A lovas bikaviadal hátborzongató látvány;
de némi képzelőerő líraivá változtatja
(Eugenio Noel, Nervios de la raza, 1915)
de némi képzelőerő líraivá változtatja
(Eugenio Noel, Nervios de la raza, 1915)
Július 28-án Katalónia vette magának a bátorságot, hogy betiltson egy annyira sajátosan spanyol intézményt, mint a bikaviadal. A spanyol nacionalizmus, amely akkor is féltékenyen ügyel jelképeire, ha azok egyébként nem tesznek jót az ország imázsának, szinte az állam és legmélyebb kulturális alapjai elleni támadásnak tekinti a katalán parlament döntését, és minden eszközt bevet, hogy España egész területén életben tartsa az úgynevezett „nemzeti ünnepséget”.
Különös, hogy amikor a Kanári-szigetek vezetése 1991-ben ugyanígy döntött, az a legcsekélyebb mértékben sem kavarta fel a spanyol nemzeti érzületet. „A Kanári-szigetek ügye”, mondták, nem tulajdonítva mélyebb jelentőséget a dolognak. A katalánokkal azonban egészen más a helyzet: parlamentjük minden határozatát mély gyanakvás kíséri. A központi média számára, amely már eddig is véget nem érő vitát folytatott az új katalán alkotmányról, a mostani törvény újabb bizonyítékát adja, hogy a jelenlegi kormány a csőd szélére vitte az országot, és ragyogó alkalmat nyújt az uborkaszezonban az újságok példányszámának növelésére.
Persze a katalán nacionalizmus függetlenségi szárnya is felfedezte a lehetőséget, hogy az új törvény kapcsán rávilágítson a Katalónia és Spanyolország közötti áthidalhatatlan különbségre, de ez a vonulat keveseket vonz. A bikaviadal, noha itt is van néhány szenvedélyes híve, sosem vert mély gyökeret Katalóniában. A spanyol jelképek – zászlók, címerek, pasodoble, molinók, díszfésűk – és a katalántól gyökeresen elütő képi világuk hivalkodó felvonultatását az ilyen alkalmakkor a nézők többsége kihívásnak érzi, és gyakran meg is adja rá a keresetlen választ.
A politikai viták mögött szinte eltűnnek a törvény valódi támogatói, az állatkínzást ellenző szervezetek. Hasonló törvény kapcsán minden más országban az ő érveik állnának a vita középpontjában, itt azonban hangjuk elvész az ideológiai összecsapás zajában, ami újra rámutat, milyen gyenge szálak tartják össze az ibériai félsziget egykori királyságainak szövetét.
Pedig a bikaviadal kegyetlensége már jócskán alábbhagyott a 20. század eleje óta, amikor a „suerte de varas” során a bika a picador teljesen védtelen lova ellen támadt, felhasítva hasát, és kiontva beleit az aréna homokjára. Voltak bikák, amelyek öt, hat, sőt tíz lovat pusztítottak el, vérbe és mocsokba borítva az egész arénát és az „ünnepség” valamennyi szereplőjét. Még magunk is találkoztunk olyan tiszteletreméltó és jámbor idős hölggyel, aki keserűen panaszkodott, amiért megfosztották fiatalságának kedves időtöltésétől, az arénában agonizáló és tulajdon beleiken tapodó lovak látványától.
Ennek a véres szórakozásnak kétségtelenül megvan a maga esztétikai vonzereje, ahogy annyi más erőszakos cselekménynek is. Valószínűleg az utóbbiak némelyikét is elég lenne néhányszor megismételni ahhoz, hogy egyesek elidegeníthetetlen kulturális hagyománynak tekintsék őket. A bikaviadal rítusa minden pillanatban elszigeteli, eltávolítja és szinte láthatatlanná teszi a rajongók számára azt, amit valójában néznek: hogy egy emberi lény egy másik lény nevetségessé tételével és halálra kínzásával szórakoztatja közönségét. A dolognak ez a nézete nem hízelgő az emberi méltóságra nézve. Vagy talán még mindig szükségünk van az állatok fölötti hatalmunk efféle demonstrációjára, és katartikusnak érezzük a természet erőinek ilyenfajta megzabolázását? A bikaviadal esztétikája a torero „fényruhájának” minden csillogása ellenére is nyilvánvalóan messze áll a 21. századtól, s éppolyan szomorú dolog, mint a nagyüzemi bálnavadászat, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy itt egy egész közönség ujjong a bika kigúnyolása és lemészárlása fölött.
Mallorcán a bikaviadalnak nincs nagy hagyománya. A Coliseo Balear azonban valamikor nagy látogatottságnak örvendett. Múlt szombaton körbejártuk, s ezeket a fotókat készítettük. Nem láttunk graffitiket sem a bikaviadal ellen, sem mellette, talán csak egy bátortalankodott a szolgálati kapun. Nem mehettünk be, mert éppen a Cranberries koncertjére rendezték át az arénát. A Mallorcán csak „az Építészként” emlegetett Gaspar Bennázar által tervezett épület már régóta sokkal inkább koncertek, sportesemények és német tévéshow-k helyszíne, semmint bikaviadaloké.
A bikaviadal teljes eltűnésének egyik legszomorúbb következménye az lesz, hogy sokkal nehezebb lesz hozzájutni bikahúshoz. Pedig nem szívesen mondanánk le például a jól elkészített bikafarok élvezetéről. De senki ne aggódjon: Kína, úgy tűnik, megment minket a katasztrófától. 2004. október 23-án Shanghaiban megrendezték az első ázsiai bikaviadalt, s amúgy is növekszik az érdeklődés minden iránt, ami spanyol. Minthogy azonban gyanítjuk, hogy a kínaiak még nem tudják, hogyan kell megfelelően elkészíteni ezt a csemegét, itt közöljük saját, sokszor bevált receptünket. Alapanyagai:
Különös, hogy amikor a Kanári-szigetek vezetése 1991-ben ugyanígy döntött, az a legcsekélyebb mértékben sem kavarta fel a spanyol nemzeti érzületet. „A Kanári-szigetek ügye”, mondták, nem tulajdonítva mélyebb jelentőséget a dolognak. A katalánokkal azonban egészen más a helyzet: parlamentjük minden határozatát mély gyanakvás kíséri. A központi média számára, amely már eddig is véget nem érő vitát folytatott az új katalán alkotmányról, a mostani törvény újabb bizonyítékát adja, hogy a jelenlegi kormány a csőd szélére vitte az országot, és ragyogó alkalmat nyújt az uborkaszezonban az újságok példányszámának növelésére.
Persze a katalán nacionalizmus függetlenségi szárnya is felfedezte a lehetőséget, hogy az új törvény kapcsán rávilágítson a Katalónia és Spanyolország közötti áthidalhatatlan különbségre, de ez a vonulat keveseket vonz. A bikaviadal, noha itt is van néhány szenvedélyes híve, sosem vert mély gyökeret Katalóniában. A spanyol jelképek – zászlók, címerek, pasodoble, molinók, díszfésűk – és a katalántól gyökeresen elütő képi világuk hivalkodó felvonultatását az ilyen alkalmakkor a nézők többsége kihívásnak érzi, és gyakran meg is adja rá a keresetlen választ.
A politikai viták mögött szinte eltűnnek a törvény valódi támogatói, az állatkínzást ellenző szervezetek. Hasonló törvény kapcsán minden más országban az ő érveik állnának a vita középpontjában, itt azonban hangjuk elvész az ideológiai összecsapás zajában, ami újra rámutat, milyen gyenge szálak tartják össze az ibériai félsziget egykori királyságainak szövetét.
Pedig a bikaviadal kegyetlensége már jócskán alábbhagyott a 20. század eleje óta, amikor a „suerte de varas” során a bika a picador teljesen védtelen lova ellen támadt, felhasítva hasát, és kiontva beleit az aréna homokjára. Voltak bikák, amelyek öt, hat, sőt tíz lovat pusztítottak el, vérbe és mocsokba borítva az egész arénát és az „ünnepség” valamennyi szereplőjét. Még magunk is találkoztunk olyan tiszteletreméltó és jámbor idős hölggyel, aki keserűen panaszkodott, amiért megfosztották fiatalságának kedves időtöltésétől, az arénában agonizáló és tulajdon beleiken tapodó lovak látványától.
Ennek a véres szórakozásnak kétségtelenül megvan a maga esztétikai vonzereje, ahogy annyi más erőszakos cselekménynek is. Valószínűleg az utóbbiak némelyikét is elég lenne néhányszor megismételni ahhoz, hogy egyesek elidegeníthetetlen kulturális hagyománynak tekintsék őket. A bikaviadal rítusa minden pillanatban elszigeteli, eltávolítja és szinte láthatatlanná teszi a rajongók számára azt, amit valójában néznek: hogy egy emberi lény egy másik lény nevetségessé tételével és halálra kínzásával szórakoztatja közönségét. A dolognak ez a nézete nem hízelgő az emberi méltóságra nézve. Vagy talán még mindig szükségünk van az állatok fölötti hatalmunk efféle demonstrációjára, és katartikusnak érezzük a természet erőinek ilyenfajta megzabolázását? A bikaviadal esztétikája a torero „fényruhájának” minden csillogása ellenére is nyilvánvalóan messze áll a 21. századtól, s éppolyan szomorú dolog, mint a nagyüzemi bálnavadászat, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy itt egy egész közönség ujjong a bika kigúnyolása és lemészárlása fölött.
Mallorcán a bikaviadalnak nincs nagy hagyománya. A Coliseo Balear azonban valamikor nagy látogatottságnak örvendett. Múlt szombaton körbejártuk, s ezeket a fotókat készítettük. Nem láttunk graffitiket sem a bikaviadal ellen, sem mellette, talán csak egy bátortalankodott a szolgálati kapun. Nem mehettünk be, mert éppen a Cranberries koncertjére rendezték át az arénát. A Mallorcán csak „az Építészként” emlegetett Gaspar Bennázar által tervezett épület már régóta sokkal inkább koncertek, sportesemények és német tévéshow-k helyszíne, semmint bikaviadaloké.
A bikaviadal teljes eltűnésének egyik legszomorúbb következménye az lesz, hogy sokkal nehezebb lesz hozzájutni bikahúshoz. Pedig nem szívesen mondanánk le például a jól elkészített bikafarok élvezetéről. De senki ne aggódjon: Kína, úgy tűnik, megment minket a katasztrófától. 2004. október 23-án Shanghaiban megrendezték az első ázsiai bikaviadalt, s amúgy is növekszik az érdeklődés minden iránt, ami spanyol. Minthogy azonban gyanítjuk, hogy a kínaiak még nem tudják, hogyan kell megfelelően elkészíteni ezt a csemegét, itt közöljük saját, sokszor bevált receptünket. Alapanyagai:
1,5 kg feldarabolt bikafarok • 4 felszeletelt répa • 5 hagyma • 4 gerezd fokhagyma • 1 babérlevél • 1/4 liter paradicsomszósz • 1 liter vörösbor • fahéj • fekete bors • só • olivaolaj • liszt
A recept bikafarkat ír elő, de készíthetjük ökör- vagy tehénfarokból is. A farkat csigolyákra vágjuk, s egy éjszakára borban áztatjuk (minél jobb minőségű a bor, annál jobb lesz a végeredmény), hagymával, répával, néhány szem egész borssal és babérlevéllel együtt. Utána megsózzuk-borsozzuk, lisztben megforgatjuk, forró olivaolajban kisütjük (nem nagyon, éppen csak hogy kívülről megbarnuljon), majd félretesszük. Serpenyőben megfuttatunk répát, hagymát, fokhagymát. Hozzáadjuk a paradicsomszószt – amelyet olivaolajban gyengén megsütött érett paradicsomból készítünk, egy csipet sóval és cukorral –, s néhány percig az egészet együtt pároljuk. Ráöntjük a vörösbort, amelyben a farkat áztattuk, egy csipet fahéjat adunk hozzá, és tűzön hagyjuk egy kicsit lefőni a levét. Most hozzáadjuk a kisütött farokdarabokat, ha kell, vizet öntünk hozzá, hogy ellepje, és lassú tűzön másfél órán át főzzük. A szószt kézzel vagy turmixszal összetörjük, ha kell, egy kicsit lefőzzük a levét. A farokdarabokat tálra helyezzük, ráöntjük a szószt, és néhány zsályalevéllel vagy egy rozmaringággal díszítjük. Sült krumplival vagy krumplipürével tálaljuk.
Add comment