Beugratós

Barbara Reynolds friss Dante-életrajzát fordítom. (Angolul nagyrészt olvasható itt, magyarul a karácsonyi könyvvásárra jelenik majd meg az Európánál). Nagyon jó könyv. Szerzője, aki egész életében Dantét kutatta és fordította – erről majd még szeretnék írni néhány megkapó részletet egy következő bejegyzésben –, kilencvenkét évesen határozta el, hogy „még egyszer végigolvassa Dante valamennyi művét, függetlenítve magát minden előfeltevéstől”, s ennek alapján „olyan képet vázol fel Dantéról, a költőről, a politikai gondolkodóról és az emberről, amilyet korábban még senki sem készített róla.” Sikerült neki. Olasz szakos hallgatóként a három évnyi „lectura Dantis” során nem tanultam annyit Dantéról, mint ebből a könyvből. Ez persze nem nagy dicséret annak fülében, aki ismeri a pesti olasz tanszék színvonalát, de azért számukra is szédítő minőségi ugrás lesz, hogy mostantól legalább egy jó könyv lesz, amit elolvassanak az öt év alatt.

Különösen nagy – és ritka – teljesítmény, hogy a könyv egyszerre élvezetes szakértők és nem szakértők számára. Röviden és érthetően mutatja be a reménytelenül bonyolult korabeli itáliai belpolitikát – amely alapvetően befolyásolta Dante pályáját és írásainak tartalmát –, a szerző életét és gondolatvilágát, s a Színjáték szinte követhetetlen útvonalát és epizódjait. Aki ezt a könyvet elolvassa, már könnyű szívvel vág neki a Színjátéknak. Többé nem riasztja el a ki nem mondott nevek és meg nem nevezett események fojtogató sötét erdeje, hanem mindezeket világosan átlátva teljesen átadhatja magát a mű irodalmi és emberi finomságainak, amelyekre egyébként Reynolds lépten-nyomon felhívja a figyelmet. Ugyanakkor, mint ő maga írja, „szinte minden egyes fejezet új gondolatokat és új megfigyeléseket tartalmaz, amelyek egy része gyökeresen új, és ellentmond a jelenlegi tudományos közmegegyezésnek”. Ezek némelyike megkérdőjelezhető ugyan – későbbi bejegyzésekben még visszatérek rájuk –, de többségük teljesen megalapozott, és valamennyi gondolatébresztő.

A Pokol kilencedik köréről szóló fejezetet fordítva egy pillanatra azt hittem, talán én is gyarapíthatom az új megfigyelések sorát. Dante és Vergilius itt érnek a Pokol fenekére, a földgolyó középpontjába, ahol Lucifer, a démonok királya személyesen kínozza a legnagyobb bűn elkövetőit: azokat, akik elárulták jótevőiket. Ezek közül a három legfőbb Júdás, Brutus és Cassius, akik Krisztust, illetve az Istentől rendelt császárságot árulták el, s akiket Lucifer saját szájával marcangol időtlen időkig.


Vergilius így mutatja be a három figurát Danténak:

„Quell’anima là sù c’ ha maggior pena”, disse ’l maestro, „è Giuda Scarïotto, che ’l capo ha dentro e fuor le gambe mena. De li altri due c’ hanno il capo di sotto, quel che pende dal nero ceffo è Bruto: vedi come si storce, e non fa motto!; e l’altro è Cassio, che par sì membruto.” „Fenn akit legjobban gyötör a Sátán” – szólt költőm – „Júdás, az Iskarióti. Feje benn van, lába kilóg a száján. A másik kettő, kiknek feje lóg ki: az Brutus – a fekete szájból ez csügg, ládd, hogy nyújtózik, s nem akar szót se szólni. Meg Cassius: nézd azt a vastag testűt.”

Reynolds brit realitásérzéke nem állja meg, hogy egy gyakorlati megjegyzést ne fűzzön ehhez a leíráshoz:

Lucifer hatalmas termetéből, amelyet Dante útmutatása alapján több, mint négyszáz méter magasnak becsülnek, körülbelül fele a jég fölé magasodott, azaz három feje legalább kétszáz méterrel tornyosult Dante saját feje fölé. Ezen a ponton a realisztikus leírás és a költői képzelet konfliktusba kerül egymással, hiszen ekkora távolságból és ilyen sötétben lehetetlen volna megítélni, hogy Cassius tömzsi termetű.

Belém azonban belémhasít a felismerés. Hallgatag Brutus… kövér Cassius… várjunk csak. Hiszen nem is kellett ezt látnia Danténak, anélkül is tudhatta Plutarkhoszból. Vagy nem a Párhuzamos életrajzokban mondja Julius Caesar, hogy nem fél a vidám és kövér Cassiustól, hanem inkább a hallgatag és komor Brutustól? S ha így van, hogyhogy nem figyelt fel erre éppen Reynolds, amikor Shakespeare szó szerint megismétli ezt a mondást a Julius Caesarban?

Miközben előkeresem Plutarkhoszt és Shakespeare-t, az is belém villan: hiszen Plutarkhoszt csak a 15. században fedezték fel újra, s csak a 16. század közepétől fordítják. Shakespeare Thomas North 1579-es regényes angol fordításában olvasta, amely Jacques Amyot bőbeszédű 1559-es francia fordítása alapján készült. Hogy ismerhette ezt Dante? Csak nem ugyanolyan látnoki megérzésről van szó, mint amilyennel a felfedezések kora előtt kétszáz évvel leírta a déli égbolton látható Dél Keresztjét?

A látomás egy percen belül szétfoszlik. A Shakespeare-idézet helyesen így szól:

Tedd, hogy kövér nép foglaljon körül, És síkfejű s kik éjjel alszanak. E Cassius ott sovány, éhes szinű; Sokat tünődik s ily ember veszélyes. Mért nem kövérebb? Bár nem félem őt, S mégis, ha nevemhez férne félelem, Nem ösmerek, kit inkább kellene Kerülnöm, mint e fonnyadt Cassiust.

Van itt Cassius, és van itt kövérség, van hallgatagság és mindjárt lesz Brutus is, csak éppen… nem úgy.

Mint a viccben, hogy mi a villa németül: Gabel, hol zavarodtak össze a nyelvek: Bábel, ki ölte meg Káint: Ábel. Ööö… vagyis…

A blog egyik nagy előnye a tudományos publikációhoz képest, hogy nemcsak azokról a felfedezésekről lehet beszámolni benne, amelyek igaznak bizonyultak, hanem azokról is, amelyek csupán intellektuális gyönyörűséget okoztak, ha csak egy percig.