Kars múzeumát mindenekelőtt a közeli Ani ásatási leleteinek kiállítására hozták létre. Ahhoz képest, hogy Ani a középkori Örményország fővárosa volt, a kiállításon meglepően kevés az örmény emlék. A legtöbb tárgy a város 1064 utáni szeldzsuk korszakából származik, s nagy és gazdag szeldzsuk török városnak mutatja be Anit – ami kétségtelenül arcainak egyike volt.
A kiállítás egyik fénypontja egy gyönyörű nyolcszögű csillag alakú csempe, amelyen egy férfi és egy nő ülnek egy ciprusfa két oldalán, s a csempe peremén perzsa szöveg fut körbe. A kiállítási címke szerint a tárgy „szeldzsuk csempe” 1266-ból.
Aki kicsit is jártas az iráni gyűjteményekben, annak ismerős kell legyen ez a csempe, mint az iráni kerámia egyik csúcsteljesítménye. Ilyen technikájú, formájú és rajzú luxuskerámiákat Kashan városában készítettek 1170 és 1340 között, s olyan híresek voltak, hogy maga a perzsa „csempe” szó, کاشی kâshī is a város nevéből ered.
A csempe anyaga nem agyag, hanem kőpaszta (fritware), amelyet a kashani fazekasok – köztük a leghíresebb, Abu Zaid – a drága kínai porcelán helyi megfelelőjeként fejlesztettek ki. Az alapanyag kb. 80% finomra őrölt kvarcot (homokot és kavicsot), 10% fritet (növényi hamuval keverve üveggé olvasztott majd porrá őrölt kvarcot, kötőanyagnak), és 10% fehér agyagot (a formázhatósághoz) tartalmazott. Minthogy az anyag nehezen gyúrható volt, ezért előre elkészített fa vagy agyag sablonokba préselték bele. Ez magyarázza, hogy egyazon műhely csempéi milliméterre ugyanakkorák.
A megformázott, kiszárított és kiégetett csempét először ónmázzal vonták be, amely égetés után teljesen átlátszatlan, tejfehér, sima felületet eredményezett. Erre festették rá a kék színeket: a sötét kobaltkéket és a rézoxid türkizkéket, majd a csempét másodszor is kiégették. Ezután réz- és ezüstoxidokkal festették meg, s egy speciális kemencében alacsonyabb hőfokon (~600-700 °C) harmadszor is kiégették. Eközben a levegő útját elzárták és füstöt engedtek a kemencébe, miáltal a tűz az oxidokból vonta ki az égéshez szükséges oxigént. Így mikroszkopikusan vékony, tiszta fémréteg olvadt a máz felszínére, ami jellegzetes aranyszínű csillogást (lüszter) adott neki.
A harmadik égetés nagyon kockázatos volt. Ha túl sok volt az oxigén, a fém feketére égett. Ha túl erős volt a redukció, a füst beitta magát a mázba. Ha túl magas a hőmérséklet, a máz újra megolvadt és beitta a lüszterfestéket. Ha túl alacsony, a fém nem tapadt hozzá a mázhoz, s később levált róla. A folyamat végén a gyors hűlés miatt a csempék elrepedhettek vagy az ónmáz megrepedezhetett rajtuk. A lüszterfestékek hordozóanyagai az égés során mérgező és robbanásveszélyes gázokat szabadítottak fel, amelyek kinyitáskor az egész kemencét összezúzhatták. Mindezek miatt a csempék végső színe és csillogása az utolsó pillanatig kiszámíthatatlan volt. A kashani mesterek munkáját ezért a korabeli leírások az alkímiához hasonlították. Mindez nagyban megnövelte a lüszteres kerámiák értékét.
Lüszterrel nemcsak csempéket, hanem más kerámiákat – tálakat, korsókat, dísztárgyakat – is díszítettek, ahogy a karsi kiállítás egy tál-töredéke is mutatja. De kiemelt jelentősége volt a csempéknek, amelyeket uralkodók számára teljes dísztermek burkolataként készítettek és szállítottak. Ilyen burkolat készült 1266-ban a 11-12. század fordulóján épült ani szeldzsuk palota számára is.
A palota kapuja – noha ezt nem kashani mázas csempékkel, hanem ugyanolyan formájú stukkópanelekkel rakták ki – jól mutatja, hogyan rakták fel az ilyen burkolatot. A nyolcágú csillagok közé kereszt alakú köztartókat illesztettek, amelyeket ugyancsak díszítettek. Itt van egy ilyen vidám lüszteres köztartó a British Museumból, három szimatoló vadászkutyával és egy rejtőzködő nyúllal:
És néhány ilyen módon összerakott kashani csempe az Iráni Nemzeti Múzeumból:
A díszterem falai a több száz csillag-kereszt alakú, kobaltkékben és aranyszínben csillogó csempével, amelyek folyamatosan mozgó, misztikus ragyogással tükrözték vissza a beeső napfényt vagy gyertyák fényét, valóban királyi pompát jelenthettek. A vendégek a fal előtt sétálva a vendéglátó nagyszerűségének allegóriáiként szemlélhették a képeket, és hangosan olvashatták a köréjük írt perzsa rubáíkat, négy- vagy hatsoros verseket.
A könnyed olvasáshoz az is hozzájárult, hogy a feliratok naskh kézírással készültek, amely épp ekkoriban, az 1250-es évektől kezdte felváltani monumentális építészeti feliratokon a korábbi szögletes, nehezen kibetűzhető kufi írást. A naskh a mindennapi használat és könyvmásolás kézírása volt, így a művelt udvari elit tagjai is könnyen tudták olvasni.
A versek szerzői nincsenek megnevezve. Az akkori Perzsiában az udvari és városi énekesek repertoárjához tartoztak, afféle korabeli slágerekként, ismétlődő toposzokkal. Ezek alapján akár a csempéken dolgozó kalligráfus is improvizálhatott ilyet, a kitöltendő hely hosszától és az ábrázolás tárgyától vagy egyéb tényezőktől függően. És valóban, gyakran egyazon vers kissé eltérő változatait olvashatjuk más-más csempéken. Itt például ezt:
|
Ey dūst, nadânī ke cherâ dīde por-âb ast? |
ای دوست، ندانی که چرا دیده پر آبست؟ |
Ó kedvesem, nem tudod, miért van szemem tele könnyel?
Azért, mert szemem és szívem folyton feléd sietne.
S ha az utazás sok gyötrelme eszembe jut,
szemem ajkadról iszik, és szívem felvidul.
Könnyem mint vér folyik sápadt arcomon,
s a vágyakozás terhétől lelkem összetört.
Az ilyen versek e korban gyakran hordoztak kettős jelentést: világi szerelmi üzenetet (az ábrázolt pár egymás iránti vágyódását) és szúfi vallási jelentést, ahol a „kedves” magát Istent jelenti, aki felé a lélek vágyakozik. Ráadásul mivel a versek olvasásához a nézőnek köröznie kellett a fejével, ez is a szúfi dervisek rituális fejmozgását idézte.
A szerelmesek együttléte egy kertben, tó mellett ugyancsak egyszerre utalt a korabeli ünnepi lakomák (bazm) hangulatára, a földi szerelemre és hűségre, a szúfi misztikus odaadásra, s a földi paradicsomra, amely ismét visszautalt a kék és arany fényben ragyogó lakomateremre, mint annak allegóriája.
Hogy a szerelmesek a dísztermet megtöltő elitet jelképezik, azt mongol stílusú díszes köntösük mellett kerek, ujgur-mongol arcuk is jelzi. Az 1220-as évektől, a mongol hódítástól kezdve az ábrázolásokon a perzsa arcokat az ő arcuk váltja fel, amelyet mâh-rū-nak, holdarcnak neveznek, s amely az ideális nő jelzőjévé válik a perzsa költészetben. Fejük körül a nimbusz a közép-ázsiai buddhista művészetből származik, s a figurák előkelő státuszát jelzi.
A kettejük között álló ciprusfa ugyancsak többféle dolgot jelent. Örökzöld volta miatt az örökké tartó szerelmet. Minthogy nem hoz gyümölcsöt, ezért a nem haszonleső, hanem önzetlen szerelmet is – ezért nevezik perzsául sarv-e azâd-nak, „szabad ciprusnak”. A tökéletes emberi test metaforája is volt: a perzsa költők kedvesüket „ciprus termetűnek” nevezik. A zoroasztriánus vallás óta szent faként is tisztelik, amely ilyenformán spirituális védelmet is nyújt a szerelmeseknek, s életfaként, axis mundiként áldott kozmikus térbe, a Paradicsomba helyezi őket.
Ez a „szerelmesek csempéje” típus nagyon népszerű volt a Kashanból rendelt dísztermekben, a világ múzeumai számos változatát őrzik. Az egyik legismertebb ez a darab a Cleveland Museum of Artból:
Ennek szegélyén két kétsoros vers fut körbe:
|
Zânast ke nowbahâr gol afruzad |
زانست که نوبهار گل افروزد |
Azért gyújtja lángra az új tavasz a rózsát,
hogy friss szépséget a te arcodtól tanuljon
Szívem veled van, lelkem veled van, még a ruhám szegélye is veled,
ha egyetlen lélegzetem marad, azzal is veled vagyok.
Ez a vers is egyaránt értelmezhető földi és misztikus szerelemre. Ráadásul itt a férfi kelyhet tart a kezében, ami a szúfi költészetben – Rumitól Hafezig – az isteni Pohárnok léleknövelő italát jelképezi: آن یم جان افزای را برریز بر جان ساقیا ân jâm-e jân afzâi-râ barriz bar jân sâqia, „a léleknövelő kelyhet öntsd lelkembe, Pohárnok!”
Ennek a clevelandi Szerelmesek-csempének egy tükörfordított andalúz másolatát vettem meg egy rondai régiségboltban. Azóta is ott van szem előtt a falunkon.
A clevelandi csempét felirata szerint – mert ezek a csempék szinte mindig datálva és szignálva vannak – a karsival egyazon évben, 1266-ban készítette ugyanaz a mester, Ali ibn Muhammad ibn Abu Tahir, az Abu Tahir családból, akik 1205-től 1333-ig álltak a kashani kerámiakészítés élén, négy generáción átörökítve a lüsztermáz titkos technológiáját, mígnem a negyedik generáció feje, Abu’l Kasim al-Kashani, aki Öljeitü kán udvarában történészként is hírnevet szerzett, 1301-ben a drágakövekről és illatszerekről írott munkája utolsó fejezetében a kerámiakészítés és a lüsztermáz titkos receptjét is közzétette.
A British Museumban őrzött Szerelmesek csempéje valamivel későbbi, 1290 és 1310 közötti. Ciprus helyett itt halak és madarak vannak, amelyek az emberrel együtt a világ három szféráját jelképezik. Ha szúfi értelemben vesszük, a madarak a test börtönéből szabadulni vágyó lélek jelképei, a halak pedig – amelyek képtelenek a vízen kívül élni – az isteni Szeretet óceánjában elmerülő misztikus hívőé. A kép körüli vers a „holdarc” ideáljára utal:
|
Dush mâh âmad ba khâna-ye to, |
دوش ماه آمد به خانه تو |
Múlt éjjel házadba érkezett a hold,
s én féltékenységemben el akartam kergetni:
hát kicsoda a hold, hogy a helyedre üljön?
Az Abu Tahir műhely 1266-ban legalább két nagy megrendelést teljesített. Az egyik az ani szeldzsuk palota díszterme volt. A „szeldzsuk” név ebben az esetben háromszorosan is téves. Noha a palota a város 1064-es szeldzsuk bevétele után épült, ám építtetője a kurd Saddádida dinasztia, a szeldzsukok vazallusa volt. A díszterem csempeburkolatát pedig már a mongol hódítás után rendelte meg a nekik vazallus grúz-örmény Zakarida (Mhargrdzeli) dinasztia, a város akkori urai. És végül, mint láttuk, a csempék perzsa-mongol kozmopolita stílusában sincs semmi szeldzsuk. De a jelző jól jön egy olyan múzeumban, amely visszamenőleg szeretne török középkort alkotni egy azzal kevéssé rendelkező tartomány számára.
A másik megrendelő a perzsiai mongol nagykán, Abaka (1265-1282) volt, aki a Takht-e Soleymannak (Salamon trónusa) nevezett perzsiai ókori szent tó és zoroasztriánus tűztemplom romjain építtetett magának nyári palotát. Az ő főminisztere volt az örmény Sadun Artsruni herceg, aki számára a haghpati Mindenek Megváltója hacskar készült 1282-ben: ez is mutatja, hányféle stílus élt együtt a kozmopolita mongol udvarban.
A perzsiai mongol uralom 14. századi lehanyatlásával a takht-e soleymani palota elnéptelenedett. Rendkívül értékes fali csempéit a helyiek feszegették le és építették be máshová vagy dobták piacra. Így kerültek el sok kézen át számos nyugati múzeumba: a clevelandin kívül például a londoni Victoria and Albertsbe, vagy a berlini Iszlám Múzeumba.
A berlini Iszlám Múzeumnak ezen a kashani csempéjén nem szerelmespárt, hanem uralkodót látunk két udvaronca között. Ez egyértelműen a díszteremben folytatott bazm-ra, ünnepi lakomára utal. Körben viszont ismét szerelmes vers fut. Ez egyfelől azt mutatja, hogy a versek nem mindig szorosan a képet kommentálják. Másfelől viszont a vers alkalmazható a szúfik Istenére, illetve a tisztelt uralkodóra is:
|
‘Eshq-e to ‘azâb-e del-e dânâyân ast, |
عشق تو عذاب دل دانایان است |
A te szerelmed a bölcsek szívének gyötrelme,
a te közelséged a vágyakozók gyönyörűsége.
Bár szerelmed bánatától lelkem összetört,
a tőled kapott fájdalom ezer gyógyírnál jobb.
Az utolsó sor toposzával már itt is találkoztunk.
Ezen a Louvre-ban őrzött csempén, amelynek központi képe az uralkodót és hatalmát, a kozmikus rendet és ragyogást jelképező shir-o-khorsid, az Oroszlán és Nap, a versben még egyértelműbb az odaadás akár a kedves, akár az uralkodó, akár Isten iránt:
|
Gham bâ lutf-e to šâdmânī gardad, |
غم با لطف تو شادمانی گردد |
A bánat a te kedvességedtől tiszta örömmé változik,
az élet a te tekintetedtől örökkévalóvá.
Ha a szél a te udvarod porát a pokolba sodorná,
a tűz is az élet vizévé változna ott.
A mongol uralom hanyatlásával az ani dísztermet is elérte a végzet. A várost ostromok és politikai válságok sújtották. A palota lakói a díszterem lüsztermázas csempéinek rendkívüli értékét ismerve lefejtették a legszebbeket, összesen harminckettőt, s egy hatalmas agyagedénybe rejtették el őket a terem padlója alatt. A 14. századi földrengések során a padlót törmelék lepte el, úgyhogy az edényt csak a 2001-es régészeti kutatás tárta fel. Így került a karsi múzeumba.
A többi 31 csempe valószínűleg osztozik az ani leletek általános sorsában, és valahol raktárban várja, hogy sok más pompás törökországi múzeumhoz hasonlóan végre a karsi is levesse provinciális gyerekcipőjét és nacionalista kényszerzubbonyát, és a nagyvilág elé tárja mindazt, amit a középkor egyik legragyogóbb városából őriz.
A Sahmaran egyik legkorábbi perzsa ábrázolása az 1200-as évekből a karsi múzeumban, amelyet az ani székesegyház közelében ástak ki 2016-ban
Lent: Lüsztermázas és/vagy holdarcú figurás kashani kerámiák a teheráni Kerámiamúzeumból, az Iráni Nemzeti Múzeumból és a berlini Iszlám Gyűjteményből:
Add comment