Idén korán jött meg a tavasz. A szvaneti völgy harsány zöldbe öltözött. Ötödször járok itt, de ennyire erősnek, élettelinek még nem láttam. Jöttem marsrutkával, terepjáróval, ökörfogattal és gyalog, s legközelebb majd lóháton. Láttam méteres hó alatt, tavasz elején éledezni, esőben, cipőt elnyelő sárban, nyári termékenységében. A kaukázusi pásztorkutya, amely ellen első alkalommal a kerítésből kirántott karóval védekeztem, most már csak kicsit megemeli pofáját, szippant a szagomból, s fejét mancsára visszaejtve alszik tovább. A kisfiú, aki első találkozásunkkor dzsessz-zenész akart lenni, s másodjára idegenvezető, egyre szebben beszél angolul – az ushguli iskolában nagy súlyt fektetnek erre meg az oroszra, hát emigránsokat képeznek, hogy megállják a helyüket odalent a világban –, s egyre kevésbé tudja, mi akar lenni. Érik. Az örökké tréfálkozó szvan sapkás öregember, aki tavaly az ökröt patkolta, nevetve ad kezet. Az iskola- és múzeumigazgató idén már beenged az iskolába, ahol húsz tanár tanít negyvennyolc diákot a három kis faluszegből, de fotózni még nem enged sem itt, sem a múzeumban. Eljön majd annak is az ideje. A határőrtiszt barna kancájának idén kiscsikója van. A híd mellé újabb hidat építenek, a betonozás unorthodox módszeréből ítélve építik is még egy darabig, mint a Déva várát. A híd alatt szakadatlanul folyik az Inguri a felhőkhöz közeli forrásából.
Ushguli Európa legmagasabb lakott pontja, már ha Európa határait az alapján vonjuk meg, hol raknak ki a határállomásra és minden középületre tizenkét csillagos zászlót. Ennek alapján Grúzia Európa, Magyarország pedig nem az. Az Inguri mentén vonuló Szvaneti szűk völgyében csak felfelé lehetett terjeszkedni, háromezer év alatt minden talpalatnyi termőföld gazdára lelt. Ushgulitól nincs feljebb, itt már az örökké havas határhegység emelkedik, a túloldalon az oroszországi Kabard- és Balkárföld és az Elbrusz. Felfelé vonultak a völgyben az ellenség elől a síkságról menekített kincsek, ikonok, kódexek is, s amelyikért a gazdája már nem jött vissza, az itt maradt. Ushguli három faluszegét hetedik és nyolcadik századi erődtornyok központozzák, s a középső szeg egyik legvaskosabb tornyában olyan gazdag múzeum rejtőzik, ami nagyvárosnak is büszkeségére válna. A tornyok oldalán parabola-antennák, a tornyokban LCD-képernyők, amelyeken a kis szvanok tanulmányozzák, hova kell majd egyszer lemenniük győzelmet aratni, ahogy őseik tették ezer éven át. A tornyok mellett egymással elvegyült sár és tehéntrágya.
Ha először jön ide az ember, az idő súlyát érzi, a pusztulást, a gravitációt, amely a könnyebb élet ígéretével a síkság városaiba vonzza a szvan fiatalokat. Most már azt az életerőt és szoros társadalmi hálót is látom, amely megtartja és visszahozza őket ide, a teljes élet ígéretét és örömét a sok ezer éves völgyben. Hogy idén korán jött a tavasz, és a szvaneti völgy harsány zöldbe öltözött, az kétségtelenül sokat segít ebben.
Mze Shina Ensemble: Djin’ Veloi Az Ushba albumról (2011)
Add comment