Tusheti. A világ egy másik tetején

Szikla oldalába vájt úton kapaszkodunk fölfelé. A függőleges falon vízesések szaladnak le, átfolynak előttünk az úton, a szikla peremén zuhognak alá a szédítő mélységbe. Időnként tengelyig járunk az utat elöntő áradatban. Az út vékony csíkja szintvonalként futja körbe a völgy peremét, a völgy fejénél élesen visszakanyarodik, és emelkedik tovább a következő hágó felé. Alattunk egyre mélyebben zúg a Stori folyó, egyre meredekebbek a Nagy-Kaukázus csúcsai, a felhők, mint nagy szürke ragadozómadarak, egyre lejjebb ereszkednek a fejünk fölé.



Újra elmégy. Az Idjassi (2005) grúz népzenei albumról


Június vége van. A 2900 méter magas Abano-hágón csak nemrég olvadt el a hó, a rétegesen elszíneződött hófalak mint erezett ásványok metszetei magasodnak az út mellett. Ez a Kaukázus vízválasztója, innen már északra futnak a folyók, a tusheti völgyön át a határon túli Dagesztánba. Alattunk már zöldek a tusheti hegyek. A hágótól még látszanak rajtuk túl a csecsen határhegység, a Pirikita havas gerincei, amelyek fokozatosan süllyednek el, s csak Tushetiben tűnnek fel ismét látványosan.



Napok óta esik, a tusheti völgy előtt a folyóba csúszott a hegyoldal, elzárta az utat. Magányos bulldózer igyekszik elkotorni a sárlavinát, az egyenlőtlen küzdelem szemmel láthatólag még napokig fog tartani. Néhány száz métert a mozgó föld tetején kell gyalogolnunk, hogy átszálljunk a tusheti falvakból elénk küldött terepjárókba. Még néhány magányos szirt, néhány folyókanyarulat még alattunk, és magasan fönn a hegyoldalban feltűnik az első magányos falu. Ushguli, Xinaliq, Masule után ismét a világ egyik tetején vagyunk.



Tusheti a mai Grúzia második legmagasabb lakott hegyvidéke az északnyugati Szvaneti után, de jóval elzártabb annál. Egyetlen út vezet fel ide, az imént megtett hetven kilométeres földút, amely a hágókat borító hó miatt csak június eleje és szeptember vége között járható. Ilyenkor a táj kizöldül, s a növények látványosan virágba borulnak, hogy kihasználják a rövid nyarat. Ilyenkor jönnek fel Tusheti lakói is délről, az Alazani folyó melletti falvaikból, ahová az elmúlt évtizedekben nagyrészt leköltöztek, hogy kijavítsák házaikat, átvegyék a juhokat és teheneket attól a néhány öregembertől, aki télen az egész falu állataira gondot visel, s szállást adjanak a turistáknak, akik ha nem is tömegesen, de egyre bátrabban tűnnek fel Grúziának ezen az archaikus vidékén is.



Tusheti szerelmes dal. Az Idjassi (2005) albumról


Tusheti lakói nagyobbrészt régi grúz nyelvjárást beszélő kaheti grúzok, akik saját hagyományuk szerint a kereszténység felvétele elől menekültek fel ide északra még valamikor a 4-5. században. Másfelől pedig a csecsenekkel és ingusokkal rokon nyelvű bats törzs, akik az iszlám felvétele elől menekültek át a hegyeken ide délre a 16. században. Ma névleg mindkét nép orthodox keresztény, de az első templom csak nemrég nyílt meg a völgyben, és nagyon elevenen élnek még a kereszténység előtti animista vallási hagyományok. A lakott helyek határát kosszarvas oszlopok jelölik, és a falvak környékén körbekerített rétek vannak, ahová a férfiak gyűlnek össze termékenység-szertartásra. Nyáron a kisgyerekek feladata, hogy a rét mellett játszva figyelmeztessék a turistanőket, ne lépjenek be a szent területre, mert a nők jelenléte megtöri annak erejét.



A völgy központi faluja Omalo, szeres település, évszázados tanyák laza együttese az öttornyú Keselo vára körül. A vár, amely a völgy minden pontjáról nézve impozánsan emelkedik a magasba a dagesztáni határhegység fehér gerince alatt, még a mongolok ostromának is ellenállt.



Omalótól a Pirikita-Alazani folyó völgyében nyugatra jó tizenöt kilométer, terepjáróval egy óra Tusheti másik központja, a középkori Dartlo falu. A falu fölött emelkedik a 4300 méter magas Dartlo-hegy, amelynek csúcsán a csecsen, dagesztáni és grúz hármas határ találkozik, s amelynek hágóin át a dagesztáni rablók évszázadokon át betörtek Grúziába. Ellenük építették a várat, s Dartlo házainak erődtornyait, amelyek azonban nem Szvaneti egyenes falú grúz tornyaira hasonlítanak, hanem az ellenség stílusát, a Kaukázus északi oldalán épült, felfelé keskenyedő, kúpos tetejű csecsen és ingus erődtornyok szerkezetét veszik át. A falu mellett, szigorúan a patakon túl, hogy a holtak ne vegyüljenek az élőkkel, temető fekszik, amelyben a sírokat ősi kaukázusi szokás szerint csak egy-egy felirat nélküli kő jelöli. A házakat szépen állítják helyre, sőt ízléses kocsmát is építettek régi tusheti stílusban. A völgyekbe leköltözött tushetiek, noha csak a nyarat töltik itt, szemmel láthatólag ősi falujukat tekintik valódi otthonuknak.




Jövő nyáron újra vezetünk csoportot Tushetibe és a környező grúz vidékekre. Aki szívesen jönne velünk, írjon a wang@studiolum.com címre!