A mesterség dicsérete

A verkli és a verklis, úgy tűnik már, állandó kísérője a Wang folyónak, mintha egy perzsa operettben vonulna fel újra meg újra két szín között a függöny elé, hogy a színpad átrendezése közben előadjon valami szomorú és félrehangolt melódiát. Ez a verklis is szerepelt már itt egyszer korabeli és későbbi berlini kollégáival együtt.


Franz Schubert, Die Winterreise Op. 89. XXIV: A kintornás (Der Leiermann). Előadja Dietrich Fischer Dieskau

A fotográfus, Willy Römer (1887-1979) a két világháború közötti Berlin egyik legjelentősebb sajtófotósa volt. Tizenhat évesen, 1903-ban kezdte tanulni a szakmát az első berlini sajtófotó-cégnél, a Berliner Illustration-Gesellschaft-nál, majd mestere, Karl Delius Párizsba is kivitte négy évre. A világháborúban a keleti fronton volt katona, de ide is vitte nehéz, 13×18-as kameráját, és sok száz fotót készített az orosz Lengyelországban, Fehéroroszágban és a varsói zsidónegyedben, jellemzően nem a hadicselekményekről, hanem a helyi életről – ezekről még külön írunk. 1918 végén pedig Berlinbe visszatérve reggeltől estig az utcákat járta, és végigfotózta a forradalmat, beleértve saját letartóztatásának pillanatát.


Hazatérve megvásárolta kollégája, Robert Sennecke nemrégen alapított Phototek-cégét a kreuzbergi Belle-Alliance-Straße 82-n (ma Mehringdamm 58), s miután Párizsban megismert munkatársa, Walter Bernstein mint kereskedelmi vezető 1920-ban társtulajdonos lett, ketten együtt a két világháború közötti Berlin egyik legjelentősebb sajtófotó-irodájává tették a céget. Römer és négy „operátora” a reggeli újságokból kiválasztott helyszínek alapján egész nap járták a várost, s világszerte kb. 250 szerkesztőségnek küldtek napi 10-12 fotót.


A Phototek virágzása 1933-ban szakadt félbe, amikor az új rendszer Bernstein származása miatt „Judenfirma”-nak nyilvánította a céget, s megtiltotta a német sajtónak, hogy fotót vásároljanak tőlük. A cég hamarosan csődöt jelentett, s Römer magányos fotósként, nehéz körülmények között dolgozott tovább.


De akár egy tekintélyes sajtófotó-cég tulajdonosaként, aki megengedheti magának, hogy a munkanap egy részét a maga szenvedélyének szentelje, akár magányos fotósként, aki megbízások híján a maga kedvtelésének élhet, Willy Römer leginkább mindig azt fotózta, amit szeretett: Berlin mindennapjait. Az utca életét, politikai eseményeket, gyerekjátékokat, folyami hajósokat, belső udvarokat, mutatványosokat és medvetáncoltatókat. És persze verkliseket.


Megszoktuk már, hogy a verklis-fotóknak megvan a maguk konvencionális beállítása: zsánerjelenetek ezek, többnyire kopott külsejű, komikusan vagy nosztalgikusan anakronisztikus öregemberrel és zeneszerszámmal, akire a fotós egy elmúlt kor figurájaként csodálkozik rá, s aki maga sem igen találja a helyét ebben a világban. Römer verklis-képei azonban nem ezt a klisét követik. A verklisek fényképezése számára egy nagyobb koncepcióba illeszkedett: a korabeli berlini kisipari munkák részletes dokumentációjába.



A feljegyzett darab történetesen Bill Murray 1921-es Pucker Up and Whistle című, valóban verklire kívánkozó dala. Feliratozott videóját lásd itt


A munkák ikonográfiája viszonylag későn, a századforduló táján kezd kialakulni a fotográfiában, elsősorban a korabeli elidegenedett nagyipari munka kritikájaként és annak alternatíváit felmutatva, eleinte a falusi, illetve hagyományos kézműves-munkák többé-kevésbé idealizált zsánerjeleneteivel, majd később a politikai töltetű munkás-ábrázolásokkal. Willy Römer berlini munkás-fotói azonban egyik trendbe sem illeszkednek. Maga is berlini kisiparos családban, szabómester fiaként nőtt fel, s úgy tűnik, elsősorban az érdekelte, hogy objektívan és összefüggésében dokumentálja a korabeli Berlinben még közel háromszázezer embernek – a munkások egyharmadának – kenyeret adó kisipari mesterségeket. Részletes fotósorozatokon örökítette meg a pékek, a kéményseprők, a köpenicki mosónők, a fuvarosok, hajósok és halászok, a szögkovácsok és reszelőkészítők, az utcai árusok munkájának teljes folyamatát.


E munkák sorába tartozik a verklisé is, amelyet Römer sorozata az elejétől, a sípláda készítésétől és a dallamhengerek beillesztésétől kezdve kísér végig az utcai előadások megszervezéséig. Képei a verklist nem anakronisztikus figurának, hanem mesterségét szakszerűen végző iparosnak ábrázolják, s az előadások kontextusát, a verklis, a mutatványosok és a közönség együttműködését is bemutatják.


Willy Römer közel 70 ezres fotóhagyatékát, a weimari korszakból fennmaradt kevés teljes fotótár egyikét, miután özvegye és lánya hiába kínálták eladásra a berlini múzeumoknak, végül Diethart Kerbs, a berlin-charlottenburgi művészeti főiskola nemrég elhunyt neves fotótörténésze vásárolta meg. Ő adott ki belőlük először válogatást harminc vékony tematikus füzetben 1983 és 1991 között Edition Phototek címmel a kreuzbergi Dirk Nishen kiadónál, s ennek első darabja éppen a verkliseket mutatta be. Diethart Kerbs így ír ezekről a füzet utószavában:

„Abban a korban, amikor még nem volt rádió, lemezjátszó és magnetofon, s még a tévét sem találták fel, a verklisek és más udvari és utcai zenészek nyújtottak érzéki gyönyörűséget széles néprétegek füle számára. A könnyű dallamoknak a mindennapok fekete kenyerére csorgó édes szirupja örömmel fogadott alkalmat nyújtott rá, hogy ki-ki kinézzen az ablakon, kilépjen a bolt vagy a műhely ajtaja elé, leszaladjon az udvarra, egy rövid szünetet tartson, a szomszédokkal trafikáljon: a zene mint társadalmi esemény. A verklisek ingyen hozták el a szép hangok áruját a hátsó udvarokba, s külön kellett kérniük a díjazást, amelyet az ablakokból ledobott aprópénz formájában kaptak. A mindennapi betevőt az egész városon át vezető hosszú vándorutak során kellett összezenélniük maguknak.

A verkliseknek két osztálya volt: egy felső réteg, akiknek saját sípládájuk volt, s egy alsó, akik bérelt verklin játszottak. A verklikészítés és -kölcsönzés súlypontja Berlin északi részén volt. Itt főként munkások és kézművesek éltek, köztük számos bevándorló Kelet-Európa országaiból, de Olaszországból is. Közéjük tartozott a Bacigalupo család, akik 1877-ben a Schönhauser Allee 74. szám alatt alapították meg verkligyárukat, amelyet később a 74a-ba helyeztek át. A család egy másik ágának szintén már az 1. világháború előtt cége volt a Schönhauser Allee 79. szám alatt. Ezekben a műhelyekben készítették, javították, árulták és adták bérbe a verkliket.”

Willy Römer képeit az utóbbi években fedezték fel újra. 2004-ben a berlini Deutsches Historisches Museum, majd a bécsi Museum der Stadt Wien rendezett kiállítást belőlük, s azóta több albuma is megjelent. Hamarosan más témáiról is írni fogunk.