Az örmény középkor művészete rejtőzködő művészet. Nincsenek monumentális szobraik, freskójuk is kevés, és az is főleg külföldi – orthodox vagy nyugati – hatásra készült; nincsenek sem ikonjaik, sem táblaképeik. Művészetük két műfajban virágzott, amely mindkettő kriptikus és nehezen megközelíthető. A kéziratfestészet azért, mert élénk színekkel festett, szokatlan ikonográfiájú jeleneteit néhány távoli könyvtár kódexei zárják magukba. A minden templom körül ott álló hacskarok pedig azért, mert látszólag mind egyformák: egy álló téglalap alakú kőtömbre faragott kereszt, növényi indákkal körülvéve.
De csak látszólag. A hacskarok közötti finom stílusbeli és ikonográfiai különbségek hosszú és szerteágazó történeteket mesélnek művészeti, teológiai, liturgikus, regionális iskolákról, mecénásokról, célkitűzésekről, történelmi fordulatokról, közösségekről, amelyek állították és transzcendens szószólóiknak tartották őket. A kéziratok képei is kicsordulnak a kódexekből és megjelennek a faragványokon, s együtt tanúskodnak egy idegen, mégis ismerős képi és képzeletvilágról. Annyira, hogy szinte csak a hacskarokon és más faragványokon és a kéziratok miniatúráin keresztül el lehetne mesélni az örmény középkor történetét, annak ellenére, hogy az örmény népet ért tragédiák során rengeteg elpusztult közülük.
Ezt kísérlem meg ebben a sorozatban, egy-egy hacskart, sírkövet, miniatúrát elemezve. Az egyes posztok egymásra épülnek, sok korábban elmondott információra már csak visszautalok. Egyre gyarapodó tartalomjegyzékük a kaukázusi gyűjtőposzt „Képekbe írott örmény történelem” szekciójában jelenik meg, kronologikus sorrendben.
Ahogy az odzuni kolostor felé vezető út felérkezik a Debed folyó szurdokvölgyéből a fennsíkra, az út mentén robusztus, enyhén görnyedt hacskar áll, háttal a kanyonnak, az út felé fordulva.
Az ilyen út menti, sziklaszirteken álló hacskarokat a helyiek „útmutató” vagy „védelmező” kereszteknek hívják. A legenda szerint az ilyen kövek éjszaka szinte láthatatlan spirituális fényt árasztanak, amely megvédi az utazókat a szakadékba zuhanástól és a rablótámadástól.
A kereszt talapzata masszív kőtömb, amelyen több soros óörmény (grabar) nyelvű felirat áll erkatagir („vasírás”, a régi örmény emlékek unciális írásmódja) betűtípussal. Ami világosan olvasható belőle, az ez:
ԹՎ[ԻՆ] ՉԷ (1258). ԿԱՆԳՆԵՑԱՒ ԽԱՉՍ ԲԱՐԵԽԱՒՍ ՏԷՐ ՅՈՎՀԱՆՆԻՍԻՆ – „A 707. [örmény] évben [=1258] emeltetett ez a kereszt mint Ter Hovhannes közbenjárója”
A բարեխոս barekhos szó szerint közbenjárót vagy szószólót jelent. Az örmény gondolkodásban a felszentelt hacskar nemcsak emlékmű, hanem egyfajta spirituális kapu, amely folytonosan imádkozik Isten előtt az állíttató személy bűneinek bocsánatáért és üdvösségéért.
Egy ilyen gazdagon kivitelezett monumentális kereszt felállíttatása rendkívül költséges volt. Ter Hovhannes (János atya) valószínűleg nem egyszerű falusi plébános volt, hanem tehetős, befolyásos egyházi vezető, apát, vagy nemesi származású főpap, aki szoros kapcsolatban állt a Lori régiót uraló Zakarian hercegi családdal, Tamar grúz királynő fővezéreivel.
1258 már a mongol hódítás kora Örményországban. Az ország nem állt ellen a mongoloknak, hanem vazallusukká lett, adót fizetett és katonai segédcsapatokat adott nekik. A mongolok cserében többek között védelmet és adómentességet biztosítottak egyes kiemelt kolostoroknak. A megrendelő Ter Hovhannes valószínűleg olyan magas rangú elöljáró volt, aki ebben az időben is képes volt fenntartani kolostorának gazdasági erejét. Hogy a felirat nem a hercegek, hanem az ő nevét rögzíti, az mutatja, hogy ebben a korban a papság vált a helyi autonómia megtartó erejévé.
A kereszt az odzuni bazilika felé vezető úton áll. Odzun a korabeli Örményország egyik legfontosabb szellemi és oktatási központja volt, sőt a 7. századi arab megszállás idején az örmény egyház fejének is menedéke. Ter Hovhannes azonban valószínűleg nem itt szolgált, hanem a kissé távolabb, a sziklák között, drámai helyen épült Horomayr kolostorban, amelyet a Zakarian hercegek épp ezekben az évtizedekben bővítettek ki (Szent Márk főtemplomát 1187-ben szentelték fel). Ez a kolostor aranykora, amikor a szerzetesközösség aktívan állított emlékműveket és hacskarokat a fennsíkon. És míg Odzunban rózsaszínes tufát használtak építőkőnek, Horomayrban ugyanazt a szürkésfekete, lyukacsos bazaltkövet, amiből Ter Hovhannes hacskarját is faragták.
Az örmény teológia szerint a kereszt csak egyházi szertartás révén válik „élővé”, közvetítővé és kegyelem hordozójává. A 13. században, amikor Ter Hovhannes felállíttatta ezt a keresztet, ez a szertartás a következő lépésekből állt:
• A követ a papok és hívek jelenlétében vízzel és borral mosták le. A bor Krisztus kiontott vérét jelképezte; ezért hivatkozik sok felirat úgy a hacskarra, mint amit „szent vérrel mostak meg”.
• A papság olyan szentírási szakaszokat és himnuszokat énekelt, amelyek a kereszt erejét és gonosz elleni védelmét dicsőítették.
• „Angyali kenet” (ocum): A szertartás csúcspontja a szent olajjal való felkenés jelentette. A püspök vagy vezető pap a kereszt négy végpontját és a központi rozettát (az örökkévalóság kerekét) szent olajjal kente meg. Ez a mozzanat tette a hacskart a templomi oltárral egyenrangúvá, ezáltal vált szent hellyé, amely előtt imádkozni, gyertyát gyújtani lehetett.
• Matagh (szeretetlakoma): A felszentelés után a megrendelő vendégül látta az egybegyűlteket, ahol hálát adtak az emlékműért és közösen imádkoztak az állíttató bűneinek bocsánatáért.
A hacskar tövében gyakran találni kakasáldozat maradványait: összekötött lábakat, tollakat, olykor még kakasfejet is. Ilyen ünnepélyes áldozatot (Matagh) hálaadásból szokás tartani: betegségből vagy balesetből való megmenekülésért, kiskatona leszereléséért, halottak emlékére. A kakast háromszor vagy hétszer körülhordják a hacskar vagy templom körül, majd szentelt sót etetnek vele (a szertartás neve is „sóáldozatot” jelent), ezután levágják, s vérével keresztet rajzolnak a jelenlévők homlokára. A maradványokat ott hagyják a föld számára, míg a húst elviszik elkészíteni. Kizárólag sóval főzhetik, a megszentelttel, és a házigazdák mellett adni kell belőle hét szegény családnak, szomszédnak vagy zarándoknak is. Még aznap naplemente előtt az egészet el kell fogyasztani.
A hívek szentképeket, szent tárgyakat hordanak a kereszthez, gyertyát gyújtanak rajta, mint egy oltáron. A legutóbbi kakasáldozatból most csak néhány toll maradt.
Vidéken a Matagh szokása máig él, de a városiak és az örmény diaszpóra hazalátogató tagjai már viszolyognak tőle. Ők inkább áruházban veszik meg a húst, amelyből szeretetlakomát rendeznek.
Ter Hovhannes hacskarjának egyetlen figurális ábrázolása egy emberfej a kereszt tövében. Ez Ádám koponyája, amely fölé a Koponyák hegyén Krisztus keresztjét felállították, s az ő rácsorgó vére váltotta meg az emberiséget Ádám bűnétől. Ugyanígy kenik meg a hívek az itt feláldozott kakas vérével homlokukat, hogy védje őket a bajoktól.
A hacskar télen
Add comment