„Napnyugtakor minden város csodálatos, de némelyik még csodálatosabb. A domborművek rugalmasabbá válnak, az oszlopok gömbölydedebbé, az oszlopfők göndörebbé, a párkányok határozottabbá, a tornyok komorabbá, a fülkék mélyebbé, a tanítványok redőzöttebbé, az angyalok légiesebbé. Az utcákra lassan rátelepszik a sötétség, de a Fondamenta és ama hatalmas folyékony tükör számára, amelyen motorcsónakok, vaporettók, gondolák, lélekvesztők és uszályok, mint szétszórt öreg cipők szorgosan tapodják a barokk és gótikus homlokzatokat, nem kímélve a te tükörképedet sem, vagy az arra járó felhőét, még nappal van. „Színezd ki”, suttogja a téli fény, ahogy megül a kórház téglafalán, vagy a világűrben tett hosszú út után végre hazaérkezik a San Zaccaria frontonéjének paradicsomába. És az ember érzi, milyen fáradt a fény, ahogy még vagy egy órát ott pihen a Zaccaria márvány héján, miközben a föld lassan a másik arcát fordítja a mennyei világítás felé. A legtisztább téli fény ez. Nem hordoz magában sem meleget, sem energiát, levetkőzte és otthagyta őket valahol a világűrben, vagy a legközelebbi csillagfelhőben. Részecskéinek egyetlen vágya, hogy egy tárgyra találjanak, legyen bár kicsi vagy nagy, s azt láthatóvá tegyék. Privát fény ez, Giorgione vagy Bellini fénye, nem Tiepolóé vagy Tintorettóé. És a város lebeg ebben a fényben, ízlelgeti az érintését, a végtelen simogatását, amelyből érkezett. Hiszen végtére is a tárgy az, ami priváttá teszi a végtelent.”Joseph Brodsky: Watermark. An essay on Venice, 1992
Add comment