A Szevan-tó tükrén ragyog a nap, a távolban még fehérek a karabahi határhegység csúcsai. A Szevan-kolostor dombját betölti a vadvirágok illata. A parkolóban kezet rázok az ismerős öreg parkolóőrrel. Как дела, hogy s mint? kérdezem. По тихоньку как в Чехословакии в 1968-ом году, szo-szó, mint Csehszlovákiában hatvannyolcban, mondja. Kérdően nézek rá. „Tudja, mi volt ott?” kérdezi. „Persze, szovjet bevonulás.” „No azok mi voltunk. Lengyelországban állomásoztunk, az egységünket elsőként küldték Csehszlovákiába. Lőttek a csehek veszettül.” „Sokan meghaltak?” „Nagyon sokan. A pidarasz csehek azt csinálták, hogy a hadoszlop elejét elengedték, és az utolsókat lőtték halomra. No de mi még élünk.”Amikor visszafele jövünk a kolostortól, megkérdezi: „Honnan is jöttek?” „Magyarok vagyunk.” Felragyog a szeme, kezet nyújt. „Hát akkor fegyvertársak voltunk.” A kétes dicsőséget azzal ellenpontozza: „És egyébként is, kettő-null!” No hálistennek, most egy darabig nem az jut először az örmények eszébe Magyarországról, hogy mi adtuk ki a baltás gyilkost.
Add comment