A julfai örmény temető szomorú története után lássunk most egy vidám temetőt is.
Itt nyugszom én. Stan Ion Mihăieş a nevem és rendőr voltam. Innen Brassóba mentem, ahol jó rendőr voltam. És most szalutálok nektek, mert többé nem látjuk egymást. A világtól elbúcsúztam 58 éves koromban, elpihentem az 1952. évben.
A vidám temető – „hivatalosan” is ez a neve: Cimitirul Vesel – a máramarosi Szaploncán, román nevén Săpânţán van, az ukrán-román határon, alig nyolcvan kilométerre a magyar határtól. Létrejöttét egy helyi fafaragónak, Stan Ioan Patraşnak köszönheti, aki 1935 tájékától vált népszerű sírverseivel és színes halotti képmásaival a falu fejfa-specialistájává. Ezek a fejfák ugyanarról a lélegzetelállító román kreativitásról tanúskodnak, amiről sok egyéb mellett a kívül-belül kifestett falusi templomok és faházak színorgiája is Erdély-szerte.
Itt nyugszom én. Stan Anuţának hívnak, de gyerekkoromban még Prilogannak neveztek. Mióta Vasillal összeházasodtam, szépen éltünk, látta mindenki a faluban. Szép házat vittem, hívő voltam, vízkeresztkor a házszentelőnkön felszolgáltam a papnak. Többet már fel nem szolgálok, mert ide költöztem a templom árnyékába.
Dioca Ţăhu vagyok, itt nyugszom a szilvafa árnyékában. Ha megállsz itt, megtudhatod, hogy házamnak oszlopa voltam, amelyet sírás és gyász között hagytam. Gyerekkoromtól fogva igen szerettem dolgozni, nagyon szerettem lóval és juhval bánni. Az egész faluban senkinek nem volt olyan lova és juha, mint nekem. Nagyon szerettem a lovakat, miattuk is haltam meg. A szénásszekéren ülve leestem, úgy leltem halálomat.
A versek és a képek a paraszti fotókhoz hasonlóan kimerevítve, egyetlen pillanatba sűrítve ábrázolják az elhunyt életét: úgy, ahogyan ő szerette volna magát látni és láttatni, jelezve, hogy megfelelt a közösség normáinak.
Ritkán, de akad olyan fejfa is, amely minden szépítés nélkül mutatja be az elhunytat. Vajon ki engedte, sőt áldozott rá, hogy így örökítsék meg hozzátartozóját? Az bizonyos, hogy fejfája éppúgy az iszákosság elleni intő jelként szolgál a közösség számára halálában, mint ő maga életében.
És itt a kocsmáros is, aki a vesztét okozta. Igaz, ő azzal védekezik, hogy körültekintően mérte a pálinkát: „akinek hamar a fejébe szállt, csak felest adtam, de a józan embernek tele pohárral mértem”.
Gyermek-fejfa. „Kedves nővérem, míg élsz, gondoskodj síromról.”
Máskor a halál okát ábrázolják, ha ez kivételes és tragikus volt, s ilyenformán mindenki számára emlékezetes marad.
És itt van maga a mester is, „a Vidám Temető megteremtője”. Itt már utódja mintázta meg, de az alábbi képen, amely a közeli Stan Ioan Patraş emlékház falán függ közvetlenül Nicolae Ceauşescu és a Román Kommunista Párt végrehajtó bizottságának faragott tablója, valamint a szocialista Románia címerét ábrázoló festett tányér mellett, még ő maga örökítette meg azt a pillanatot, amikor 1935-ben nekifogott az első fejfának.
És már a mester utódjának – aki itt a mester fejfáját festi – is megfestette a fejfáját az ő utódja.
Egykori mesterem, Kunt Ernő halál- és temetőkutató, néprajzos, pszichológus, festő és vizuális antropológus, ahogy annak idején egy-egy terepbejárás után a megbeszélőasztal mellé telepedve, most is feltenné a kérdést: mit gondolsz erről? Én meg valami olyasmit mondanék, hogy ahogy a hagyományos paraszti közösségben az egyén életének minden jeles eseménye a születéstől az esküvőn át a halálig és a gyászig nyilvános esemény, úgy a fejfa is a közösségnek szól, annak normáit erősíti meg, s azon belül jelöli ki az egyén helyét, sokkal inkább, mint nálunk, ahol a halál és a sír már többnyire a személyes szféra része. Azt is mondanám, hogy valószínűleg más temetőkben is így teremtett egyedi fejfa- és sírkő-hagyományt egy-egy helyi mester, ezért van saját arca minden egyes temetőnek. Ő elégedetten mosolyogna, nem tudni, a válasz miatt, vagy amiatt, amit mondani készül, s hozzáfogna előadni a saját véleményét. Én pedig figyelmesen hallgatnám, hiszen most már igazán mindenkinél többet tud a halálról.
Itt nyugszom én. Stan Ion Mihăieş a nevem és rendőr voltam. Innen Brassóba mentem, ahol jó rendőr voltam. És most szalutálok nektek, mert többé nem látjuk egymást. A világtól elbúcsúztam 58 éves koromban, elpihentem az 1952. évben.
A Wang folyó nagyobb térképen |
Itt nyugszom én. Stan Anuţának hívnak, de gyerekkoromban még Prilogannak neveztek. Mióta Vasillal összeházasodtam, szépen éltünk, látta mindenki a faluban. Szép házat vittem, hívő voltam, vízkeresztkor a házszentelőnkön felszolgáltam a papnak. Többet már fel nem szolgálok, mert ide költöztem a templom árnyékába.
Dioca Ţăhu vagyok, itt nyugszom a szilvafa árnyékában. Ha megállsz itt, megtudhatod, hogy házamnak oszlopa voltam, amelyet sírás és gyász között hagytam. Gyerekkoromtól fogva igen szerettem dolgozni, nagyon szerettem lóval és juhval bánni. Az egész faluban senkinek nem volt olyan lova és juha, mint nekem. Nagyon szerettem a lovakat, miattuk is haltam meg. A szénásszekéren ülve leestem, úgy leltem halálomat.A versek és a képek a paraszti fotókhoz hasonlóan kimerevítve, egyetlen pillanatba sűrítve ábrázolják az elhunyt életét: úgy, ahogyan ő szerette volna magát látni és láttatni, jelezve, hogy megfelelt a közösség normáinak.
Ritkán, de akad olyan fejfa is, amely minden szépítés nélkül mutatja be az elhunytat. Vajon ki engedte, sőt áldozott rá, hogy így örökítsék meg hozzátartozóját? Az bizonyos, hogy fejfája éppúgy az iszákosság elleni intő jelként szolgál a közösség számára halálában, mint ő maga életében.
És itt a kocsmáros is, aki a vesztét okozta. Igaz, ő azzal védekezik, hogy körültekintően mérte a pálinkát: „akinek hamar a fejébe szállt, csak felest adtam, de a józan embernek tele pohárral mértem”.
Gyermek-fejfa. „Kedves nővérem, míg élsz, gondoskodj síromról.”
Máskor a halál okát ábrázolják, ha ez kivételes és tragikus volt, s ilyenformán mindenki számára emlékezetes marad.
És itt van maga a mester is, „a Vidám Temető megteremtője”. Itt már utódja mintázta meg, de az alábbi képen, amely a közeli Stan Ioan Patraş emlékház falán függ közvetlenül Nicolae Ceauşescu és a Román Kommunista Párt végrehajtó bizottságának faragott tablója, valamint a szocialista Románia címerét ábrázoló festett tányér mellett, még ő maga örökítette meg azt a pillanatot, amikor 1935-ben nekifogott az első fejfának.
És már a mester utódjának – aki itt a mester fejfáját festi – is megfestette a fejfáját az ő utódja.Egykori mesterem, Kunt Ernő halál- és temetőkutató, néprajzos, pszichológus, festő és vizuális antropológus, ahogy annak idején egy-egy terepbejárás után a megbeszélőasztal mellé telepedve, most is feltenné a kérdést: mit gondolsz erről? Én meg valami olyasmit mondanék, hogy ahogy a hagyományos paraszti közösségben az egyén életének minden jeles eseménye a születéstől az esküvőn át a halálig és a gyászig nyilvános esemény, úgy a fejfa is a közösségnek szól, annak normáit erősíti meg, s azon belül jelöli ki az egyén helyét, sokkal inkább, mint nálunk, ahol a halál és a sír már többnyire a személyes szféra része. Azt is mondanám, hogy valószínűleg más temetőkben is így teremtett egyedi fejfa- és sírkő-hagyományt egy-egy helyi mester, ezért van saját arca minden egyes temetőnek. Ő elégedetten mosolyogna, nem tudni, a válasz miatt, vagy amiatt, amit mondani készül, s hozzáfogna előadni a saját véleményét. Én pedig figyelmesen hallgatnám, hiszen most már igazán mindenkinél többet tud a halálról.
Add comment