Kő a világ végén

Valahányszor Galiciában járunk, elámulunk az épületek gránitkövein, a nagy tömbökben kifaragott durva kőkockák szilárdságán, amelyek a súlyosság és az örökkévalóság érzését kölcsönzik a falaknak és kőpadlóknak. A moha, amely belepi őket a szüntelenül szemerkélő eső alatt, ugyancsak azt a benyomást erősíti, hogy ezek a falazatok az idők kezdetén emelkedtek ki a föld méhéből, és így fognak állni ugyanazon eső alatt az utolsó ítélet napjáig. Különös érzés összevetni őket a hagyományos mallorcai házak homokkő falával, amelynek felületéről, ha csak kézzel végigsimítjuk is, finom morzsákban pereg le a kő.

Galicia kövein az emberi történelem is rajta hagyta a nyomát, mint a Pedra da Serpe, a Kígyókő tanúsítja Corme halászfaluja mellett. Az egykori kígyókultusz emlékét őrző gránitkőre később kőkeresztet állítottak. A kő kígyó-domborműve, amennyire tudjuk, római, sőt talán középkori eredetű. A félsziget atlanti-óceáni partjai mentén sok más hasonló követ találni. A gallego nyelvű eligazító tábla azt írja: „A legenda szerint San Adrián, e plébánia védőszentje egyetlen lábdobbantással szabadította meg a vidéket a kígyók csapásától, amelyek valamennyien e kő alá menekültek. Úgy tartják, az Ermita közelében a tengerpart homokja máig megőrizte az egykor gazdag Valverde város maradványait, amelyet a rómaiak égettek fel a kígyók elriasztására.” A kereszt viszonylag újabb keletű, egy megrongálódott régebbi helyére állították. A kőre faragott kígyó szárnyakat visel, ami viszonylag ritka a nyugati ikonográfiában.


Tegnap rövid sétát tettünk a santiago de compostelai székesegyház tetőin. Szünet nélkül esett és erős szél fújt, miközben alkonyodni kezdett.