Back in the U.S.S.R.

Amikor a tegnapi két május elsejei visszaemlékezést közzétettem, még nem tudhattam, mennyire megágyaznak ennek a harmadiknak, amelyet a tegnap késő esti orosz hírek és blogbejegyzések inspiráltak. A hagyományos szovjet május elseje, amelynek koreográfiáját a nép vezetői előtti tisztelgés és az imperialisták elítélése határozta meg, és az 1933-as náci május elseje, amelyet hivatalosan a szakszervezetek szövetsége hívott össze, ám épp ezzel a látszólagos spontaneitásával és lenyűgöző méreteivel valójában a hatalom legitimálására szolgált, közösen adják meg az értelmezési keretet a tegnap Moszkvában közel százezres részvétellel megszervezett május elsejei felvonuláshoz.


A május elsejei felvonulás, a Forradalom- és Győzelem-napi katonai parádék mellett a Szovjetunió legnagyobb ünnepe 1990 óta gyakorlatilag szünetelt Moszkvában. Egyes szakszervezetek és idős kommunisták rendeztek ugyan majálisokat és kisebb-nagyobb meneteket itt-ott a városban, ám ilyen méretű tömegrendezvény, pláne amelyik a Vörös Téren is áthalad, mint a régi szép időkben, a kommunizmus bukása óta nem volt, s Moszkva lakói nem is álmodtak róla. Egészen a közelmúltig, mert a szakszervezetek szövetségében is csak néhány napja vetődött fel a felvonulás megszervezése. Csodálatos dolog, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire frappánsan meg tudták szervezni, az útvonalat biztosítani, propagandaanyagokat nyomtatni, és persze a hetven és százezer közötti felvonulót is beszervezni, de hát nemrég, a Krím villámgyors csatlakozásakor is láttuk, milyen karikacsapásra tudnak menni a dolgok, ha az orosz nép egységesen, szívét-lelkét beleadva kiáll egy ügy mellett.



Hétéves kislány, vörös csillag alakú léggömbbel. Anyja büszkén nyilatkozza a Novaja Gazetának: „Mindig szerettem volna, ha a gyerekeim is átélhetik ezt az érzést, amit én gyerekkoromban. Hiszen ez volt a legnagyobb ünnep. Ezt az örömöt, ezt a közösséget, hogy mi együtt vagyunk, mind szovjet emberek vagyunk… És amit most látok, annyira, de annyira olyan, mint volt…” És a dalokat és a konferálást hallgatva, s a felvonulókat és transzparenseiket nézve valóban mintha a Szovjetunió éledt volna újjá, ami nem is áll távol Putyin szándékától. A hivatalosan a szakszervezetek szövetsége által, a munkásság tiszteletére szervezett rendezvényt az egykori és mostani vezetőket – Putyin mellett Sztálint, sőt Beriját – dicsőítő, a kormányzó Egységes Oroszország pártot éltető, a hivatalos politika mellett kiálló, a Krím visszaszerzésén örvendő, Amerikát, a NATO-t és Ukrajnát fenyegető feliratok, és a tömegesen viselt narancs-fekete győzelmi Szent György-szalagok dominálják.






Hogy az oroszokat – a magyarokhoz hasonlóan – mennyire élesen megosztja a politikai helyzet, azt a Georgij Malec fotóblogger képeihez egyetlen nap alatt érkezett 1204 kommentár is mutatja. Független közvéleménykutatások szerint az ország 80%-a egyetért Putyin politikájával, és 73%-a boldognak érzi magát, de az interneten kiegyenlítettebb a két tábor aránya. A kommentárfolyam mindjárt az elején olyan, az orosz nyelv rejtett kincseit tankönyvbe illően felvonultató kölcsönös mocskolódással kezdődik, ami orosz blogokban egyáltalán nem szokásos. Az elnök emberei az itthonról is ismert fapofával hangoztatják a tüntetés függetlenségét – „szép idő volt, hát kijöttek az emberek sétálni”, „támogatják a vezetést, amely végre a népet szolgálja” – az ellenzékiek pedig tudni vélik, hogy a munkahelyeken nyomatékosan figyelmeztettek a részvétel fontosságára, rámutatnak a felülről szervezett békemenet képmutatására és politikai jellegére, és az egykori szovjet minták követésére. „Egyre inkább azt hiszem”, írja egyikük, „hogy a »demonstráció« a démon+szraty (szarni) szóból származik.”




Végül a felvonulást különféle nacionalista csoportok is színesítik, akiket a Szovjetunióban még az utcára sem engedtek volna, nemhogy a felvonulás közelébe. De hát jól tudjuk, hogy amikor az egység és szolidaritás demonstrálásáról van szó, minden hazafit szívesen látnak.