Láttuk már, hogy Vahram, az 1270-es évektől a haghpati kolostor vezető kőfaragó mestere, olyan mértékben tökéletesítette a „tűfaragású” hacskarok stílusát, hogy onnan már csak egy lépés volt tanítványának, Poghosnak megalkotni a legtökéletesebb hacskart. De Vahram neve az örmény művészettörténetben sokkal inkább egy másik, eredeti újításához kötődik: a figurális hacskarokhoz, még pontosabban a Mindenek Megváltója (Amenaprkch) hacskarokhoz.
E csoport legismertebb képviselője a haghpati kolostorban áll, a Szent Jel főtemplom – amelynek „hazatért” kapujáról nemrég írtam – északi bejárata mellett, az akadémiai előadóterem és borospince felé vezető folyosón. Sajátossága, hogy a hacskar közepét kitöltő kereszten, amelyet korábban csak „életadó” formában, a belőle sarjadó növényi ornamentikától keretezve ismertünk, most corpus is függ, s a feszületet számos további figura veszi körül.
A kereszt két szára alatt Krisztus jobbján és balján Mária és Evangélista Szent János állnak gyászoló pózban.
A kereszt lábánál pedig Arimateai József és Nikodémus térdelnek. Utóbbi egy harapófogóval éppen egy szöget húz ki Jézus egyik lábából. A kereszt szára alatt Ádám miniatűr koponyája hever.
A kereszt két szára fölött a nap és a hold látható, mellettük a négy evangélista: egy-egy állva, egy-egy pedig mintegy kerub által hordozva. A kereszt tetején felirat: ԱՄԵՆԱՓՐԿԻՉ, Amenaprkch, azaz Mindenek Megváltója, alatta Jézus Krisztus nevének rövidítése.
A kereszthalál és keresztlevétel e kombinált jelenete még egy további jelenettel kapcsolódik össze: Krisztus mennybemenetelével. A kereszt fölötti különálló vízszintes jeleneten két angyal emeli a mennyei dicsőség fénykörével körülvett Jézust. A jelenet két szélén Mózes és Illés állnak, akik a Színeváltozás szereplői ugyan, de gyakran megjelennek a Mennybemenetelnél is, ahol Jézus ismét mennyei formáját ölti magára. A jelenet felső párkányán a felirat: Համբարձաւ Աստուած յաղաղակի փողի, Hambardzav Astvats yaghaghaki poghi, „Fölment Isten ujjongó kürtszóval”. Ez a 47,6 zsoltárvers: „Fölment Isten örömrivalgással, az Úr a harsona szavával”. Az alsó kövön, a kereszt szára mellett pedig kétoldalt áll egy-egy függőleges sorban a hat-hat apostol, akik a Mennybemenetel szemtanúi voltak. Így fogja össze a kő a megváltás legsötétebb mélypontját és legragyogóbb fénypontját egyetlen hacskar keretében.
Ez a sokalakos ábrázolás teljesen szokatlan a középkori örmény művészetben, amely, noha nem tiltotta Krisztus testének ábrázolását, mindazonáltal monofizita/miafizita álláspontja miatt isteni lényegét hangsúlyozta és azt jelenítette meg jelképek révén. Az örmény kereszteken például szinte soha nem függ korpusz, hanem ehelyett a megváltás isteni művét hangsúlyozó növényi ornamentika sarjad belőle és veszi körül.
Két kérdés merül fel. Az egyik, hogy miért folyamodtak itt ilyen sokalakos figurális ábrázoláshoz. A másik, hogy honnan vették hozzá az előképet.
Kezdjük a másodikkal. Egy ennyire anikonikus kultúrában a művésznek nem volt hova nyúlnia mintáért egy figurális Keresztrefeszítéshez. Még az örmény művészet legtöbb figurát felvonultató alkotásán, a 916-ban épült akhtamari Szent Kereszt templom külső domborművein sincs – a templom titulusa ellenére – Keresztrefeszítés-jelenet: ez túlságosan ellene mondott volna a kereszt dicsőséges, üdvhozó vonását hangsúlyozó örmény teológiának.
Ha orthodox ikon-előképet használtak volna, az valami ilyesmi lett volna, mint ez a haghpatival nagyjából egykorú bizánci ikon az ohridi múzeumban. Ennek rendkívül finom, monumentális ecsetkezelése és a Paleiologosz-reneszánsz korai stílusjegyei arra utalnak, hogy konstantinápolyi udvari műhelyben készült.
Az orthodox teológia szerint a Keresztrefeszítés nem a vereség, hanem a győzelem pillanata. A megváltás végbement, Krisztus halálában is fenségesen lebeg a kereszt előtt. A test S-íve a halott test ernyedtségére utal, de nem a kínhalálra, hanem méltóságteljes, megnyugodott bevégeztetettségre. A kereszt alatt álló Mária és János fájdalma is stilizált. Az ikon a szenvedést is a bizánci hagyománynak megfelelő liturgikus visszafogottsággal, kozmikus csendben mutatja be.
A következő ikon a Sinai Szent Katalin-kolostorból úgynevezett „keresztes ikon”, amelyet nyugati tanultságú velencei mester festett orthodox környezetben.
A kompozíció a bizánci ikonoké, de részleteiben már nyugati hatás érződik. Itáliában a kereszten függő Krisztus ebben az évszázadban alakul át Christus Triumphansból a fájdalmak emberévé, akinek jól látható szenvedésével a néző együtt tud érezni – compassio Christi –, s a szenvedés tanúinak ugyancsak világos fájdalmával azonosulni, azt mint szerepmodellt követni. Ennek a nagy változásnak, amelynek propagálói elsősorban a ferencesek, a nyugati kultúra egy hosszú lánc végén az empátiát és a pszichológiát köszönheti. Hatása itt a képen a felfokozott érzelmességben nyilvánul meg. Krisztus halott teste ugyancsak S-ívben ernyed el, de arcán jól látszik az átélt szenvedés. Mária a gyász klasszikus antik és gótikus gesztusával kezét síró arcához emeli, a kereszt fölötti angyalok pedig eltakarják síró szemüket. Apró ikonográfiai érdekességek a latin nyelvű feliratok, a latin feszületek módjára egyetlen szöggel átszegezett két lábfej, illetve Krisztus oldalából két sugárban előtörő vér és víz, amely nyugati eucharisztikus utalás.
A következő kép már örmény miniatúra, az 1323-ban keletkezett gladzori evangéliumból.
Ez a kép különös ötvözete az örmény és nyugati hagyományoknak. Utóbbiak a fájdalom gesztusaiban nyilvánulnak meg, valamint a sokszereplős ábrázolásban, ami a katolikusoknál látott passiójátékokat idézi. A katona nyugati címerpajzsot visel, de oroszlán ábrázolásával, ami az örmény hagyományban a halált oroszlánként legyőző Krisztus szimbóluma. És az örmény szellemiséget idézi Krisztus teste is: az anatómiai felépítést szándékosan stilizáló teste – hiszen nem az emberi a fontos benne – nem halottként csüng, hanem diadalmasan felegyenesedve áll a kereszten, amelyen Istenként elhozta az üdvösséget.
Ennek az örmény-nyugati összefonódásnak a betetőzője a haghpati hacskar. De mielőtt megnéznénk, hogy hogyan is, előbb azt kell kiderítenünk, vajon hogyan jutott el ennyi intenzív nyugati hatás a távoli Örményországba.
Örményország talán távol volt a Nyugattól, de a Nyugat ekkoriban egyáltalán nem volt olyan távol Örményországtól. A frank keresztes fejedelemségek és királyságok ott sorakoztak a levantei régióban, a kilikiai örmény királyság szomszédságában, amely, mint írtam, 1197-ben unióra is lépett a katolikus egyházzal. Ezzel megkezdődött a nyugati ikonográfia beáramlása az örmény kéziratfestészetbe, amelynek központja ekkor éppen a kilikiai Hromklában volt, s az itteni kéziratok gyorsan eljutottak az északi és keleti örmény kolostorokba is.
Toros Roslin, a legnagyobb hromklai kéziratfestő egy 1266-os miniatúrája: Átkelés a Vörös-tengeren.
A nyugati hatás másik útja még bizarrabb. A mongol hadsereg 1236-ban megszállta Örményországot, amely lényegében nem állt ellent, hanem a mongolok vazallusa lett. A tartományurak megtarthatták hatalmukat adózás és katonai szolgálat fejében: a mongolok segédcsapataiként kellett harcolniuk a szeldzsukok ellen, ami valószínűleg nem is esett annyira nehezükre.
Ugyanakkor a mongolok és a nyugati keresztesek kölcsönösen elkezdtek érdeklődni egymás iránt, minthogy szeldzsuk ellenségük közös volt, s a kánfeleségek között igen sok nesztoriánus keresztény volt. Ez az az időszak, amikor a pápai udvar a kereszténység segítségére jött „János pap-királyt” látja a mongol kánban, és komolyan számolnak megtérésével. Öljeitü kánt, a soltaniyei világörökség mauzóleum építtetőjét gyerekkorában Miklós néven katolikusnak keresztelték, s csak később tért át a perzsiai mongolokkal együtt muszlimnak. A katolikus hittérítők, elsősorban a ferencesek és domonkosok, nagy számban voltak jelen a tabrizi káni udvarban, s onnan misszionálták a környező vidéket, így a Kaukázust is. A nyugati ikonográfia az ő hordozható vallási tárgyaikon keresztül is eljuthatott örmény vidékre, már csak azért is, mert az örmény tartományuraknak rendszeresen kellett Tabrizba járulniuk pofavizitre.
A tabrizi mongol udvar az 1330-ban itt készült Mongol Sahname miniatúráján (Louvre)
Ilyen tartományúr volt az Artsruniak feje, Sadun is, akinek nagyapja, Kurd, mint láttuk, Haghpat és Sanahin kolostorának patrónusa volt. Ő is behódolt a mongoloknak, s az egyik tabrizi pofavizit során, 1258-ban Hülegü nagykánnak, Dzsingisz kán unokájának a jelenlétében megnyert egy rangos birkózóversenyt, legyőzve a mongol birodalom legerősebb versenyzőit. A kánnak ez annyira tetszett, hogy a tarkhan címmel tüntette ki, ami adómentességet és magas rangot biztosított számára a mongol elitben. Sadun ezután elkísérte Hülegüt szíriai hadjáratára, s Aleppó ostrománál kitüntette magát. Hülegü ezért a Van-tótól délnyugatra fekvő Sasun tartományt adta neki, és az ugyancsak meghódolt grúz királyság főparancsnokának (amirspasalar) és főkormányzójának (atabeg) nevezte ki, II. Demetre grúz király pedig hozzáadta nővérét feleségül. Később a következő perzsiai mongol kán, Abaka főminisztere is lett, úgyhogy hídszerepet töltött be a mongolok – valamint az ottani udvarban működő katolikus hittérítők – és a kaukázusi keresztény királyságok között.
A haghpati Megváltó-hacskart felirata szerint éppen Sadun „közbenjárójaként” (barekhavs) állította fia, Khutlu-Buga, mégpedig apja életében és sikerei csúcsán, 1273-ban. Ez a kapcsolat magyarázza a hacskar nyugati igazodását. Az örmény, grúz, mongol és katolikus kultúrában egyaránt járatos kozmopolita Artsruniak a legújabb ikonográfiai trendet vették át, a nyugati katolikusokét, ami egyben a kilikiai örmény királyi és a mongol káni udvar elit művészetének is számított, mégpedig egy olyan időben, amikor a mongolok katolizálása is napirenden volt. Haghpat apátja, Hovhannes – akinek a neve szintén szerepel a kereszten – pedig éppúgy eltűrte ezt, mint Sanahin apátja, Grigor azt, hogy hercegi patrónusai ide-oda járkálnak a grúz orthodox és örmény gregorián vallás között. Csak miután az apja címeit öröklő fiú, Khutlu-Buga is meghalt 1293-ban, állították le a konzervatív haghpatiak a figurális hacskarok készítését. Úgyhogy a haghpatival együtt mindössze négy ilyen maradt fenn, amelyeket mind ebben a régióban faragtak 1273 és 1285 között, legalább még egyet maga Vahram mester.
Miben látszik a nyugati hatás a haghpati Megváltó-hacskaron?
Krisztus testét – örmény módra – holtan, de nem összeroskadva, hanem stilizált testtel és egyenesen állva látjuk a kereszten, mint aki még emberi halálában is uralkodó és Isten maradt. Megmaradtak az örmény „élő kereszt” indái is, de csak afféle háttér-ornamentikaként. A kereszthalál tanúi viszont a fájdalom jeleit mutatják. A kereszt lábánál Nikodémus és Arimateai József a szöget húzzák ki Krisztus lábából, éppúgy, mint a korabeli katolikus nagypéntek esti keresztevétel-szertartáson, amely Itália egyes vidékein máig fennmaradt, s akkoriban általános kellett legyen az egész katolikus világban, még a mongol udvarban is.
A Mennybemenetel formulája pont olyan, mint a korabeli romaneszk faragványokon, például a pireneusokbeli Saint-Génis-des-Fontaines 1020-as főkapuján. A hat-hat apostol pedig úgy van felrakva a kereszt két oldalára, mint a középkori kapubélletekbe.
És hogy a haghpati hacskar valóban luxusmegrendelés volt, azt máig ragyogó vörös festése is bizonyítja. Ez ugyanis az örmény bíbortetű pigmentjével készült, ami a korban drágább volt az aranynál.
A vordan karmir, azaz „féregvörös” festék alapanyaga az araráti bíbortetű, a Porphyrophora hamelii, amely kizárólag az Ararát-síkság és az Araxes folyó völgyének szikes, sós mezőin él. A tetű életének nagy részét a föld alatt tölti. Csupán évente egyszer, szaporodási időszakban, szeptember és október fordulóján, a hajnali órákban jönnek fel a nőstények a felszínre. A helyieknek alig néhány hetük van arra, hogy a hajnali harmatban kézzel összegyűjtsék őket a fűszálakról. A kiszárított és porrá őrölt rovarokból vonták ki a bíbor pigmentet, amely Örményország legdrágább exportcikke volt, uralkodók ruhájának színezőanyaga. Az ezzel festett kelmék, szőnyegek, képek sok évszázad után máig őrzik eleven színüket.
A bíbort a középkorban gyógyszerként is használták. Nem véletlen, hogy a négy fennmaradt Megváltó-hacskart egyaránt gyógyítóként tisztelték, és évszázadokon át zarándoklatok célpontjai voltak.
Az Artsruni-család lehanyatlásával a figurális hacskarok divatja is elmúlt, de a következő évszázadban új formában születnek majd újjá a noravanki Momik mester keze alatt. Erről lesz szó egy következő posztban.
Add comment