„Történelmi hazatérés!” hirdeti büszkén a kamarakiállítás plakátja a Jereváni Történeti Múzeum homlokzatán és lépcsőházában. A büszkeségre megvan minden okuk.
Nemrég írtam egy, a törökök által elpusztított örmény kolostor gyönyörű faragott kapujáról, amely viszontagságos úton jutott el Örményországba, és kapott helyet a történeti múzeumban. Ez a most kiállított kapuszárny, ha nem is ennyire drámai, de hasonlóan kanyargós utat járt be.
A kaput az 1980-as évek végén, a Szovjetunió felbomlásának idején, a kaukázusi zűrzavarban, a karabahi konfliktus kezdeti, kaotikus időszakában lopták el az észak-örményországi Haghpat azóta világörökséggé vált kolostorából. Egyik szárnyát egy new yorki gyűjtő vásárolta meg akkor, s az ő hagyatékából bukkant fel a Frieze Masters 2025-ös művészeti vásáron, majd innen a londoni Sam Fogg galéria árverésén. Itt figyeltek fel rá az örmény kulturális minisztérium szakértői, akik éppen egy Arshile Gorky-festmény megszerzésén dolgoztak itt – ezt is most láttuk immár kiállítva –, s decemberben meg is vásárolták 450 ezer dollárért. Április 3. óta látható a történeti múzeum különkiállításán, s hamarosan betagolják az állandó kiállításba is.
A kaput diófából készítették, amely jól faragható, s megengedi részletgazdag textúrák és mély domborművek kialakítását, ugyanakkor rendkívül tartós, kiválóan ellenáll a vetemedésnek, repedésnek és zsugorodásnak. Ilyen örmény diófa kapuból mindössze nyolc maradt fenn – az egyik éppen az imént említett Msho kolostor Szent György-kapuja.
A kaput 1188-ra datálják annak alapján, hogy motívumai megegyeznek a haghpati kolostor ekkor újraszentelt Surb Nshan (Szent Jel) főtemplomának faragványaival, ahol állt. A 976-ban alapított templomot a hagyomány szerint Trdat építőmester bővítette ekkor, akit később Konstantinápolyba hívnak a Hagia Sophia kupolájának javítására.
Ez a 12-13. század fordulója körüli időszak a kolostor aranykora volt. A Grúziával határos Lori tartományt, ahol áll, 1185-ben foglalták el a szeldzsukoktól Tamar grúz királynő kurd-örmény hadvezérei, Ivane és Zakare Zakarian, akik meg is kapták azt hűbérbirtokul, s kicsivel északabbra, Akhtalában építették ki birtokközpontjukat. Az ezt követő évszázad a béke és gyarapodás kora az egész örmény vidéken. A kolostor ezekben az években alakul át egyszerű templomegyüttesből a ma ismert monumentális komplexummá.
A Zakaridák által a szeldzsukoktól visszahódított Örményország a 12-13. század fordulóján (sárgával), benne pirossal meghúzva a mai Örményország határa. A muszlim hódításig fennálló Örményország ennél jóval délebbre is kiterjedt, körülfogva a Van-tavat, le egészen a hegyek lábánál futó Tigris folyóig.
Az alábbi kinagyított részleten jól láthatóak a szövegben említett helyek: Ani, az egykori főváros (amelyet a szeldzsukok 1064-ben elfoglalnak, de a Zakaridák 1199-ben még egyszer visszafoglalják), Lori-Berd, Lori tartomány székhelye, Akhtala, a Zakaridák székhelye, Haghpat és Gandzasar kolostorai, és Julfa, amelynek sok ezer középkori sírkövét az azerbajdzsáni hadsereg pusztította el 2006-ban
1191-ig, Lori tartomány teljes felszabadításáig még a szeldzsukok előtt itt uralkodó Kiurikida örmény dinasztia – a Bagratidák mellékága, akik Haghpatot és a tartomány egyéb kolostorait is alapították a 10. században – is bővítették a templomot: 1185-ben Mariam hercegnő építtette a nagy Mariamashen gavitot (előcsarnokot), amely családja temetkezőhelyéül is szolgált. Az innen a templomba nyíló belső kapu volt az, amelyiknek egyik szárnyát most kiállították.
Haghpat ekkor válik egész Örményország egyik legjelentősebb tudományos központjává és egyetemévé. Ekkor tanított itt Hovhannes Imastaser (1050 k. – 1129) polihisztor és költő. Ez az időszak a haghpati scriptorium fénykora is, amikor az egyik legszebb örmény kézirat, a Haghpati Evangeliarium készül.
Ennek a kornak a kifinomult teológiai gondolkodásáról tanúskodik a kapu ikonográfiája is.
A most kiállított kapuszárny csak a másikkal együtt értelmezhető. Ez utóbbi egy bejrúti magángyűjtőnél van, akivel az örmény állam most tárgyal megvételéről. Addig is az előzővel megegyező méretű fotóját tették ki a kiállításra.
Mindkét kapuszárny központjában egy-egy „élő kereszt” áll, olyan kereszt, amelyből növényi indák, virágok, gyümölcsök sarjadnak, mint egy nagy mennyei kaspóból. Ez a középkori örmény művészet legfontosabb motívuma. Az örmény keresztények mint monofiziták/miafiziták sokkal nagyobbra tartják Krisztus isteni természetét az emberinél, s ezért úgy vélik, hogy emberi testének ábrázolása pont a kevésbé lényegeset állítaná előtérbe. Emiatt keresztjeik nem hordoznak corpust, hanem az isteni megváltás eredményét jelképezik a keresztből sarjadó élő növényekkel. Ez a szimbolika a 8. század, az araboktól való felszabadulás után az egész kő felületét behálózó gazdag ornamentikává, „keresztes kővé”, hacskarrá válik.
A két élő kereszt részleteiben eltér egymástól, ahogy minden hacskarnak is egyedi az ornamentikája. Fontosak a körülöttük lévő motívumok is.
A most kiállított bal szárnyon egy kis görög kereszt és egy hatágú csillag áll a kereszt két szára fölött, mindkettő közepén forgó napszimbólummal. A hatágú csillag ekkor még nem zsidó jelkép, nem is a nagy uralkodót jelentő Salamon-pecsét, mint az iszlám szimbolikában, hanem az egész ókori Keleten elterjedt bajűző szimbólum, s a beléírt napszimbólummal örökkévalóság-jelkép. Így használják a középkori örmény és kurd szimbolikában is, mint a Karabahot uraló Hasan-Jalalyan kurd-örmény család, vagy a kurd jezidik.
A kiwexi jezidi kurd szentély főkupolájának csúcsdísze
Hatágú csillag, közepén napszimbólummal, mellette teljes napszimbólum, a lalishi központi jezidi szentélyen
Hasan-Jalal örmény-kurd fejedelem sírkövének két fele dinasztiájának gandzasari székesegyházában
A jobb kapuszárny hacskarja körötti apró szimbólumok az „élő kereszt” további üdvhozó eredményeit jelképezik. Baloldalt fent pálmafa, a vértanúság és a győzelem fája, amely fölött egy napkoronggal díszített nagy madár emel fel egy állatot, talán juhot, a Krisztus által a mennybe emelt lélek jelképét. Körben szentek figurái, akik a kereszt köré gyűlt élő egyházat jelképezik. A jobboldali két figura mintha az eucharisztikus kenyeret és kelyhet tartaná. Kettejük között egy nagy forgó napkorong, amely a kereszténység előtti kaukázusi napkultusz jeléből lett arevakhach, „napkereszt” néven (ma már saját Unicode-szimbólummal is: ֎) a keresztény örmények örökkévalóság-szimbólumává.
A központi nagy hacskart mindkét kapuszárnyon három-három sáv keretezi, egy-egy felül, kettő-kettő alul. A középkori egzegézis „négyféle olvasata” közül a felsők anagogikus, a mennyei valóságra, az alsók allegorikus, az egyházra és az üdvtörténetre utaló jelentést hordoznak.
A legfelső két jelenet ráadásul még tipologikus viszonyban is áll egymással, azaz a jobb kapuszárny újszövetségi ábrázolásának a bal oldali szárny ószövetségi jelenete egyfajta előképe.
A bal szárny tetején egy, a repedés miatt nehezen kivehető férfi szorítja magához két állat fejét a nyakuknál fogva. Ez a formula már a kereszténység előtt is elterjedt volt az egész Közel-Keleten, a szakirodalom „az Állatok Ura” (The Master/Mistress of Animals) néven tartja számon, ahol a központi férfi vagy női alak, ember vagy isten, jobbról és balról szimmetrikusan tart féken egy-egy állatot, többnyire ugyanazt, a leggyakrabban éppen két oroszlánt.
Ahogy az gyakran lenni szokott, a keresztény művészet itt is egy korábbi formulát alkalmaz új jelentéssel. Ez az új jelentés itt Dániel az oroszlánok vermében. A nyugati – romaneszk – művészetben Dániel többnyire imádkozva áll, s körötte az oroszlánok az ima erejétől lecsillapodva, figyelmesen ülnek. A haghpati kapun azonban a korábbi formula erejénél fogva nyakuk átölelésével mutatja ki hatalmát fölöttük.
Dániel az oroszlánok vermében és a három ifjú a tüzes kemencében. Aghtamar, örmény katedrális, 915-921. A három oráns figurája a haghpati kapun lejjebb, Krisztus keresztelésénél jelenik meg
A jelenet kompozíciója az Aniban, az örmény királyi fővárosban az 1045-ös szeldzsuk megszállásig virágzott udvari stílust idézi. Az oroszlánok heraldikus megformálása az ani városfalak és paloták oroszlánjaira hasonlít. S az örmény uralkodó számára Dániel a tökéletes példakép volt: a hívő vezető, akit az elnyomó pogányok gyűrűjében az Istenbe vetett hite tart meg és legitimál.
A jobb oldali oroszlán fölötti szalagfonatos kereszt körül kígyó tekergőzik, aki éppen lenyelne egy emberi lelket jelképező kisbárányt. A kígyót azonban a jobb szárny napkeresztes főnixéhez hasonló madár ragadja meg, a mezopotámiai „sas és kígyó” ikonográfiai formula továbbéléseként. A kis kép mintegy lapszéli kommentárként magyarázza Dániel isteni megmentését.
Amikor Dánielt az oroszlánok vermébe vetették, a bejáratot nagy kővel zárták le és lepecsételték, ám a próféta sértetlenül jött ki onnan. Ezt a középkori exegézis Krisztus sírba tételének és felámadásának előképeként magyarázta. S a jobb kapuszárnyon valóban a Maiestas Dominit, a halált legyőzött, feltámadott és mennybe ment Krisztust látjuk, aki már nemcsak az oroszlánok, hanem a mindenség ura, Panto-Krator.
A hacskar alatti két-két sáv főleg vadászjeleneteket ábrázol. Vadászat egy templomi kapun?
Haghpat és más örmény kolostorok művészeti patrónusai fejedelmek voltak, akiknek reprezentációjában fontos szerepet játszottak a vadász-ábrázolások, a fejedelem, amint erős vagy nemes vadat ejt el. Ez a perzsa uralkodói reprezentációból örökölt motívum a kereszténység felvétele után a jó és rossz közötti küzdelem jelentését is magára veszi, az országát védő jó fejedelemét – amilyenek az ekkori Zakaridák voltak itt – sőt Krisztusét, aki őrzője népének a gonosszal szemben, s az igazi hívőét, aki nap mint nap megküzd a gonosszal. A jelenet tehát a négy bibliai értelmezés közül litteralis értelemben a kaput szponzoráló fejedelemre utal, allegorikus értelemben Krisztusa mint e világ fejedelmére, morális értelemben pedig a gonosszal vívott küzdelemre.
A vadász szemmel láthatólag medvékre vadászik. Ez különösen hangsúlyozza az allegorikus értelmet, hiszen a medve a középkorban a haragnak, a hét főbűn egyikének jelképe volt, s a haragból fakadó minden bajé, így a háborúé és a társadalmi káoszé is. Örmény kontextusban még fontosabb, hogy a pogány Tvrdat király feje, amikor nem akarta elfogadni a kereszténységet, medvefejjé változott, s csak Megvilágosító Szent Gergely tudta megmenteni, amikor megtérítve őt visszaváltoztatta azt emberfejjé, a vadállati pogányt ismét emberré.
A vadászt idomított állatok is segítik. A ló alatt egy vadászkutya.
De mi az a másik kettő, a vadász mögött a ló nyergében és párja a medve fején lovagolva?
Egy középkori allegorikus ábrázolástól nem várhatunk zoológiai pontosságot. De ez a jelenet, amennyire felismerhető, két csitát – ázsiai vadászgepárdot (Acinonyx jubatus venaticus) – ábrázol.
A csitával való vadászat a középkori Perzsia és a perzsa kultúrkör elitjének privilégiuma volt. A születésétől fogva emberhez és lóhoz szoktatott csita a vadász mögött ült a nyeregben, pontosan az ábrázolt pózban, s innen leugorva eredt a vad nyomába. Megjelenése a haghpati kapun azt mutatja, milyen mélyen integrálódott a kaukázusi keresztény elit az iráni arisztokratikus vizuális kultúrába.
Lovas vadász csitával. Irán, 12-13. sz. fordulója, MET
A csitával való vadászat különösen népszerű volt a perzsa kultúrájú mogul Indiában. Nagy Akbar (1556-1605) több mint 1000 csitát tartott. Legjelesebb vadásztetteiket külön képeken festtette meg, s tudunk egy kiválóról, akit az udvari felvonuláson hordszékben kellett hordozni. Az Akbarnama részletes leírást ad szelídítésükről, kiképzésükről és a velük való vadászatról.
Akbar csitájának vadászata. Lal és Sanwala udvari festők, 1572
Csita-család sziklás tájban, 1575-1580. Akbar udvari festőjének, Basawannak tulajdonítva. Sadruddin Aga Khan magángyűjteményéből 2025. október 28-án kélt el a Christie’s árverésén
A mysorei Tipu Sultan kedvenc csitája, 1806
Indiai csiták gondozóikkal
De a csita legmeglepőbb ábrázolását Firenzéből ismerjük, a Palazzo Medici kápolnájából, ahol a Benozzo Gozzoli által festett Háromkirályok menetében a fiatal Giuliano de’ Medici nyergében ül egy, a haghpatihoz hasonló pózban. Tudjuk,* hogy a Mediciek nagyon kedvelték az egzotikus állatokat, és valóban volt Perzsiából szerzett csitájuk is.
A csita tehát mintegy fémjelzi a vadász előkelőségét, legyen akár a kaput adományozó fejedelem, akár a gonoszra vadászó Krisztus.
A vadászjelenettel szemben a jobb kapuszárnyon Krisztus jelenetét látjuk úgy, ahogyan a korabeli örmény miniatúrák ábrázolták. Az örmény monumentális, publikus ábrázolásokon – hacskarokon, kapukon – a 13. századtól kezdve felbukkanó figurális részleteket, amelyeket korábban, mint láttuk, teológiai okokból kerültek, túlnyomórészt kéziratokból másolták, ahol narratív illusztrációként nem adhattak okot hibás kultuszra.
Skevra, Kilikia, 1193. Matenadaran MS1635
Taroni Evangeliarium, 1038. Matenadaran MS6201
Vardjesh, Vaspurakan, 1305. Matenadaran MS2744
A Jordánban elmerülő – az ábrázoláson a Jordán felpúposodó vize által körülfogott – Krisztus balján Keresztelő Szent János áll, jobbján három angyal, fölötte pedig a Szentlélek galambja ereszkedik le az égből. Krisztus lába a Jordán mélyén a leigázott gonosz szörnyetegén tapos, mint némely miniatúrákon is.
A Keresztelés ábrázolása a baloldali vadászjelenet mint a bűnökkel való küzdelem allegóriájának logikus folytatása, a bűnöktől való megszabadulás végső paradigmája.
A legalsó sorban két további vadászjelenetet látunk – allegória ide vagy oda, bizonyára ezek voltak a legkedvesebbek az adományozó fejedelem számára, s az ikonográfiai programot összeállító szerzeteseknek semmibe sem került olyan jeleneteket keresni, amelyekben ő is gyönyörködhetett, és ők is a maguk módján értelmezhettek.
A bal szárnyon kőszáli kecske, a jobb szárnyon oroszlán vadászatát látjuk. Ez mindkettő a perzsa uralkodók régi jelképe. A kecske bojtos díszverete és az ágaskodó oroszlán is a szaszanida ötvösmunkák hasonló figuráit idézi.
Peroz (459-484) vagy I. Kavad (488–497, 499–531) szaszanida király vadkecskevadászata
II. Hormizd (303-309) szaszanida király oroszlánvadászata
A perzsa ikonográfiában e két állat vadászata az uralkodó erejét és a káosz feletti rendteremtő képességét dicsőítette. Vadászatuk a korabeli örmény elitnek – így a Zakarida hercegeknek – is kedves volt. A teológus szemlélő természetesen tekinhette ezeket is a bűnök elleni harc allegorikus és az isteni rendteremtés anagogikus ábrázolásainak.
Ezektől a leginkább földinek tekinthető jelenetektől emelkedik fel az ábrázolás fokozatosan egyre magasabb valóságszférákba, egészen a megváltott ember és a megdicsőült Megváltó ábrázolásáig a kapu tetején.
A kapu két szárnya között is hasonló dinamika látható: a bal szárny evilágibb jelenetei a jobb szárnyon nyernek transzcendens beteljesedést.
Bárcsak beteljesednének a jobb szárny megszerzésére tett erőfeszítések is, és ismét együtt lehetne szemlélni a kapu két oldalát, a sok pusztulást elszenvedett örmény művészet kiemelkedő emlékét.
Haghpat kolostora. Középen a Surb Nshan templom, előtte a nagy gavit
Add comment