Trakait, a középkori litván fejedelmi várat Kęstutis fejedelem alapította 1337-ben a Galvė-tó jól védhető szigetén. Fia, Nagy Vytautas (1350-1430) pedig a tó partját telepítette be olyan katonanépekkel, akikkel országa déli kiterjesztésekor találkozott: krími tatárokkal és karaita zsidókkal.
A judaizmus karaita irányzatának létrejöttét a hagyomány a babiloni Anan ben Davidhoz köti, aki 770 körül írott Sefer ha-Mitzvot című munkájában fektette le a Tóra ananitának, majd később karaitának nevezett olvasási módszerét.
Anan ben David fellépésének története emblematikus az egész mozgalomra nézve. 760 körül ő és öccse versengtek az exilarcha, azaz a diaszpóra-zsidóság vezetőjének hivataláért. A bagdadi rabbik az igen tudós, de szabadgondolkodó Anan helyett kevésbé tanult, de jámborabb öccsét, Hananiást választották. Anan fellázadt a döntés ellen, és megalapította a maga szektáját, de al-Mansūr kalifa, akinek a kisebbségek egysége volt a fontos, börtönbe vetette őt. Itt találkozott a híres muszlim jogtudós Abū Ḥanīfával, akinek tanácsára bejelentette a kalifának, hogy nem az egységet megbontó szektát, hanem teljesen új „könyv vallását” alapított, sőt még hasonlóságokra is rámutatott saját tanítása és az iszlám között, mire elnyerte a trón kegyét. A karaiták története tehát már a legelején is a zsidóságtól való elhatárolódás gesztusával kezdődik.
Hívei számára Anan azt állította, hogy a börtönben megjelent előtte Illés próféta, aki elmondta neki, hogy bebörtönzése isteni büntetés a Tóra helytelen olvasásának halálos bűnéért. A bűn abban áll, ha a hívő a rabbinikus értelmezést, azaz a Talmudot is figyelembe veszi, amikor pedig a Tóra önmagában kínál kulcsot saját olvasásához. Innen az irányzat neve is: a קראים (qaraʿim) „olvasók”-at jelent.
A karaiták kicsit hasonló álláspontot képviseltek a rabbinikus zsidósággal szemben, mint a 16. századi protestánsok a katolikusokkal szemben: elutasították a szóbeli és intézményi hagyományt, és kizárólag a szent szövegen belülről, nyelvi és kontextuális elemzéssel kinyerhető értelmet fogadták el. S a protestáns egzegétákhoz hasonlóan a karaitáknak is megvoltak a maguk nagy tudású egzegétái, mindenekelőtt a 10. századi jeruzsálemi Jefet ben Ali, aki a héber nyelvtanra és bibliai párhuzamokra alapozta a szavak és szöveghelyek értelmezését. Azt is mondhatnánk, hogy módszerük úgy viszonyult a rabbinikus szövegértelmezéshez, mint a mai egyetemi judaisztika.
De a karaiták eredettörténete messzebbre nyúlik vissza. A karaita olvasáskritika egyszersmind társadalomkritika is volt. Az ókor végi zsidó világban egyre inkább intézményessé vált a rabbinikus judaizmus, amely egy szóbeli hagyomány birtoklását és saját jogi rendszert hirdetett, s egyfajta „második törvényréteg” igénnyel lépett fel, a Talmud formáját öltve. Természetes módon merült fel a kérdés: kötelező-e mindenkire ez a törvényréteg. A zsidóság sok csoportja válaszolt erre nemmel, s ezt az elutasítást fogták össze a karaiták.
A karaita irányzat mint a judaizmus nem-rabbinikus alternatív formája a 9. századtól kezdve széles körben elterjedt, Egyiptomtól Bizáncon át Perzsiáig. A rabbinikus judaizmus csak a 12. századtól válik dominánssá, s a karaiták kis periferiális közösségekbe szorulnak vissza Egyiptomban és a Krímben, s újabban Izraelben is.
A rabbinikus és karaita módszer különbségének egy jó példája a „Ne főzd meg a gödölyét anyja tejében” bibliai parancsolat értelmezése.
A rabbinikus értelmezés a konkrét tárgyat (gödölye, anyja teje) kategóriaként (hús, tej) értelmezi, s erre alapozza a tejes és húsos ételek elkülönítésének talmudi előírását. A karaiták a parancsot szó szerint értve kizárólag a gödölyét nem főzik meg anyja tejében, de amúgy vegyítik a tejeset a húsossal, mint például legjobb krími süteményeikben. A mai kutatás egyébként úgy tartja, hogy a gödölye megfőzése anyja tejében valamilyen kánaáni varázsformula vagy szertartás lehetett, s a bibliai parancs eredetileg ilyen varázslat vagy szertartás végzését tiltja.
A karaiták a 9-12. században jutottak el a Krím-félszigetre, amelynek periférikus helyzete és sokféle nemzetisége kedvezően hatott fennmaradásukra. A krími tatár hódítással fokozatosan anyanyelvük is tatárrá vált, éppúgy, mint a krími örményeké, akik még Lengyelországba sőt Erdélybe beköltözve is ezen beszéltek, éppúgy, ahogy a Vytautas által Litvániába beköltöztetett karaiták.
A trakai karaiták ma is szép, rendezett faházas utcákban élnek a vársziget körüli tó partján. Főutcájuk a litván Karaimų gatvė mellett a tatár Karaj oramy nevet is viseli, s éppígy kétnyelvű a Totorių skveras / Tatar bahçesi, azaz Tatár tér is.
Egyes házakon – mint itt a kocsmán – ott van egy babaház-szerű kis modell egykori funkciójuk illusztrálására
Az utca nyugati oldalán áll a fából épült kenasza azaz zsinagóga, amely ma már csak nagy ünnepeken van nyitva.
És a zsinagóga mellett nyílik a Seraja Szapszałról, az utolsó lengyel-litván karaita hakhamról, azaz főrabbiról elnevezett karaita néprajzi múzeum is.
A múzeum kicsiny gyűjteménye csupán néhány archív fotót, berendezési tárgyat, viseletet tartalmaz.
A múzeum legfőbb exponátuma az a nagy képernyőre kivetített videó, amely a karaiták eredetét magyarázza el. Aki követte eddigi leírásunkat, annak számára a videó totális újdonságként fog hatni. Ez ugyanis azt adja elő teljes komolysággal, hogy a karaiták azoknak a kazároknak az utódai, akik a 9. században a kelet-európai sztyeppén felvették a zsidóságot, és megőrizték török nyelvüket.
Ez az elmélet – amelynek egy változatát használja Arthur Koestler A tizenharmadik törzsben az askenázi zsidóság kazár eredeztetésére – a 19. század elejéről származik. Az excentrikus hakham és karaita történész Avraham Firkovich (1786-1874) fogalmazta meg és nyújtotta be a cárnak, hogy ezáltal elkülönítse a karaitákat a zsidóságtól, s mentesítse őket az utóbbiakat sújtó adóktól és korlátozásoktól, valamint a krisztusgyilkosság vádjától. A beadvány sikerrel járt, s ez megtanította a karaitáknak, hogy a zsidó gyökerek letagadása kifizetődik.
A 20. században ez újabb bizonyságot nyert, amikor a náci megszállók vakarták a fejüket a török nyelvű zsidók láttán, és kértek szakvéleményt róluk a velük foglalkozó náci és fasiszta kutatóktól. Ez utóbbiak minden bizonnyal tudták az igazságot, de fontosabb volt számukra a közösség megmentése, s ezért azt nyilatkozták – Corrado Gini a halicsi karaitákról és Georgij Nioradze a hegyi zsidókról – hogy nem „fajilag”, csupán „felvett” vallásukat tekintve zsidók. Így menekültek meg a karaiták és a kaukázusi zsidók a környező askenázi zsidókat sújtó kiirtástól, néhány tragikus esettől eltekintve.
Érdekes, hogy a litván karaitákról nem náci/fasiszta, hanem karaita tudós véleményét kérték ki mint turkológusét. Ez Seraja Szapszał volt, a múzeum névadója. Ő Szentpétervárott tanult keleti nyelveket, az utolsó Qajar sah, a kis herceg nevelője volt, majd Isztambulban kapcsolódott be a pántürk mozgalomba. 1927-ben lengyel-litván hakhamnak választották, s ekkor indította meg a karaiták dejudaizálásának programját. A héber terminológiát törökkel váltotta fel, s a sztyeppei türk hagyomány alapján értelmezte át a zsidó ünnepeket és a karaita hitet. Valószínűleg ő, a zsidó volt az egyetlen szakértő, aki nem segítőkész szándékból, hanem meggyőződésből tagadta le a karaiták zsidó eredetét.
A múzeumi videóban már török történész professzorok nyilatkoznak a karaiták törökségéről, ami nem meglepő, mert a török historiográfia közismerten nem annyira a múlt kutatásának, hanem inkább a jelen politikai törekvéseinek ancillája. De a nagyteremben ott látjuk magát Szapszałt is íróasztala mögött, nem annyira főrabbihoz illő környezetben, türk fegyverekkel körülvéve, jobbján önmagával katonatiszti egyenruhában.
A karaiták története a zsidóság elutasításával kezdődött, és a zsidóság elutasításával ért véget. Az elején még az autoriterré váló és álokoskodásokba torkolló rabbinikus tekintélyt utasították el a szabad Tóra-értelmezés jegyében. De a végén a karaita judaizmus máig élő nagy intellektuális áramlatától elszigetelődve provinciális otthoni vallássá váltak, s valami más, nagyobb identitás után néztek. A zsidó sorsot keserülvén ezúttal a nagy türk hajóra kapaszkodtak fel, egzotikus török etnikai csoportként pozicionálva magukat. A zsidóságról – beleértve a sok tízezer krími, egyiptomi és izraeli karaitát – leválasztották magukat, zsinagógájuk igazából már nem üzemel. Veszélyeztetett türk nyelvként határozták meg magukat, amelyből nyelvi táborokat szerveznek a lengyel-litván karaita diaszpórának, zsidó tartalom nélkül. És reménykednek a turkológus szakértők figyelmében.
A múzeumból kilépve a kapu melletti emléktáblán Seraja Szapszał néz le ránk kemény népfőnöki arckifejezéssel, ahogy illik is ahhoz az új Mózeshez, aki kivezette népét a zsidóságból.
