Az erzurumi kőharcos sztéléje nem áll egyedül a maga rejtélyével Kelet-Anatóliában. Egy másik sztármúzeumban, Vanban nem egy, hanem tizenhárom sztélét őriznek, amelyek ábrázolása hasonló az erzurumihoz, és eredetük is éppúgy kérdéses.
A sztélék közül tizenegy egy-egy harcost ábrázol, akik mind meztelenek, csupán egy ágyékkötőt viselnek, s derekukon egy széles övet, rajta tőrrel. Többnyire még egy lándzsa vagy balta is van náluk, s kezükkel serleget vagy bőrtömlőt emelnek szájukhoz. Köröttük kicsi állatok nyüzsögnek – hegyi kecskék, vadászó nagymacskák, kígyók –, és sokszor egy-egy apró emberke is, foglyul ejtve és övükhöz kötözve, vagy legyőzött ellenségként előttük heverve. Ezek az attribútumok nagy vadászként és nagy harcosként fémjelzik az ábrázoltat.
Az öv és a tőr annyira markáns jelévé vált a férfiasságnak, hogy a legkorábbi, legegyszerűbb antropomorf sztéléken – például a Kr.e. 3000 körüli szardíniai megalitokon is – a szem és az orr jelölése mellett ez az, ami emberré teszi a követ. Az ivás gesztusa ugyancsak közös volt a sztyeppei sztéléken, mint az erzurumin is. Minthogy ezeket halotti megemlékezéseken látogatták, ezért az ekkor betöltött funkciójukban ábrázolták őket, amint együtt isznak vagy mutatnak be italáldozatot látogatóikkal.
A sztéléket Hakkariban, az iráni határhegységben találták 1998-ban, a vár tövében, egy családi ház javítása során, azon a helyen, ahol valaha álltak, durván megmunkált talapzaton, a várdomb oldalában lefelé nézve.
Milyen nép állíthatta ezeket a sztéléket? Az ábrázolt fegyverek formája a bronzkorra utal, azaz a Kr.e. 1200 előtti időkre, s az a tény, hogy egyáltalán nincs rajtuk asszír hatás – akik pedig ekkortájt az egész régiót befolyásolták – még régebbre, talán a Kr.e. 1500-1300 közötti időszakra.
Az ábrázolásokon megidézett világ – a viselet, fegyverek, állatok, az itt-ott felbukkanó jurtaszerű sátrak – nomád életmódra utalnak.
És nomád, sztyeppei eredetre utal a sztélék formája is. Ahogy az erzurumi kőharcos, ezek is rokontalanok itt, Kelet-Anatóliában, de nagyon hasonlítanak a kelet-európai – majd később belső-ázsiai – sztyeppék lakóinak, a „kurgánok népeinek”, majd a szkítáknak a sztéléire, amelyeket törzseik vezetőinek sírján állítottak.
A kutatás egyetért abban, hogy olyan nép állította ezeket, akik a Kr.e. 2. évezredben a sztyeppéről jöttek le ide, Kelet-Anatóliában, s itt a rendkívül nehezen megközelíthető hakkari hegyvidéken még hosszú évszázadokon át fenntartották archaikus életformájukat.
Az életforma helyi körülményekhez adaptálódására utal egy olyan motívum, amely sztyeppei sztéléken még nem szerepelhetett: a nagy szarvú kőszáli kecskék. Ezek a kaukázusi, iráni és kelet-anatóliai hegyek vadászainak legnemesebb célpontjai, s azonfelül az éghez legközelebb lakó szent állatok is, a lelkek és a sámánok kísérői. Mindezek miatt a helyi művészet legkedveltebb motívumai is. Annyira, hogy voltak, akik felvetették: talán a hakkari sztéléket állító nép készítette az itteni Trişin-hegység sziklarajzait, amelyeken ugyancsak a kőszáli kecskék dominálnak. De a sziklarajzok és a sztélék között 7-8 ezer év különbség van. Úgyhogy inkább a helyi életforma, hitvilág és motívumok átvételéről lehet szó.
A trişini sziklarajzok két másolata a Van Múzeumban, és egy rajzos szikla a helyszínen, utóbbi utmutsiraci instagramjáról
A kelet-anatóliai kultúra másik jellemző spirituális állata a leopárd, amely már a Kr.e. 12. évezredi karahantepei és 7. évezredi çatalhöyüki kultúra ábrázolásain is felbukkan. A leopárd nemcsak a régió legerősebb ragadozója és ezért uralkodói jelkép volt, hanem alakváltó lény is, lélekvezető a földi és túlvilági szféra között, amelynek formáját a sámán felölthette. A hakkari sztéléken többnyire sematikus felülnézetben ábrázolják, mintha nagy gyíkok lennének.
Írásban először a Kr.e. 10. századi asszír források említenek egy Hubushkia nevű királyságot itt, a hakkari hegyvidéken. A királyság ütközőállam volt Urartu és Asszíria között, ezért az utóbbi seregei többször is átvonultak a területen, s adót követeltek az itteni kitűnő lovakból és itt bányászott fémekből (réz, bronz). III. Salmanaszár (Kr.e. 858-824) évkönyvei említik, hogy Kakia nevű királyuk megtagadta az adófizetést, és népével együtt felmenekült a hegyekbe. Az asszírok nem követték őket, hanem falvaikat kezdték elpusztítani a völgyekben, mire a király lejött és megígérte az adófizetést. Egy következő asszír hadjáratnál az akkori király, Dati már a hadsereg elébe jött és hozzájárulást kínált lovak és fegyverek formájában.
A hubushkiai küldöttség adófizetését állítólag az III. Salmanaszar idején készült balawati kapuk bronz domborművei is ábrázolják. A domborművek öt múzeumban vannak szétszórva, s nem találtam róluk teljes reprodukciót, úgyhogy nem tudom, melyik jelenetekről lehet szó. Ha valaki tudja, mondja, s akkor beillesztem ide.
A hakkari sztéléket minden bizonnyal azok a nomád népek állították, akik később Hubushkia királyságot megszervezték. Hogy ez így volt, azt felállításuk helye mutatja a hakkari vár dombján, amely az asszír források szerint is a királyság központja volt. A 10-9. századi királyság tehát tiszteletben tartotta ősei emlékét, és az általuk felállított királysztéléket, amelyek hagyományát a sztyeppéről hozták.
A sztélék annyiban is a sztyeppei hagyományt követték, hogy nemcsak az ős vonásait vésték rájuk, hanem a foglyul ejtett vagy legyőzött ellenséget is. Ezt a későbbi mongol és türk síremlékek az ős szobra köré felállított balbalokkal, a legyőzöttek szobraival jelképezték, de a hakkari sztélék még az ős mellett ábrázolják őket, csak kis méretben, övéhez kötözve vagy előtte fekve. Egy különleges példája ennek az a sztélé, amelyen a kicsi figura ételt és italt szolgál fel az ősnek. A kutatók véleménye eltér: egyesek szerint a legyőzött ellenség szolgál neki, mások szerint a halotti vagy megemlékező szertartáson látja el őt étellel-itallal egy szolga.
A sztéléket nyilvánvalóan nem egy időben, hanem néhány évszázad során állították fel, így stílusuk is változott. A sztyeppéről hozott gazdag domborművű kidolgozás sematikussá, grafikussá válik.
Különösen igaz ez arra az utolsó két sztélére, amelyek nőket ábrázolnak. Ezekről teljesen hiányoznak a harcos férfiak attribútumai, a fegyverek, áldozatok, állatok, a kehely. Személyiségük hordozója puszta figurájuk. Nagyon jelentős vezetői kellett legyenek a törzsnek, ha így is saját sztélét kaptak a törzsfőnökök sorában. Érdekes, hogy éppen az egyik női sztélé a legnagyobb, 3 méter körüli, míg a többi csak kb. 1 méter magas.
Amikor Asszíria végül elfoglalta Hubushkiát, az uralkodóház jelentősége megszűnt, s vele a sztéléké is. Nem döntötték le ugyan őket, de az idő végzett velük: ledőltek maguktól, és befedte őket a föld. Hubushkia népe pedig beolvadt a hakkari kurd fejedelemségbe.
Add comment