  |
A peresztrojka idején – 1989-ben – nyílt meg Moszkvában a Majakovszkij emlékmúzeum. A régi KGB székház tövében, a költő valamikori lakásában rendezkedett be a kiállítás. A bejáratnál a nagy szájú (de még milyen nagyszájú!) és kopasz Majakovszkij nem éppen vendégcsalogató, mussolinis feje fogadja a látogatót.
Beljebb lépve antikváriumra bukkanunk, melynek oldalfalában Majakovszkij szövegeihez készített installációkat látunk a száz évvel ezelőtti avantgárd szellemében. Érdekesek az összeforrasztott „szobrok”, de még inkább élvezem a költő meghökkentő, ma is frissnek és modernnek ható mondatait. A kiállítás címe „Diadal és tragédia”.
Az első vitrinben a születés és gyerekkor emlékeit gyűjtötték össze. Majakovszkij a napfényes Grúziában született, de orosz szülőktől. Mondhatni két anyanyelve volt, az orosz és a grúz, ezeken kívül nem is beszélt más nyelveken. A szinte lefordíthatatlan vallomások az édenkerthez hasonlítják a grúz szülőföldet.
Később ugyan leszólja a XIX. századi klasszikusokat, pedig azokon nevelkedik és szereti is őket: kívülről fújja Puskin Anyeginjét. (Polgárpukkasztó futuristaként mondja majd Tolsztojról: „Lev Nyikolajevics világraszóló pletykafészek!”)
A Kutaiszi gimnáziumban kezd a politika iránt érdeklődni. A kiskamasz politika felé fordulásában óriási szerepe volt az 1904-5-ös japán háborúnak és a nyomában fellángoló első orosz forradalomnak. 48 évesen vérmérgezésben meghal édesapja, a család Moszkvába költözik. (Apja halálának körülményei egy életre nyomot hagynak benne, mert retteg mindenféle fertőzéstől, hosszabb útjaira magával viszi saját lavórját és csak abban hajlandó tisztálkodni. A múzeumban látott némafilmben, amiben Majakovszkij játssza a férfi főszerepet – Kisasszony és a huligán a címe – van egy jelenet, amikor a kocsmában italt rendel a huligán és megnézi, hogy tisztára van-e mosva a pohár, amit a pincér kihoz. Ez nem volt benne a forgatókönyvben, Majakovszkij mégsem tudta megtartóztatni magát ettől a rögzült óvatosságtól.)
1907-ben kezdődik a moszkvai élet, a 14 éves kamasz illegális tevékenységbe kezd, 1908-ban belép a bolsevik pártba. Háromszor tartóztatják le, ebből az utolsó komoly, mert a börtönben magánzárkába kerül. Ott kezd érdeklődni a művészetek iránt, versel, rajzol. Növekvő öntudatának nyomatékot ad termete, teljes magassága 190 cm fölötti lesz. A kiváló építész, Sehtyel lánya, Majakovszkij első szerelme „zsiráfom”-nak hívja a forradalmár költőt. Moszkvában ismerkedik meg Tatlinnal, Maleviccsel, Hlebnyikovval és a többi későbbi művésztárssal. Komoly változást hoz életében, hogy megismerkedik David Burljukkal, az orosz futurizmus atyjával. Burljuk erősíti egyébként sem gyenge öntudatát, mert egy felolvasás után zseninek nevezi.
A „régi”, peredvizsnyik művészek közül Repin figyel fel rá, portrét szeretne készíteni Majakovszkijról, leginkább dús, drótszerű haját akarja vászonra vinni. A megbeszélt időpontra azonban a költő kopaszra nyíratta fejét, amin Repin nagyon megbántódott. A szerveződő avantgárd mozgalom járja a hatalmas birodalmat: 1914-ben Odesszában ismerkedik meg Marija Gyenyiszovával, első igazi szerelmével, de 1915-ben már Lilja Brik oldalán látjuk, aki végigkíséri majd egész életét.
A mostani múzeum épületében, a Lubjankán kap egy szobát a forradalom győzelme után. Korábban egy bérház volt itt, amit nacionalizáltak, majd kommunalkát alakítottak ki benne. Itt él és dolgozik a költő, a forradalom elkötelezett híve. 1924-re négyszobás lakásra vált az Arbaton, ahol Brikkel él, de munkahelye, dolgozószobája gyakran a kis szoba a 4. emeleten. Itt írja 1930-ban búcsúlevelét.
A NEP korszakban amerikai körutat tesz, amit a régi barát, Burljuk szervez, aki 1917 után emigrációba vonult és vállalkozó lett az USA-ban.
Az utolsó években mutatják be „Poloska” című szatíráját, amit Mejerhold állít színpadra, és ami a kialakuló rendszer súlyos kritikáját adja; az elhatalmasodó, mindent beszippantó hivatali apparátustól, az újraéledő csinovnyik világtól félti a forradalmat. A „Klop” még sikeres, bár hivatalos körökben már csóválják a fejüket, a későbbi „Gőzfürdő” viszont már egyértelmű bukás.
Nagyon félt a fogorvostól, ezért rosszak, hiányosak voltak fogai. Nincs olyan kép, amin Majakovszkij mosolyogna.
A múzeumban egy vörös vérrel telt hatalmas lavór jelzi, hogy a sztálini gépezet beindult, valamint egy sajtópréshez hasonlító szerkezet, ahol a hatalmas csavarokat egyre jobban meghúzzák…
Halálának körülményeiről: a főbűnös – a kiállítás koncepciója szerint – egyértelműen a hatalom. Maga Majakovszkij írja, „már nem művész vagyok, hivatalnok lettem” – „ja peresztal bity hudozsnyikom, ja sztal csinovnyikom”. A múzeumban a halott költő feje mellett egy lezuhanó Lenin kötet szimbolizálja a fő okot, a hatalom elviselhetetlenségét. A forradalmi ideálok összeomlása áll az öngyilkosság mögött, nem mellékesen a Brikkel folytatott bonyolult viszony. A végzetes napokban Lilja elhagyja őt, külföldön tartózkodik, későbbi véleménye szerint, ha a költő mellett van, mindez nem történik meg.
„Mindenkinek
Azért, hogy meghalok, ne vádoljatok senkit, és ne pletykálkodjatok. A megboldogult ezt szörnyen nem szerette.
Anyám, nővéreim és barátaim, bocsássatok meg – ez nem eljárás (másoknak nem ajánlom), de nincs más kiutam.
Lilja – szeress engem.
Kormány elvtárs, az én családom Lilja Brik, anyám, nővéreim és Veronika Viktorovna Polonszkaja. Ha te méltó életet biztosítasz nekik – köszönöm…”
(a magázó formát áthúzta tegezőre, valószínűleg a folytatásban is a kormányhoz szólt, legalábbis az utána következő ige ezt sejteti.)
Majakovszkij tegező viszonyban állt a hatalommal, amit a kiépülő, a cárinál is szörnyűbb despotizmus egyre nehezebben tűrt. Költészete egy elvetélt kísérlet talán legmaradandóbb alkotása.
Majakovszkij a klasszikusokat ki akarta dobni a Jelenkor gőzhajójából. Nekünk nem kell kidobnunk őt a jelenkor számítógépéből.
Add comment