Az urfai bazárban esznek. Nem csak úgy kedvtelésből, hanem életre-halálra. Minden sarkon, minden boltban és bolt előtt, minden átjáróban alkalmi asztalt terítettek, körülötte ott ül az összes boltos, boltossegéd és ügyfél, és mindannyian teljes odaszánással esznek. Ramadán utolsó napja van ma, utoljára kell az egész napos éhezésnek egy gyorssegéllyel véget vetni, mielőtt bezárna a bazár, és ki-ki hazamenne a családi terített asztalhoz megülni Eid al-Fitr-t, a böjt megtörésének ünnepét.
Ahogy sétálunk végig a bazáron, itt is, ott is odaintenek, egy-egy falattal vagy egész tányérral kínálnak. İyi bayramlar-ral, boldog ünnep-kívánással köszönjük meg, teljesen felvillanyozódnak, hogy a gyauroktól ezt hallják.
A bazár végén esernyőárus. Muszáj egy kicsi, táskába dugható esernyőt vennem nála, mert Mezopotámiában még mindig esik, és az előzőt Karahantepe dombján széttépte a pusztai szél. Két kicsije van csak, egy piros meg egy fekete. A feketét szeretném megvenni, de kiderül, hogy az az övé, azt nem adja. Megveszem hát a pirosat, aztán iyi bayramlar-ral búcsúzom. Ő is mintha villám csapta volna meg, felkapja a fejét, szélesen elmosolyodik és viszonozza a köszöntést. Talán száz métert megyünk tovább, amikor mögöttem rámkiált a kicsi segédje. Megfordulok, nyújtja a feketét, hogy a mester kicseréli a pirosra. İyi bayramlar.
Add comment