok kritika ér, amiért megszakítja a kultúra folytonosságát. (A görög orthodox egyház például máig nem engedi monotonikus ékezetekkel kiadni még népnyelvű szövegeit sem.) Amikor pedig a mai népnyelv helyett ógörög szövegre alkalmazzák, olyan skizofrén hatást kelt, mintha mondjuk magyar szövegben cseh ékezeteket használnánk, mert az van épp kéznél.
A bejegyzésünk elején monotonikus ékezetekkel közölt sor, Apollón delphoi himnusz-töredékének – az első, dallamával együtt lejegyzett görög versnek (Kr.e. 128) – a címe például így festene az eredeti ógörög diakritikus jelekkel:

Δελφικός ὕμνος στὸν Ἀπόλλονα – Második delphoi Apolló-himnusz, FD III 2:138 (saját fordításomban)
| [ἴ]τ’ ἐπὶ τηλέσκοπον ταάν[δ]ε Πα[ρνασί]αν [φιλόχορον?] δικόρυφον κλειειτύν, ὕμνωων κ[ατάρ]χ̣[ετε δ’ ἐμῶν], Πιερίδες, αἳ νιφοβόλους πέτρας ναίεθ’ [Ἐλι]κωνίδ̣[ας]· μέλπετε δὲ Πύθιον χ̣[ρ]υ̣σεοχαίταν, ἕ[κατ]ον, εὐλύραν Φοῖβον, ὃν ἔτικτε Λατὼ μάκαιρα πα[ρὰ λίμναι] κ̣λυτᾶι, χερσὶ γλαυκα[ᾶ]ς ἐλαίας θιγουοῦ[σ’ ὄζον ἐν ἀγωνίαι]ς ἐριθα[λῆ]. | Jöjjetek a Parnasszus messze tekintő, dalnok-szerető kettős csúcsára, s ti vezessétek dalom, ó Múzsák, a Helikon havas szirtjeinek lakói. Daloljatok az aranyhajú püthói úrról, a jó kardú, szép lantú Phoebusról, kit a boldog Létó maga szült a jeles tó partján, zöld olajágat érintve fájdalmában kezével. |



Add comment