Ó tempora. A mai Vörös téri ünnepi katonai tiszteletadás csak groteszk árnyéka volt egykori önmagának. És Sztálin elvtársnak sem visz már senki virágot! Tavaly ilyenkor a gori Sztálin-múzeum monumentális lépcsőházában még koszorúliget vette körül a Vozsgy szobrát, s az ünnepre kultúrprogramot tervező kisgyermekes szülők boldogan fotózkodtak vele.
De ma egy szál nem sok, annyi virág sem volt a lépcsőházban. És a népek vezetője odabent is teljes csöndben aludta álmát, pedig egykor ezen a napon autóbuszok hosszú sora hozta ide a népeket, akik letérdeltek és végigcsókolták Sztálin képeit.
Szerencsére nem minden híve fordult el az emberiség világító fáklyájától. A múzeum előtt, Sztálin egykori háza és monumentális szobrának üres talapzata mellett hardcore fanok kis csoportja álldogál izgatottan, zászlókkal, virágokkal, ünneplésre készen. Olyanok, akik némelyike talán már gyermekkora óta ismerte a boldog gyermekkor biztosítóját. A házat most ismeretlen okból körülvevő bádogpalánkon pedig Sztálin-képek, mégpedig ikon formában, glóriás fejjel, ahogyan arról már írtam.
Csak az egyik padon ül egy vándorszerzetes formájú figura, könyvébe temetkezve, a pad támlájára kiterített nagy Krisztus-fejes zászlóval, amilyennel az első világháborúba mentek az oroszok; ki tudja, ellentüntetésként vagy szimpatizánsként, esetleg az egy bolond százat csinál elvén-e.
A Sztálin-fejes győzelmi zászlót lengető dzsigit a kamera láttán beáll pózolni. Egyenként felmutatja kiegészítőit is. „Honnan jöttek?” „Magyarországról.” „Á, Orbán Viktor harasó!” „Ő már a levesben”, mondom, de átsiklik fölötte, mint sok minden más fölött is a huszadik század bonyolult történelmében.
De e bonyolult történelemből váratlan figura lép elő támogatásukra. Teljesen véletlenül bukkanunk rá a Győzelem Napja igazi hősére. Szülőfaluja, Jvari egy elhanyagolt parkjában áll, egészalakos katonaruhában, és portréfej formájában is.
Emlékszik még valaki Meliton Kantariára? Akkor elég régi tankönyvből kellett tanulnia az oroszt. A grúz Meliton Kantaria és az orosz Mihail Jegorov volt az a két vöröskatona, aki 1945. április 30-án kitűzte a vörös zászlót a Reichstagra, legalábbis Sztálin őket nyilvánította hivatalos nemzeti hőssé a nemzetiségek egyensúlyának jegyében. Erről azonban nem készült fotó. A Nagy Honvédő Háború hivatalos fotósa, Jevgenyij Halgyej csak harmadnap ért Berlinbe, s hogy képes tudósítást küldhessen arról az eseményről, amelyre „ezernégyszáz napja vártak”, három katonát választott ki találomra a beállított fotóhoz. Utólag még ezt is drámaibbá tette, jobban megbillentve a zászlót és füstfelhőket montírozva a háttérbe. Illetve eltávolítva a „Kantariát” tartó katona jobb kezéről a karórát, hiszen már a bal kezén is volt egy. MI ante festam.
Pedig ez a két karóra volt a leghitelesebb történelmi tanúság az egész képen. Olyan néma képi tanúság, amelyet a szóbeli visszaemlékezések is megtámogatnak.
„A front 1944 karácsonyára zárult be Budapest körül. A zugligeti villamos akkoriban még eljutott a város zöldövezetébe. A járat, amelyet békeidőben kirándulók és diákok vettek igénybe, 1944 decemberének végére már a túlélés útvonala lett.
Ezen a karácsonyi reggelen, egy csendesebb órában néhány orosz katona szállt fel a Zugligetből induló villamosra. Nem harcolni jöttek éppen, hanem mintha csak nézelődni akartak volna – de fegyver volt náluk, és az emberek, akik ott ültek, rögtön megérezték, hogy ez nem egy hétköznapi ellenőrzés lesz.
A katonák nem szóltak sokat. Végigjárták a kocsit, szemük megakadt a férfiak csuklóján villanó fémtárgyakon – karórák voltak ezek, német, svájci vagy magyar gyártmányok. Akkoriban egy óra nem csupán használati tárgy volt, hanem érték, presztízs, gyakran az utolsó nagyobb vagyon egyike, amit valaki még magánál tarthatott.
Az oroszok egyenként megálltak az utasok előtt, ujjal mutattak az órára – „Davaj csaszü!” –, és nem volt ellenvetés. Az emberek lehúzták az órákat, és némán átadták. Néhányan talán megpróbálták elrejteni, de nem volt értelme. A katonák tudták, mit keresnek.
Az egész akció nem tartott soká. A villamos meg sem állt közben. Karácsony volt, de a béke és az ünnep távolinak tűnt – helyette a félelem, a kiszolgáltatottság és a túlélés rideg csendje lengte be a kocsit.
Ez a kis epizód – az órák elvétele a zugligeti villamoson – nem szerepel a történelemkönyvekben. Mégis, generációk emlékezetében tovább él. Egy apró jelenet a háború borzalmaiból, amikor a megszállás nemcsak politikai, hanem személyes is lett. Amikor az idő – és ami azt mérte – valaki másé lett.”
Add comment