A holokauszt emléknapja április 16. Ezen az évfordulón azonban nem a halálról, hanem a megmenekülésről akarok írni.
1939 szeptemberében sok ezer zsidó menekült a Németország és a Szovjetunió által megszállt Lengyelországból a még szabad Litvániába. Amikor aztán a Szovjetunió 1940. június 15-én Litvániát is megszállta, a menekültek talpa alatt forró lett a talaj. Lengyel, zsidó voltuk és menekült státuszuk miatt a várható deportálások egyik fő célpontjának számítottak – nem is szólva az ekkor még előre nem látható német megszállásról.
A menekültek között elterjedt a hír, hogy a kaunasi holland konzulátus vízumokat ad ki Curaçao szigetére. Oda azonban el kellett jutni valahogy, s a németek és olaszok által megszállt Európa útjai ekkor már zárva álltak zsidók előtt. Az egyetlen nyitott út Japánon át vezetett. Japánba belépéshez pedig tranzitvízumra volt szükség.
Kaunas/Kovno, a litván főváros ezekben a hónapokban „az Észak Casablancájává” vált, ahol menekültek ezrei rajzottak a konzulátusok körül, s hírszerzők sokasága próbálta feltérképezni a másik oldal szándékait. Ilyen feladattal küldte Japán kaunasi konzulátusának élére Chiune Sugihara diplomatát, aki már az 1930-as évek elejétől konzulként működött a japánok által megszállt Mandzsúriában, s ott, Harbinban lett orthodox kereszténnyé.
Cseresznyefa bimbója az egykori kaunasi japán konzulátus előtt
Amikor a kaunasi zsidó menekültek között híre kélt, hogy a szabadságba Japánon keresztül vezet az út, egyetlen nap alatt ezrek álltak sorba a kaunasi konzulátus előtt. A tranzitvízumhoz azonban egyfelől a továbbutazást igazoló okmányokra, másfelől a Japánban tartózkodás fedezetére elegendő pénz igazolására volt szükség. A legtöbb zsidónak egyik sem volt. Sugihara az életveszélyre hivatkozva felmentést kért ezek alól a japán külügyminisztériumtól, ám azok elutasították a könnyítést.
Sugihara egy éjszakát álmatlanul töltött, majd leírta: „Ha a hivatali kötelesség és az emberiesség között kell választanom, én az utóbbit választom.” Elképzelhetetlen bátorság volt ez egy japán részéről, akinek számára a hivatali függés abszolút érvényű. És reggel kihirdette a sorban állók között, hogy mindenki kap vízumot.
Ettől fogva naponta 18-20 órán át állította ki kézzel a vízumokat, naponta 200-300-at egészen 1940 szeptemberéig, amikor a szovjet hatóságok bezáratták a külföldi konzulátusokat. Még a vasútállomáson, sőt a vasúti kocsiban is vízumokat írt és adott ki az ablakon, ahogy a vonat indult. Összesen kb. 6000 vízumot adhatott ki.
Sugiharának voltak kételyei, hogy elfogadják-e majd a japán határnál ezt a mennyiségű vízumot. Évekkel később azt mondta: „Senki nem mondott semmit. Valószínűleg nem jöttek rá, milyen sokat állítottam ki.”
A menekültek a transzszibériai expresszel jutottak Vlagyivosztokba, s onnan hajón Tsurugába, ahol a helyiek segítőkészen fogadták őket, s ahol ma múzeum áll fogadtatásuk emlékére. A menekültek egy része tovább utazott, másik része Japánban vagy az általa megszállt területeken, főleg Sanghajban élte túl a háborút. Leszármazottaik számát 50 és 100 ezer közé becsülik.
Sugihara szobra egykori nagoyai gimnáziuma előtt. Köszönjük a fotót és a kaunasi látogatás javaslatát Ryoko-szannak
Sugiharát Kaunas után Königsbergbe, majd Prágába és Bukarestbe rendelték konzuli szolgálatra. Itt érte őt a szovjet megszállás. Családjával – feleségével, Yukiko Kikuchi költőnővel, aki végig támogatta őt a vízum-kiadásban, és négy gyermekükkel – együtt 18 hónapot töltöttek szovjet hadifogságban.
1947-ben tértek vissza Japánba, ahol a külügyminisztérium elbocsátotta őt a szolgálatból, felesége szerint a kaunasi engedetlenség miatt. 1986-ban bekövetkezett haláláig kereskedelmi ügynökként dolgozott, többek között – orosz nyelvtudása miatt – a Szovjetunióban is.
Csak 1984-ben kutatta fel őt a tokiói izrali követség és adták át neki a Yad Vashem kitüntetését. Életmentő munkája Japánban csak akkor vált közismertté, amikor temetésén hatalmas izraeli delegáció jelent meg az izraeli nagykövet kíséretében.
Az egykori kaunasi japán konzulátus, egyben a Sugihara család otthona, ma emlékház. A szép art deco épület szobái az akkori lakó- és hivatali funkciók szerint vannak berendezve. Az utcai szintről a kerti szintre levezető lépcső két oldalán a megmenekültek vízumfotói sorakoznak. A hivatali íróasztalon néhány éppen kitöltött vízum hever.
A fotószobában az elektronikusra átállított egykori fotógép segítségével ma már ki-ki elkészíttetheti saját japán tranzitvízumát. Én is elkészíttetem a sajátomat. Ki tudja, mikor jön még jól.
Add comment