A 16. században, az ellenreformáció idején Champagne-ban szokásban volt szobrokat állítani a templomokban, igen sok, valósághű és polikróm szobrot, úgyszólván élő szobrokat. Troyes-ban, Európa egyik legfontosabb vásárvárosában a céhek és vallásos társulatok által fenntartott számos templom mindegyikének megvoltak a maga kő figurái. Egyesek a karzaton foglaltak helyet, mások a boltívek tövében, vagy a szentély mennyezetéről tekintettek alá.
A szobrászok többsége ismeretlen. Műveiket ritkán szignálták, s a megbízókkal kötött szerződéseik elvesztek. Csupán csöndes és figyelmes tekintetű szobraik maradtak ránk.
Chaource-ban, Troyes közelében a templomot több mint száz szobor, és egy kivételes szoborcsoport díszíti. A Chaource-i Mester Európa egyik legszebb Sírbatételé-t hagyta ránk.
Elhaladunk az Utolsó Ítélet grisaille-üvegablakai mellett, aztán öt lépcsőt lefelé. A hely sem nem valódi kripta, sem nem mellékkápolna, sem nem igazán sírbolt, noha mindezekre hajaz. Az öt lépcső a félhomályba vezet, szinte a sötétségbe.
A sötétbe belépve, még mielőtt megpillantanánk a Sírbatétel szoborcsoportját, rémülten torpanunk meg az ajtó két oldalán álló két őr láttán.
Az életnagyságnál nagyobb őrök tekintetében rémület látszik. 1515 óta nézik azt, amit képtelenek elhinni, mielőtt álomba zuhannának, hogy aztán a feltámadásra ébredjenek. 1515 óta állnak ott reneszánsz ruhában, kezükben lándzsával.
Aztán ahogy a szemünk hozzászokik a félhomályhoz, előrelépünk. Megpillantjuk Nikodémust, Szűz Máriát, Jánost, Mária Salomét és Mária Magdolnát az illatszeres edénnyel, Kleofás Máriáját, és Krisztus lábánál Arimateai Józsefet. És a fehér kő testet, amelyet évszázadok érintései tettek tökéletesen simává. A figurák nagyobbak nálunk, épp csak annyival, hogy érezzük kicsinységünket, miközben elmondhatatlanul emberiek. A türelmes és érzékeny kő kezek egy pillanatra megállnak, mielőtt összezárnák a leplet. A kő tekintetek nem keresztezik tekintetünket, mert azt látják, amit még senki nem látott, és afölötti megdöbbenésükben, hogy látják azt, befelé fordulnak, saját gondolataik felé.
Itt, a félhomályban a gondolattal találkozik az ember, 1515 óta vár ránk, és egészen kicsinek érezzük magunkat előtte.
Add comment