Zaraza

Bucureştiul interbelic este locul unde s-a întâmplat totul, a két háború közötti Bukarest az a hely, ahol minden megtörtént, hirdeti Ioana Pârvulescu szállóigévé vált sora az utóbbi évek Bukarest-reneszánszának programadó Întoarcere în Bucureştiul interbelic, „Visszatérés a háború előtti Bukarestbe” (2002) esszékötetében.

A két háború közötti Bukarest micul Paris volt, kis Párizs, egy hirtelen kikerekedett és korlátlan lehetőségekkel kecsegtető ország fővárosa, francia neveltetésű elittel és francia mintára épült palotákkal, tiszta utcákkal és villamosokkal, kávéházakkal és mulatókkal, ahol a legnagyobb csillagok, Jean Moscopol, Cristian Vasile, Titi Botez, Dorel Livianu, Maria Tanase, Zavaidoc, Petre Alexandru énekelték a korabeli Közép-Európa legdivatosabb és legjellemzőbb műfaját, a kor kétségbeesett élnivágyását és tragikumát egyszerre kifejező tangót.


A háború után mindennek vége szakadt. Ahogy Budapestet a kávéházaktól, úgy tisztította meg az új rendszer Bukarestet is a mulatóktól. Jean Moscopol portás lett New Yorkban, Cristian Vasile nyomorban halt meg Brăilában. Bukarest elszegényedett és lepusztult, s mai lakói már hitetlenkedve nézik a régi fényképeket. Aztán Ceauşescu megalomániás építkezései a régi város nagy részét is örökre eltörölték. A pusztítás mértékét jól érzékelteti Dumneazu legfrissebb bejegyzése. A nyolcvanas években Bukarestben járva döbbenten szemléltük az elpusztított várost, s helyi barátunk melankolikusan sorolta, melyik helyen mi állt azelőtt. A nagy tangóénekesek többsége még élt a 80-as évek elején, de a Buena Vista Social Clubbal ellentétben senki nem fedezte fel őket. Csak bakelitlemezek maradtak utánuk, meg néhány idős ember, aki még emlékezett dalaikra.


Ebből a két forrásból merített Oana Cătălina Chiţu berlini román énekesnő, aki tavaly megjelent Bucharest Tango lemezével hatvan év után elsőként elevenítette fel ezt az elfelejtett világot. Az apjától hallott dalokat a bukaresti rokonok régi 78-as lemezeivel kiegészítve, román és német zenészekkel együtt 2007-ben hozta létre a „Bukarester Tango” állandó műsorát. Lemezükön a két háború közötti Bukarest legnépszerűbb tangóit és sanzonjait gyűjtötték össze. Mindjárt a második minden idők leghíresebb román dala: a Zaraza.

Când apari seniorita în parc pe-nserat Curg în juru-ţi petale de crin Ai în ochi patimi dulci şi luciri de păcat Şi ai trupul de şarpe felin Gura ta e-un poem de nebune dorinţi Sânii tăi un tezaur sublim Eşti un demon din vis care tulburi şi minţi Dar ai zâmbetul de heruvim Vreau să-mi spui frumoasă Zaraza Cine te-a iubit Câţi au plâns nebuni pentru tine Şi câţi au murit Vreau să-mi dai gura-ţi dulce Zaraza Să mă-mbete mereu De a ta sărutare Zaraza vreau sa mor şi eu.

Amikor alkonyatkor megjelensz a parkban, señorita, liliomszirmok hullanak körülötted szemedben édes vágy és bűnös fények égnek és hajlékony kígyóé a tested. Szájad vad vágyakról szóló költemény, kebled mindent felülmúló kincs. Felkavaró és hazug álmok démona vagy de mosolyod a keruboké. Mondd meg nekem, gyönyörű Zaraza: kik szerettek már téged? Hányan sírtak őrült módon és hányan haltak meg érted? Add édes ajkad, Zaraza, részegíts meg szüntelen! A te csókodtól, Zaraza akarok meghalni én is.

A Zaraza volt Cristian Vasile, „az utolsó trubadúr” leghíresebb dala, és Vasile a dal leghíresebb előadója: kettejük neve szorosan összeforrt a bukaresti arany idők emlékezetében, annyira, hogy Stelian Tănase író egyenesen „a Zaraza Bukarestjének” nevezi az 1945 előtti várost.


Cristian Vasile: Zaraza

A dal mítoszt teremtett. Mircea Cărtărescu, a Bukarest-reneszánsz apokrif krónikása 2004-es De ce iubim femeile (Miért szeretjük a nőket) novelláskötetében, az 1990 utáni Románia legsikeresebb könyvében tette közzé először Cristian Vasile és szerelme, Zaraza, a gyönyörű cigánylány történetét. A 40-es évek elején a „Vulpea Roşie”, a Vörös Róka mulató táncosnőjének kegyeiért versengő két nagy énekes, Vasile és Zavaidoc közül az előbbi győzött, ám a másik bosszút állt. Zaraza meghalt, és Vasile eltűnt Bukarest színpadáról. Csak a dalt dalolták tovább

„az egész városban: Zaraza a bukarestiek Lili Marlene-jévé lett. Ezt énekelték a sörözőkben, a légópincékben és a lövészárkokban. Az elbűvölő cigánylány éppolyan ismertté vált, mint híres szerelme.”

Noha a megható história – mint szerzője lábjegyzetben bevallja – a képzelet szüleménye, a nagyközönség mohón fogadta, s ma már igaz történetként terjed a neten. Hangoskönyv is készült belőle, sőt 2008-ban még hollywoodi ihletésű film is, amelynek egyik legemlékezetesebb jelenetében éppen Vasile adja elő a Zarazát a Vörös Róka közönségének.


A szép cigánylány neve ugyan román fülnek szokatlanul hangzik, de Cărtărescu erre is ad magyarázatot, amelyet recenziója úgyszólván filológiai alapossággal fejleszt tovább: „A Zaraza, vagy pontosabban Zarada hagyományos cigány név, amelynek eredeti spanyol jelentése »gyönyörű« avagy »ragyogó«.”

Ilyen szó ugyan a spanyolban nem létezik, de a spanyol eredetre tett utalás mégis árulkodó. A legrománabb tangó ugyanis egy argentin tangó változtatás nélküli átvétele. Az eredeti dalt Benjamín Tagle Lara (1892-1932) írta ugyancsak Zaraza címmel, s ez 1929-ben elnyerte a Max Glücksmann által szervezett tekintélyes montevideói Concurso del Disco Nacional második díját. Még ugyanebben az évben három nagy énekes is lemezre vette: José Razzano, Ignacio Corsini és Charlo a Canaro Francisco zenekarral. S az eredeti dalban a Zaraza nem egy szép cigánylány neve, hanem egy másik fekete szemű, mély és melankolikus pillantású vonzó lényé. Egy ököré.

Blanca huella que, todos los dias, clavado en el yugo, me ves picanear; compañera del largo camino las horas enteras te veo blanquear. Mientras que, bajo el peso del trigo, los ejes cansados los siento quejar, yo, anudando mi pena a esa queja, con cantos y silbos te sé acompañar. ¡A la huella, huella, zaraza, huella, huella, guay! Volverá la ingrata a su casa andará por ahí… Que si yo la viera, zaraza, la hablaré, velay… ¡A la huella, huella, zaraza, huella, huella, guay! Buey zaraza, tus ojos tristones mirando la huella parecen buscar el milagro de aquellos pasitos que al irse la ingrata no supo dejar. Compañero que, unido conmigo a un mismo destino, tenemos que andar, seguiremos rastreando la huella, la misma que siempre la vemos blanquear.

Fehér út, amely nap mint nap látsz engem a járom mellett az ökröt ösztökélni: hű kísérőm a hosszú gyaloglásban, órákon át nézem fehérségedet. S míg látom a gabona súlya alatt megfáradt, panaszos szemeket, én a magam bánatával csatlakozom hozzá s énekkel és füttyel kísérlek téged. Tovább, tovább, zaraza, tovább, tovább, hő! Hazatér-e vajon a hálátlan asszony vagy valahol messze jár… Ha meglátom őt, zaraza, beszélek vele, ne félj… Tovább, tovább, zaraza, tovább, tovább, hő! Zaraza ökör, szomorú szemeid az utat figyelve mintha a csodás apró nyomokat keresnék, amelyeket a hálátlan nem hagyott maga után. Társam, akivel, hozzám kötve, egyazon sorsban osztozunk: menjünk, kövessük az út nyomát, mindig ugyanazt, amely előttünk fehérlik.

A dalt a legnagyobb tangóénekes, Carlos Gardel, a korábban már említett „kreol rigó” tette népszerűvé Párizsban. Glücksmann őt is megpróbálta felvételre rábeszélni, de Gardel elhárította a megtiszteltetést, mert tisztességtelennek tartotta volna versengeni Razzano felvételével. Helyette a dal El carretero, „A kocsis” című korábbi változatát vette fel. Csak tizenegy év múlva készítette el Rodolfo Biagi a Zarazának azt az energikus felvételét, amely valószínűleg Bukarestbe is eljutott.


Rodolfo Biagi: Zaraza (1940). A Campo Afuera y su Orquesta Típica 1939-1942 lemezről.

Mások szerint a dalt a magyar Korda Sándor (Sir Alexander Korda) Rive gauche (1931) filmje tette ismertté Európában, amelyben a Carlos Gardellel együtt Párizsban fellépő Sofía Bozán énekel. Ez inspirálta a tangó lengyel változatát is, amelyet Wiera Gran és Albert Harris adtak elő Gdy gitara gra piosenkę, „Amikor a gitár szól” (1939) címmel. A címváltoztatást az indokolta, hogy lengyelül a zaraza – „járványt” jelent.


Akár így, akár úgy, Bukarestben a dal Cristian Vasile előadásában és Nicolae Kiriţescu szövegével vált népszerűvé, amely megtartotta és új jelentéssel látta el a spanyol refrén zaraza! hívószavát.

Hogy ez a szó mit jelent az eredeti spanyol szövegben, amely látszólag az ökör neveként használja, ám kisbetűvel írja, azt nem is olyan könnyű kideríteni. A szótár szerint kartonszövetet, de annak itt sok értelme nincs. A Wang folyó argentin társszerzője, Julia szerint a mai argentin köznyelv „fecsegés” értelemben használja (olykor sarasának is írva). Anyja viszont még arra is emlékszik, hogy a szó egyfajta színű ökröt is jelentett, és ökörnévként is használták, mint Gardel az idézett El carreteróban.

Végül Julia bukkant rá Malena tangóblogjára, amelynek montreali argentin szerzője ugyanezzel a problémával szembesült a Zaraza kapcsán, s hosszú utánajárás nyomán Isidra Solari Un lenguaje de púrpuras y zarazas, „A púrpurák és zarazák nyelve” című írásában talált rá a megoldásra. Eszerint a zarazák a falvakban egy-egy vándorzenész érkezésekor szervezett alkalmi mulatságokat jelentették, amelyek ünnepi díszlete egyetlen sebtében kifeszített szövet – zaraza – volt. A vággyal és ünnepi hangulattal teli szó az ökröket énekelve hajtó fuvarosok refrénjévé és ökörhajtó kiáltásává, végül az ökrök nevévé vált.


A kalandos história ellenére mégsem a Zaraza a kedvencem Oana Cătălina Chiţu lemezéről, hanem Titi Botez egykori nagy sikerű románca, a Sub balcon eu ţi-am cântat o serenadă, „Szerenádot adtam erkélyed alatt”.


Titi Botez: Sub balcon eu ţi-am cântat o serenadă, eredeti felvétel.

Dallama, főleg refrénje, azt sugallja, hogy ez is külföldi eredetire megy vissza, de hogy mire, abban egyelőre még argentin forrásaink is tanácstalanok. A nyomozás folyamatban. Amint eredmény van, újra jelentkezünk.



in English