Új-Barcelona a Délvidéken, 1735

„A kormányzó eljött egészen Új-Barcelonáig, amelynek nevét a spanyolok követelték ki maguknak. A régi és elnéptelenedett Becskerek török-szerb neve ugyanis kiejthetetlen volt számukra. Nagy reményekkel vonultak be elveszített uralkodójuk, Károly földjére. De a szerencsétlenek képtelenek voltak megszokni az itteni klímát. A Temesvár felé vezető csatorna mocsaras földeken vezetett át, ezek pangó vize vette körbe a vidéket, s az áradások után visszamaradt halak milliói rothadtak a tűző napon. Pestis itatta át a vidék levegőjét..”


Nagybecskerek, szerbül Bečkerek, németül Großbetschkerek, románul Becicherecul Mare, a jelenlegi Zrenjanin városát már az 1528-as Tabula Hungariae is kiterjedt mocsarak között tüntette fel. A várost 1551-ben foglalták el a törökök, majd 1716-ban került a Habsburgok kezére, akik nagy erőfeszítéssel igyekeztek feljavítani az elsősorban sváb bevándorlókkal újratelepített vidéket. Többé-kevésbé ilyen volt a hely 1735-ben, amikor a spanyolok ide érkeztek, hogy megalapítsák Új-Barcelona városát.


Néhány napja írtunk az Angyal Köztársaságának megalapításáról Vilnius mellett, a folyó túloldalán. E másik folyón, a Dunán túli, s a Béga partján fekvő alapítás históriája azonban sokkal kevésbé vidám és megható, és vége sem örömteli. Szereplői olyan spanyolok, elsősorban katalánok voltak, akiknek sorsa két bonyolult történetbe szövődött bele: az egyik a spanyol örökösödési háború vesztes Habsburg-párti híveinek száműzetése, míg a másik a Habsburgok területi politikája a török határvidéken, közelebbről a Bánátban, a töröktől utolsónak, 1716-ban visszafoglalt egykori temesvári vilajetben.

A Bourbon-elnyomás rendkívül kemény volt katalán földön 1714. szeptemberétől kezdve, amikor az új király, V. Fülöp csapatai több mint egy év ostrom után bevették Barcelonát. A Habsburg-párti katalánok menekülése már 1713-ban megkezdődött, noha a Bourbonok elleni gerillaharc még 1718-20 között is hevesen folyt. Lassanként azonban ez az ellenállás is felmorzsolódott, s egyik legkitartóbb vezetője, a fáradhatatlan és pittoreszk Pere Joan Barceló, avagy Carrasquet (itt egy mai rajzon) ugyancsak jelen volt a bánáti Új-Barcelona megalapításánál, hogy végül a Rajna mentén, a brisachi erőd falainál érje a halál 1743-ban.

Néhány fennkölt szellemű száműzött nagy és utópisztikus terveket kovácsolt egy új spanyol város alapításáról távol Spanyolországtól. A Mária Terézia főhercegnő által 1773-ban alapított milánói Brera könyvtár különös kéziratot őriz, amelynek szerzője, Josep Plantí a lángokban álló Trójához hasonlítja Barcelonát, amelyből Aeneas és társai mintájára száműzöttek serege kél útra, hogy új, szebb hazát alapítson VI. Károly Habsburg-császár pártfogása alatt. A mű részletesen leírja eme ideális város eszményét és felépítését, amelyben a spanyolok békében és harmóniában élhetnek magyar földön.

Urbem, quam statuo, vestra est, subducite rebus experti revocatae animos maestumque timorem mittite forsan, et haec meminisse juvabit. Tendimus Ungariam, sedes ubi fata quietas ostendunt, illic fac regna resurgere Ibericae. Durate et vosmet rebus servate secundis. […]

A város, amelyről szólok a tiétek: eredjünk, lássunk munkához nagy tapasztalattal, félelmet félretéve. Emlékezzetek rá: Magyarországra tartunk, ahol a sors nyugodt székhelyet kínál nekünk, ahol újra feltámasztjuk Ibéria királyságát. Tartsatok ki, és álljatok a balsorsban szilárdan.

Josep Plantí: Buzdítás VI. Károly császárhoz, in: Hemistichia ex Virgilio lib. 1 Aeneidos (1725 után)

Nincs rá utalás, hogy a kézirat eljutott volna bármelyik miniszter kezébe. Annyi bizonyos, hogy az idő gyorsan múlt. A spanyol száműzöttek, akik bőkezű fogadtatásban és különféle életjáradékokban részesültek Bécsben és Budán, egyre nagyobb anyagi terhet jelentettek vendéglátóiknak, miközben délkeleten nagy és potenciálisan termékeny földeket foglaltak vissza a töröktől, amelyek új telepesek után kiáltottak. Így tehát a Bánátot jelölték ki számukra lakóhelyül, amely azonban igen kemény vidék volt olyan spanyolok számára, akiknek többsége már nem volt fiatal, s nem szokott hozzá az ott rájuk váró földműves munkához.


Ennek következtében végül is a több mint nyolcszáz spanyol közül, akik három szakaszban érkeztek ide, a leghihetőbb számítások szerint a telep felszámolásakor csupán 347-en tértek vissza Budára és Pestre, ahonnét többen Bécsbe mentek tovább. A pestis és más betegségek voltak a legrosszabb ellenségeik. A délvidéki kaland 1735-től 1738-ig tartott, ekkor hagytak fel véglegesen Új-Barcelona tervével. Mária Terézia nagylelkűen még két évnyi járadék előzetes kifizetését ajánlotta fel mindazok számára, akik vissza kívántak térni Spanyolországba. A negyedik török háború (1737-1739) kitörése után a Bánát ismét hadműveleti területté vált. A történet főszereplőinek kalandos életét nagyrészt homály fedi. Ami idáig napvilágra került róluk, azt Agustí Alcoberro néhány hónapja megjelent kiváló összefoglalása tartalmazza: La «Nova Barcelona» del Danubi (1735-1738). La ciutat dels exiliats de la Guerra de Successió, Barcelona, 2011, de minden bizonnyal számos rájuk vonatkozó dokumentum vár még felfedezésre Bécs és Budapest levéltáraiban.