Amikor ezt írom, Teherán utcáin áll a bál, reggel nyolcig, a választások kezdetéig. Az északi gazdag negyedektől a déli bazárig hömpölyög a nép a világ leghosszabb utcáján, a 30 kilométeres Vali Asr sugárúton, túlnyomórészt fiatalok – Irán lakosságának 70%-a 30 év alatti – az autók leálltak, zene harsog, az aszfaltot a már szét nem osztogatott választási szórólapok borítják: „Hová lett az olaj ára?” „Bye-bye, Ahmadinejad!” Hogy a holnapi elnökválasztás mit hoz, azt még nem tudni, a két legfőbb esélyes, Mahmud Ahmadinejad és Mir Hossein Musavi a statisztikai hibaszázalékon belül 50-50%-ra áll. Teherán népe, biztos ami biztos, előre ünnepel, hiszen a holnap esti, jóval nagyobb ünneplésen a tömeg felének már nem lesz erre oka.
Ahhoz képest, hogy Irán az utóbbi néhány évben regionális hatalommá vált – elsősorban az amerikaiak áldozatos munkájának köszönhetően, akik hatalmas önköltségen megsemmisítették két legfőbb riválisát, Irakot és Afganisztánt, s az észak-iraki kurdok támogatása által közös platformra hozták harmadik riválisával, Törökországgal – a nyugati sajtó meglepően keveset foglalkozott az iráni elnökválasztással. Főleg kis színesek jelentek meg néhány hetente, az „iráni nép” – értve ezen a teheráni belvárost, ahol a riporter körbekérdezett – elégedetlenségéről, arról, hogy mind a négy elnökjelölt egykutya, mert egyformán támogatja az iráni atomot (az ellenkezője politikai öngyilkosság volna), hogy az Őrök Tanácsa gondosan megszűrte a jelölteket, úgyhogy csak a politikailag abszolút megbízhatóak kerülhettek ringbe, s hogy a Tanács a megválasztott elnök hatalmát is alapvetően korlátozza. Ezek szerint, szűri le a nyugati sajtó, nem igazán van tétje a választásnak. Mintha senki sem hallott volna a kommunizmusról, s nem tudná, micsoda különbség lehet egy Andropov és Csernyenko, Gierek és Jaruzelski, Grósz és Pozsgay között.
A múlt szerdai, kemény hangú Ahmadinejad-Musavi TV-vita teljes felvétele (1,5 óra)
Aki megélte, milyen jelentősége lehet egy merészebb kiállításnak, néhány centivel hosszabb hajnak vagy rövidebb szoknyának, az tudja, micsoda különbséget jelent, hogy az engedélyezett játéktéren belül melyik jelölt milyen helyet foglal el. A plebejus származásával – kovács fia – büszkélkedő, és plebejus modorával tüntető, a protokollt tudatosan mellőző Ahmadinejad, amióta hat éve feltűnt a semmiből, a megosztásra játszik: a külpolitikában Irán és Amerika, az országon belül az iszlám és az iszlám ellenségei között. „Nincs konzervatív és nincs reformer”, írja tanácsadója, Fatemeh Rajabi a kormányhoz közel álló Ansar napilapban, „csak az Isten útja és a Sátán útja”. Musavi, az elismert festő és építész, a teheráni művészeti akadémia alapítója, 1981 és 1989 között, az iraki háború rettenetes időszakában az ország szilárd kormányzásával máig tartó népszerűséget szerzett egykori miniszterelnök árnyaltabban fogalmaz. A Spiegelnek adott részletes interjúban önmagát „reformer konzervatívnak” de leginkább is „centristának” minősíti, a feszültségek enyhítését, az ország egységét, a külfölddel való tárgyalásokat, és az Ahmadinejad-kormány katasztrofális populista gazdaságpolitikájának – a hivatalos infláció 25%, a valóság sokkal magasabb – leállítását hangsúlyozza. Ez még mind belefér a hivatalosan engedélyezett mozgástérbe.
A választási bizottság tagjai egy teheráni zsinagógában berendezett választási körzetben a 2008-as parlamenti választások idején.
Külön említést érdemel a nemzetiségi kérdés, amely Iránban – ahol a népességnek alig több, mint 50%-a perzsa – különösen kényes probléma. Az iszlám köztársaság központosító, a nemzetiségek igényeit figyelmen kívül hagyó politikájával szemben Musavi, aki maga is azeri származású, nyitást ígér. Érdemes egymásra vetíteni Irán nemzetiségi megoszlásának térképét (a Courrier International mai számából) és az április végi választási közvéleménykutatás országos megoszlását a Jomhoriyat napilapból, ahol a Musavi-párti zöld tartományok többségükben a sűrűn lakott, fejlettebb és városias nemzetiségi régiókat, az Ahmadinejad-párti piros tartományok inkább a ritkán lakott, félsivatagos földművelő vidéket jelentik.
Az elmozdulás finom jelzései közé tartozik, hogy 1979 óta első ízben lép politikus felesége a nyilvánosság elé. Musavi felesége, Sahra Rahnavard – az Al-Zahra női egyetem dékánja, 1997 és 2005 között a reformpárti Khatami elnök tanácsadója – férjével együtt utazza be az országot, s vele együtt, sőt – Iránban hallatlan dolog – kézenfogva lép fel a választási gyűléseken. Ez az egyenrangúság kimondatlan választási ígéretetet jelent, és tömegesen állítja Musavi mellé a női szavazókat, mint azt a CNN alábbi felvétele is tanúsítja.
Egy másik finom jelzés az internet használata. Iránban, ahol az internet-használat széles körben elterjedt, a kormány minden módon igyekszik ezt ellenőrzése alatt tartani. Ahmadinejad külön internet-kommandót állított fel az „internetbűnözés” ellen, amelynek első számú célpontjai a bloggerek. (A világ blogjainak negyedik leggyakoribb nyelve a perzsa.) Az országos Gerdab TV-n külön műsor foglalkozik a bloggerek befeketítésével, immorálisként, Nyugat-barátként való beállításával. Musavinak ugyanakkor saját szájtja, internetes hírrovata, választási YouTube-oldala, választási twittere, és sok ezernyi támogató oldala és fóruma van.
Nem tudni még, milyen eredményt hoz a holnapi nap (amely egyébként is csak a választás első fordulója). Annyi azonban már bizonyos, hogy az elmúlt hónapok előre nem sejtett, és az 1979-es forradalom óta nem látott politikai lázba hozták Iránt.
Add comment