Marsrutka

Elindulunk Szvanetiből, marsrutkával utazunk Mestiából Tbiliszibe egyetlen hosszú napon át. Az út nagy kanyart tesz nyugat felé, át Zugdidin, majd délre Kutaiszinak, mielőtt végre rátérne a kelet felé a fővárosba vezető főútvonalra.

Korán kelünk, a hajnali derengésben óvatosan tapogatjuk ki a jeges lépcsőket a domboldalra épült szállásunkról a mestiai főutcára, ahol a kisbusz várakozik ránk. Az első utasok között vagyunk, de a busz hátuljában már ott ül és jólesően cigarettázik egy férfi. Egy-két órán át még a reggeli félhomályban utazunk a hegyek árnyékában, a reflektor csak olykor-olykor világítja meg az út szélén álló figurák körvonalait. Ha intenek, felvesszük őket, vagy csak a sofőr vesz át tőlük nagy csomagokat, amelyeket a busz csomagtartójában helyez el. Tbiliszi piacait nyilvánvalóan ezek a kisbuszok látják el házi termékekkel az egész országból.

Reggel felé megállunk egy kereszteződésnél, ahol két férfi várakozik az útmenti sárban néhány terjedelmes csomag és bőrönd társaságában. Intenek a sofőrnek, bemondják céljukat, Tbiliszi, felpakolják a csomagokat, s aztán áttörnek a szűk helyen a busz hátuljában üresen maradt ülésig. Egyikük, egy magas fiatalember jellegzetes szvan nemezsapkát visel, amely félbevágott dinnyére hasonlít, tetején fekete kereszttel. Orrán vaskos szemüveg, kezében panduri, hagyományos grúz lant vagy gitár.

Az út szeszélyesen kanyarog, mint kígyó a februári sárban, párhuzamosan a tajtékzó hegyi folyóval. Szerpentinjei és kanyarjai ide-oda lendítik a marsrutka utasait, akik fordított ingaként hol jobbra, hol balra dőlnek. Barna és zöld völgyek fölött haladunk át, amelyek már készülnek a néhány hét múlva beköszöntő ragyogó tavaszra, melynek ígérete még sár, nyirkos sziklák és kopár fák mögött rejtőzik. A sofőr gyakran kényszerül szlalomozni a kövek és olykor sziklatömbök között, amelyek véletlenszerűen hullanak le az útra a magas sziklafalakról. Olykor-olykor nekünk, utasoknak is ki kell szállnunk, hogy segítsünk megtisztítani az úttestet a kövektől, és tovább folytathassuk utunkat.

Néhány mérföldet tovább haladunk az úton, s minden kanyarnál mintha függöny lebbenne fel egy-egy újabb hegyi szín elől, mindegyik ragyogóbb az előzőnél. A kora reggeli fény váratlan részletekre hull: fehér hósapkára egy kék csúcs tetején, sötét felhő előterében ragyogó hegygerincre, a hegyoldalon szikrázóan lezúduló patakra, amely beteríti fényével a meder sötét szikláit. Fekete és fehér juhok és kecskék nyájai szűkülnek-tágulnak a füves völgyekben, ahogy egyre közelebb járunk a síksághoz. Vörös tehenek kóborolnak a mezőkön és a falvakban, s nem ritkán előttünk is az úton.

A busz hátuljában a fiatal szvan, aki eddig céltalanul pengette panduriját, most hirtelen énekelni kezd.

Shenma survilma damlia

შენმა სურვილმა დამლია შენზე ფიქრმა და სევდამან. შორს წასვლამ, ხშირად გაყრამან გულის თვალებით ხედვამან  šenma survilma damlia šenze p'ikrma da sevdaman šors č'asvlam xširad gaqraman gulis tvalebit xedvaman .		A szomj utánad kiszárított, rád gondolok, érted fáj a szívem, messze járok, de csak téged látlak szívem szemével.
ცაზედ მოდიან წერონი, მწკრივადა, ჯარის-ჯარადა ვერა ხედავთა ტივლებო, ცრემლი ჩამამდის ღვარადა  cazed modian č'eroni mč'k'rivada, jaris-jarada vera xedavta t'ivlebo cremli čamamdis ǧarada .		A gólyák a vízhez repülnek az adzsáriai síkságra. Eltűnnek előlem a hegyek, szemem megtelik könnyel.
შენ ჩემს გულს ვეღარ მაიგებ, ჩემი სათქმელიც ის არის, გადამაგდე და დამკარგე როგორც ჩერქეზმა ისარი.  šen čems guls veǧar maigeb čemi satkmelis is aris gadamagde da damk'arge rogorc čerkezma isari		Többé szívem meg nem babonázod, annyit mondok csupán neked: eldobtál engem, és elveszítettél, ahogy a cserkesz nyíl messze száll.

A dal a nagy népdalénekes, Lela Tataraidze változatában:

Lela Tataraidze: Shenma survilma damlia, innen