Az elmúlt másfél évtizedben Törökország múzeumai hatalmas fejlődésen mentek keresztül. A klasszikus poros, provinciális kiállítóterekből sorra váltak világszínvonalú, elegánsan megtervezett és jól berendezett 21. századi bemutatóközpontokká. Csak a legutóbbi útjainkon ilyen volt az Eufrátesz-menti római mozaikpadlókat bemutató Zeugma múzeum Gaziantepben, a Göbeklitepe és más tepék anyagának szentelt Urfa múzeum, az urartui kultúrát kiállító Van múzeum, a görög szarkofágokra koncentráló Nicea múzeum, és sorra nyílnak hasonló lenyűgöző múzeumok Isztambultól az iráni határig.
2023-ban az északkelet-törökországi Erzurumban is ilyen modern múzeum nyílt. Ahogy az előző felsorolásból látszik, a török kormány elsősorban olyankor áldoz egy-egy hasonló múzeum felállítására, ha az valami rendkívül reprezentatív anyagot fog bemutatni. Mi van ilyen Erzurumban?
Amikor 2018-ban az erzurumi múzeum új épületéhez hozzáfogtak, ezt elsősorban azért tették, mert a korábbi épület földrengésveszélyesnek bizonyult, és le kellett bontani. Erzurum mindekelőtt szeldzsuk örökségéről nevezetes, mint olyan város, amelyet a szeldzsuk törökök a bizánciak fölött aratott 1071-es manzikerti ütközet után elsőként tettek fővárosukká Anatóliában. Ez az örökség azonban nem elsősorban múzeumi tárgyakban, hanem 12-14. századi épületekben áll. Az új múzeum tudatosan olyan helyen és úgy épült, hogy nagy üveg ablakaiból folyton ezekre lássunk.
A múzeumi tárgyak túlnyomó részét azonban a kora bronzkori Karaz-kultúrából származó kerámiák és kőeszközök teszik ki. És bár ez a kultúra a maga korában (Kr.e. 3500-2000) igen jelentős volt, s éppen a mai Erzurum környékéről terjedt ki a Dél-Kaukázusig és le a mai Izraelig, azért őszintén bevallva ezek a tárlók önmagukban nem hozzák izgalomba sem az egyszeri látogatót, sem a fejlesztési pénzek odaítéléséért felelős minisztériumi biztost.
De ahogy az új múzeum építéséhez hozzáláttak, megjött a sztárműtárgy is, mintha addig csak a rangjához méltó új lakás kiutalására várt volna. 2020-ban az Erzurumtól északkeletre fekvő Ormanlı (Şenkaya) legelőjén helyi pásztorok egy földből kiálló kőszoborra bukkantak, amelyről kiderült, hogy 2500 éves antropomorf sztélé, egy széles övet viselő férfi szobra, aki két kézzel kelyhet emel a szájához. A lelet hatalmas szenzáció lett a török sajtóban, s nem kellett sokat várni a szakemberek olyan nyilatkozataira, akik a szobrot a sztyeppei török „kőbabákkal” (Taş Baba, kőből faragott ősszobrok) rokonították, és a türk népek („kipcsakok”, bukkant fel a nálunk is jól ismert varázsszó) * korai anatóliai jelenlétének bizonyítékát látták benne.
A nemzetközi tudományosság szkeptikusan fogadta ezeket az azonosításokat. Egyfelől a türkök jelenlétéről még a kelet-ázsiai sztyeppén is csak a Kr.u. 4-5. századtól vannak forrásaink, tehát jó ezer évvel az erzurumi sztélé feltételezett kora után. Másfelől ilyen sztéléket többet is ismerünk a sztyeppéről a türkök megjelenése előtti évezredekből, az Altájtól Kelet-Európáig. Ilyeneket a szkíták állítottak vezetőik sírjain. Jellemző vonásaik – az öv, amelyről gyakran fegyverek lógnak, és a két kézzel szájukhoz emelt áldozati kehely, sőt többnyire a sztélé kissé ovális formája is – pontosan megegyeznek az erzurumi darabbal. Az már egy másik ügy, hogy a sztyeppén a szkíták helyét elfoglaló türkök ezt a sztélé-típust imitálni kezdték a Kr.u. 6. századtól megjelenő kőbabák, azaz ősszobrok és balbalok, azaz sírjaik köré állított legyőzött ellenségeik formájában – de ezt a késői leszármazást ezredévekkel korábbra visszavetíteni olyan, mintha a római Pantheont állítanánk magyarnak, mert oszlopai hasonlóak a budapesti Nemzeti Múzeuméhoz.
Szkíta sírsztélé a Kr.e. 6-5. századból a constanțai múzeumban
A szkíták Kr.e. 7-6. századi megjelenéséről Kelet-Anatóliában Hérodotosz ír, feljegyezvén, hogy a sztyeppéről törtek be, huszonnyolc éven át tartották elnyomásuk alatt egész Elő-Ázsiát, sőt az egyiptomiakkal is megütköztek. Végül Küaxarész méd király vetett véget itteni hatalmuknak, s ezt követően vonultak vissza a sztyeppére. Minderről leletek is tanúskodnak, jellegzetes szkíta bronz nyílhegyek, amelyeket ezrével találtak az északkelet-anatóliai urartui erődök falaiban. A mai grúz határtól Erzurum felé vezető folyóvölgyek – mint mostani utunk is bizonyítja – könnyen járható folyosót jelentettek a Dél-Kaukázus felől betörő nomád lovasnépek számára. Hogy a szobrot éppen ezen a folyosón találták, az arra utal, hogy a szkíta hódítók állíthatták egy itt elhunyt magas rangú – az öv szélessége erre utal – vezetőjük számára.
A múzeumi kurátorok nyilvánvalóan kínban voltak. Egyfelől a hivatalos török identitáspolitika és a fejlesztési pénzeket odaítélő minisztérium miatt muszáj volt a szobor türk eredetét hangsúlyozni. Másfelől teljesen hülyének sem akartak tűnni a külföldi kollégák előtt. Így aztán végül is zseniálisan oldották meg a sztélé kiállítását és feliratozását.
A felirat első sora szerint „az erzurumi sztélé a nemzetközi szakirodalomban »türk kőszobroknak« nevezett csoport tagja”. De aztán mindjárt áteveznek nyugodtabb vizekre: „A kezükben kelyhet tartó férfiszobrok legkorábbi képviselőit a Kr.e. 6-5. századi szkíták állították. Ezeket vették át később a közép-ázsiai türk népek, akik különösen a 6-8. századi göktürk időszaktól a 11-13. századig használták őket.”
És a legszebb a kiállítás. A sztélé természetesen az új múzeum középpontjában áll. Ide azonban egy kanyargós, félhomályos folyosón kell eljutni, amelyet hatalmas fotó vezet be „A kőbabák folyosója” felirattal. A kép a kirgizisztáni Burana-torony melletti 6. századi türk kőbabát ábrázolja, mintegy vizuális hídként összekötve a şenkayai hegyeket a több ezer kilométerre fekvő közép-ázsiai türk törzsterületekkel. A folyosó oldalát viszont híres antropomorf sztélék grafikus ábrázolásai szegélyezik ritmikusan, mint apostolszobrok egy templom főhajóját, Kínától Spanyolországig – a sztyeppei türk kőbabák dominanciájával –, s ezek sorát követve jutunk el próféciájuk beteljesüléseként a kör alakú szentély közepén álló erzurumi sztéléig. A falon pedig nagy térkép mutatja az ilyen antropomorf sztélék elterjedési területét: az általuk lefedett terület mintha a türk nyelvterület és az oszmán birodalom tényleges vagy vágyott határainak egyesítése volna.
Mozart: Török induló. Előadja a Mehteran oszmán katonazenekar
Az installáció nem állít semmit, s így mindenkinek azt sugallja, amit amúgy is gondol: hogy az erzurumi sztélé, illetve a török kőbabák egy, a Kr.e. 4. évezredtől a Kr.u. 14. századig és Kínától Hispániáig terjedő nagy tér-idő-kontextusba illeszkednek; illetve hogy aki Eurázsiában valaha is felállított egy követ, és szemet-szájat faragott rá, az mind türk, sőt kipcsak volt. Ismerős ez.
Ha a jövőt ki lehet terjeszteni, akkor a múltat is. Jó előre felállított emlékgeoglifa az 1071-es manzikerti csata ezredik évfordulójára
Add comment