Idevalósiak

Trakai, Litvánia első fejedelmi központja idilli tájban, lágy dombok, erdők, tavak között fekszik. Amilyen egész Litvánia. Különös kontraszt, hogy a huszadik század legvéresebb eseményei nem drámai hegyek között, hanem ilyen szelíd tájakon zajlottak, mint a litván, belorusz, ukrán dombvidékek, erdők és tavak – a Véres Övezet, ahogy Timothy Snyder nevezi.

Ez a kontraszt hatja át Arūnas Baltėnas fotográfus és Lina Leparskienė antropológus Vietiniai. Nepaprasta kelionė į Trakų kraštą (Idevalósiak. Rendkívüli utazás Trakai vidékén) című könyvét is. De a nepaprastát, mint a paprasta, „mindennapi, közönséges” ellentétét „álomszerűnek” fordítani sem lenne túlzás, hiszen a szerzők épp ezt teszik: ezt a lassú vidéket lassan beutazva, és az idevalósiakat életükről faggatva megmutatják a köznapi világ mélyén fénylő szépséget.

„Utazni lehet helyről helyre, embertől emberig, a jelenből a múltba is. Ez utóbbi lehetőséget az élettörténetek kínálják, amelyek segítenek megérteni az emberek mindennapjainak világát, az emlékezetben megőrzött és elmondott személyes tapasztalatokat. Az ilyen, Trakai vidékén élő emberek vallomásaiból állt össze ez a könyv is. Ez azonban nem egyszerűen a múlt idejéről szóló elbeszélés. Inkább egy másféle idő útjáról – lassúbb időről, amely az ember gondolatainak van alárendelve, és szorosan kötődik a múlt eseményeihez.

Az összegyűjtött szövegekből a könyv számára az élettörténetek rövid részleteit válogattuk össze. Sokukat nem is maga a kutatás érdekelte leginkább, hanem az a lehetőség, hogy valaki meghallgassa őket. Fényképes portréik megmutatják, milyen szép az az ember, aki elmeséli az életét. A könyv minden portréja két idődimenziót ölel fel: az elbeszélés rögzített pillanatát és az ember egész életét.

A tájképek, a belső terek látványai, a terepkutatások benyomásai és a helyszínek leírásai alázatosan egészítik ki a szövegeket, és segítenek feltárni Trakai vidékének mélyebb emberi világát.”

És azért is „álomszerű”, mert jól látszik, hogy úgy élték át a huszadik század kegyetlen gépezetének átvonulását saját középkorias életükön, mint egy azzal semmilyen értelmezhető viszonyban nem lévő álmot, bármilyen valósak is voltak ennek a rémálomnak a következményei.

„A második világháború az egyik legfontosabb emlékezeti téma az idősebb generációk megszólaltatásakor. Ez a gyermekkor benyomásainak ideje, amikor az ember mintha egy mozi ablakán keresztül nézte volna a széthulló és újra összeálló világot, a seregeket, amelyek – ahogy egy Žuklijai falubeli idős ember, Jonas mondta – „mint egy lepel” borították be a mezőket, és nem volt végük. Elvonultak a lengyelek, a „plekavičiukai” [szovjet megszállók], a németek, a halálba hajtott zsidók, a deportáltak, az oroszok, a litván partizánok.”

A vidék egyik leginkább meghatározó vonása a sok nemzetiség, a soknyelvűség. Élnek itt litvánok, karaita és egykor askenázi zsidók is, tatárok, lengyelek, beloruszok, orosz óhitűek, s mind a maga vallását követi, a maga tájszólását beszéli, amiről kissé szégyenkezve mondják, hogy persze, tudják, hogy ez nem a „rendes” nyelv. És a kötet minden megszólalást az adott nyelven és nyelvjárásban közöl, sőt megőrzi a nyelvek váltogatását is egyazon szövegben.

„Utazásunk éppen Trakaiban kezdődött. Nem véletlenül választottuk ki a karaita Mihail lenyűgöző történetét az uborkatermesztésről és azok Vilniusba szállításáról. Ez a történet egy letűnt korszak eposzaként hangzik. Valóban, az uborka témája – akár rákérdeztünk, akár nem – sokakkal szóba került akkoriban. Ez ugyanis fontos megélhetési forrás volt a karaiták számára.

Mihail számára az uborka emléke a két világháború közötti Trakaihoz kötődik – egy kisvároshoz, ahol mindenki képes volt közös nyelvet találni. Nyugdíjba vonulása után verset is írt az uborkatermesztésről; ilyen alkotásból a karaita irodalmi hagyományban nem is egy létezik.”

„Amikor jön a tavasz, fogják a magokat, beteszik valahová egy meleg ruhába, és melegen tartják. Akkor kezdenek el csírázni. Aztán amikor kicsíráznak, és már megjelenik ez a kis hajtás, akkor egy úgynevezett „katuchába” ültetik. Ez egy ládaféle, deszkákból készítve, jó, zsíros földdel megtöltve. Ebbe ültetik a magokat, ügyelve rá, hogy ne feküdjenek egymásra. A katuchát benedvesítik, földet szórnak rá, hogy a magok a földbe kerüljenek, és a kemencére teszik, hogy meleg legyen. Ott nőnek a magok. Két kis levélig fejlődnek. Amikor már két levele van, ki lehet ültetni a kertbe – a veteményes már elő van készítve. És így ültetik ki az uborkát a földbe. Meglocsolják, és az uborkák nőnek, nőnek, nőnek. Kihajt a harmadik levél is… majd elkezd virágozni az uborka.

Minden nap feltétlenül öntözni kell – ez nehéz munka. Egy ágyásra egy vödör víz is kell, nem kevés. Van egy olyan öntözőeszköz, hosszú nyéllel és kis edénnyel. Ezzel locsolnak. A növényeket nem lehet felülről öntözni, csak oldalról. Így nőnek, nőnek, majd virágozni kezdenek, végül megjelennek az uborkák. A trakai uborka – szép, zöld, sárgás színű. Van szép, egyenes uborka, és van görbe is. Amikor szedik őket, az egyeneseket és a szépeket gyűjtik. A csavartakat „pypliukai”-nak hívják. Ezeket is összeszedik, de az állatoknak adják. A zöldeket szedik, a már sárgulókat pedig magfogásra hagyják.

A „katuchából” a kertbe ültetik, és várják, hogy megjelenjen az uborka… Csak a zöldeket szedik. Hazaviszik, előkészítenek egy vödör vizet, és mindegyiket megmossák, egyenként az uborkákat. Aztán zsákokba rakják. Ma már kilogrammban adják el, régen százasával adták. Hajdanán „százakban és ezrekben” számolták. Vilniusba viszik. Este indulnak, a zsákokat kocsira rakják, és elindulnak. Négy-öt órát kellett utazni Vilniusig. Megérkeznek a piacra. Volt egy piac, ahol az uborkát árulták – Drėvnianka volt a neve, ott, ahol a „Lietuva” mozi állt. Mellette volt egy tér. Amikor odaérnek, a kereskedők már várnak, kirakják az árut, sorba állítják, az emberek pedig pihenni mennek. Volt egy nagy udvar, ahol a lovakat a kocsihoz kötötték, az állat kapott zabot, a gazda pedig a kocsin aludt. Két-három órát aludtak, aztán mentek a piacra. Egész nap ott ültek az uborkával: tízesével, húszasával adták el. Ha jó vevő akadt… a kolostorok például jó vevők voltak. Jöttek a szerzetesek, és jó uborkát vettek – a rosszat nem. A jókat télire eltették, besózták. És jól fizettek. Ha sikerült kolostornak eladni, az nagy szerencse volt.

Aztán jött a piac másik része: kosarakban vitték a süteményeket. A nők sütötték, tojással megkenték, hagymával megszórták. Azt mondták rá: „ze smarkaczami” – uborka mellé való sütemények. A kirakodásnál segítők is voltak, nekik fizetni kellett. Ők irányították az egészet. Egyszer apámtól zsákokat loptak el, de minden zsák meg volt jelölve nagy betűkkel – apámé A. Z. volt. Mondták neki: „Menj haza, legközelebb megkeressük.” És tényleg, legközelebb vissza is kaptuk a zsákokat. Aztán a gyerekeknek is kellett valamit venni. Trakaiban várt a család, a gyerekek. Vettek süteményeket, egy kenyeret, és betették a zsákba. A pénzt a cipőbe tették, a nők a melltartóba. Délután három körül indultak vissza Vilniusból. A ló már kipihent volt, gyorsabban futott.

A Paneriai dombon át vezetett az út, ott volt az erdő, Barčiukai – ott voltak a rablók. Ha szerencséjük volt, el tudtak menekülni előlük, ha nem, mindent oda kellett adni.

És amikor hazaértek, a feleség és a gyerekek várták az ajándékokat, a vilniusi süteményeket. A kenyér pedig uborkaillatot kapott a zsákoktól.”

* * *

A cári időben… a cárizmus százhuszonöt évig tartott. Kik kezdték a felkeléseket a cárizmus ellen? A lengyelek, a litvánok, más senki. És százhuszonöt évig harcoltak a cárizmus ellen. A cár pedig üldözte őket, nem volt szabad sem lengyelül, sem litvánul beszélni, semmit, csak oroszul.

Aztán bujkáltak a litván és lengyel tanítók, és titokban tanítottak. És folytak a felkelések, nagyon figyelték őket a cári kozákok. Akkoriban a cár alatt a kozákok voltak olyanok, mint később Sztálin alatt az NKVD. És minden ember segítette a felkelőket, a litvánok ételt vittek nekik, mindent. Minden az erdőkben volt, minden benőtte a rengeteg, és az erdőkben bujkáltak a litván és lengyel felkelők is.. A parasztok… én kérdeztem a nagymamámtól, aki kilencvenkét éves volt, ő mesélte nekem. Vitték az ételt. Az én nagyapám is vitt ételt szekéren. De hogyan lehetett ételt vinni? A szekérben lent volt az étel, fölötte meg egy másik deszka, arra meg széna, gereblyék – így vitték.

Aztán engem erdésznek tettek. Kilencvenöt hektár erdőt adtak. Most próbáld meg rendbe tenni! Minden évben száz hektár erdőt kellett telepíteni. Két női brigádot szerveztem, akik ültették az erdőt: az egyik tíz, a másik tíz főből állt. Tíz évig erdész voltam, előtte két évig munkás.

Az én erdőmben tizenhét illegális pálinkafőző működött. Miért főztek pálinkát? Mert kolhozok voltak, nehéz volt élni, mindenfélét csináltak. Aztán a főnök, Pulcsenka, utasítást adott, hogy a főzdéket fel kell számolni. Mondtam neki egy gyűlésen: „Ez nem mehet így. Mi nem felelünk a főzdékért. Az a rendőrség dolga, csináljanak, amit akarnak. De mi nem adunk jogot arra, hogy elpusztítsák őket. Mert ha én elpusztítom a főzdét, ő meg elpusztítja az erdőt. Mindent felgyújtanak!” A főnök azt mondta: „Jól van.”

És akkor rendőrséget küldtek, a rendőrök járták az erdőt, és felszámolták a főzdéket, az erdészek pedig nem vágták ki az erdőt.

* * *

A Lentvaris-kastély legrégebbi említései a 16. századra nyúlnak vissza, de a hely történetének legjelentősebb fejezetei a 19. század közepén kezdődnek, amikor a birtokot Litvánia egyik leggazdagabb földbirtokosa, Józef Tiškevičius gróf megvásárolta. A birtok akkor virágzott fel igazán, amikor fia, Władysław örökölte. Feleségével, Christine Lubomirskával olyan együttest hoztak létre, amelyet ma joggal tartunk Litvánia egyik legimpozánsabb reprezentatív kastélyegyüttesének.

A vasútállomás környékén egy várost kezdtek építeni, amely kezdetben inkább üdülőhelyre hasonlított. Addig ezt a vidéket inkább Pietuchowo (litvánul Gaidiškės) néven ismerték. A 17. század egyik híres költője, Motiejus Kazimieras Sarbievijus is „a harmadik mérföld, vagyis a Kakas faluja” néven említi ezt a helyet, amikor a Trakai Szűzanya kegyképéhez vezető zarándokutat énekli meg.

Ma is gyakran megállnak Lentvarison a trakai zarándokok. A városon halad át a festői régi Vilnius–Trakai út.

A 21. századi Lentvaris soknemzetiségű, első látásra meglehetősen kaotikus iparváros, elhagyott, de szép kúriával és a függetlenség óta itt maradt helyi maffiával. Ha azonban jobban megnézzük, nyilvánvaló, hogy a birtok korabeli öröksége olyan erős, hogy egy kis rendezéssel a város egyszerűen kivirágozna.

A vasút több részre osztja Lentvarist, amelyeket a helyiek régi falvak neveivel illetnek, vagy új neveket találnak ki. Az egyik ilyen a Trikampis (Háromszög) – a két vasúti ág között, egy háromszögben megbúvó városrész, falusias házakkal, fémgarázsokkal, rossz úttal és talán Lentvaris utolsó tehenével.

Naujasis Lentvaris faluját a gróf építtette a munkásai számára. Itt dolgoztak Jadvygos, az Új Lentvaris faluból származó asszony szülei is. Ez a kedves idős nő a háza előtt talán a környék legszebb dáliáit nevelte. Jámbor, rendes asszony volt, megmutatta, hogyan kell helyesen imádkozni, hogyan kell a szentelt barkát kötni, még egy rokka is előkerült, amikor meglátta, hogy érdekelnek minket a régi dolgok.

Elmesélt egy különös történetet is: az apját egy arra járó roma család kérte fel keresztapának a gyermekükhöz – cserébe azért, mert nem sajnált nekik egy döglött disznót adni.

Jadvygát a lentvarisi „hazafi”, Barbara mutatta be nekünk. Ő mindig is érdeklődött a grófok élete és az általuk létrehozott park iránt, hiszen a nagyszülei is itt dolgoztak. Amikor a kastélyban (így nevezik a kúriát) működő szőnyeggyárban kezdett dolgozni, sokat beszélgetett Stanislovas Kimbaras-szal, a grófi birtok egykori gazdasági intézőjével. Tőle hallotta azt a hihetetlen történetet is, hogy a gyári szegecselő üzemben egy medve dolgozott.

1905-ben volt ott a „Kajtra” nevű helyen, a szöggyárban is valami üzem. Kétféle szöggyár volt: itt az egyik inkább a lovakhoz kötődött, ott meg egy másik. És azt mesélték, hogy ott egy medve dolgozott rakodómunkásként. Ládákat vitt szögekkel. Ezt még az apáink mesélték.

Olyan fegyelmezett volt, hogy amikor szünet vagy ebédidő jött, akkor mindent abbahagytak – semmi hordás. A medvének is volt feladata: hordta a ládákat, olyan erős volt, hatalmas, barna medve volt. Ment és rakta le a ládákat. De amikor ebédidő volt, mindent eldobott az úton és kész.

Azt beszélték, hogy így volt. Lehet, hogy valami úr tartotta, ki tudja. Miért ne? Fizetni egy embernek? Inkább medvével dolgoztattak… külföldiek jöttek, és nézték, hogyan hordja a medve a szögeket.

* * *

Nálunk egyszer megbetegedett a disznó, vemhes volt, malacokat várt. Anyuka küldött neki korpát. Az megette, gyulladás lett belőle, és a disznó elpusztult. Elpusztult!

Ott nálunk… Margi volt a neve annak a helynek, ahol régen erőmű is volt, csak lenn a völgyben, kis tavacskákkal, rétekkel. A tavak mellett. A cigányok mindig odajártak, szekerekkel, a lovakat is ott legeltették, ott már senki sem járt rajtuk kívül. Ők meg bejárták a falut is: ki mit adott, amit lehetett, néha még loptak is, úgy bizony.

Elmentek az apánkhoz is. Az apám fogta azt a disznót, kivitte a pajta mögé és elásta, mert már döglött volt. A cigányok meg kérdezik:

– Hol van a hús?

Megmutatta nekik, kiásták és elvitték.

– Az Isten ölte meg, senki más! Nem magától pusztult el, az Isten ölte meg!

Elvitték a disznót, és kész.

Egy idő múlva – lehet egy nap, lehet kettő – megint jönnek a cigányok az apámhoz, hogy legyen a gyerekük keresztapja. Az apám el is ment. Nálunk mindenki rokon volt mindenkivel: koma, sógor, nász – állandóan így ment ez.

Régen nem volt rádió, semmi sem volt, de az apám nagyon szépen énekelt, mint az orgona. Ha rákezdett, azt mondták: „Ha Új-Lentvarisban Zialka énekel, azt még Didželiskėsben is hallani.” Olyan erős hangja volt, minden régi katonadalt ismert és énekelt.

Elment a cigányokhoz keresztapágnak. Hogy hol kereszteltek, nem tudom. Anyám nem is ment el a keresztelőre. Ott húst ettek, pálinkát ittak, és a saját disznónkat is ették. Közben meg azt mondták: „Az Isten ölte meg!”

Nevettek ezen, nagyon nevettek.

A cigányoknak nagy dunyháik voltak, hatalmas takarók. És amikor megtelepedtek valahol, akár egy hónapig is ott maradtak, itt a bokrok között.

* * *

A Trakaiban található egyik legszebb faépület egy zsidó manufaktúra üzlete volt. Akkoriban ez „hűha” kategória volt – tele anyagokkal. Fent a család lakott. Lányaik ugyanabba az előkészítő kurzusba jártak a tanítóképzőben. Zsidó lányok voltak. Én a városban laktam, ők is ott laktak, így összebarátkoztunk.

Egyszer nagyon határozottan meghívtak: „Nálunk húsvét van, szeretnénk megvendégelni.” Én viszont szégyenlős voltam, nem is tudtam, hogyan viselkedjek. Végül elmentem. Láttam, hogy faragott bútorok, szépen berendezett lakás, egy asztal – emlékszem – gyönyörűen hajlított lábú, a székek is szépek, magas háttámlával… nagyon rendezett, szép volt az otthonuk. Még macesszel is megkínáltak, ami nagyon érdekes volt számomra.

Ami még megmaradt bennem, az a kedvessége: „Örülünk, hogy a lányaimmal barátkozol, hogy ennyire őszinte vagy.” Aztán elvitt az üzletébe, és azt mondta, válasszak ki bármilyen anyagot, amit szeretnék – kosztümnek vagy ruhának. Kiválasztottam egyet, levágta nekem, és később abból varrattam egy kosztümöt, amit sokáig viseltem.

Aztán rettenetesen fájdalmas volt látni, amikor a zsidókat összegyűjtötték. Egyszer az utcán mentem, és láttam, hogy az a zsidó férfi, akinek a vendége voltam, sárga csillaggal a mellén söpri az utcát. Nekik nem volt szabad a járdán menni, csak az úttesten. Felismert engem, én majdnem odafutottam hozzá, de ő jelezte, hogy ne közelítsek, mert német katonák közeledtek. Csak a könnyei folytak.

* * *

Trakai központjában található a Félszigeti vár. Innen a függetlenség idején hidat építettek Varnikai faluba. A híd egyik oldalán a Bernardinų-tó, a másikon a Gaivė található. Az idősebb lakosok ezt a helyet lengyelül Przewóz-nak (litvánul: Perkėla – „átkelő”) nevezték, ott egy révész dolgozott, aki néhány pénzért átszállította az embereket Trakaiba és vissza. A német megszállás idején ezen az átkelőn keresztül szállították utoljára Trakai, Lentvaris és Rūdiškės zsidó lakosságát – közös sírjuk az erdőben van, a Varnikai temető közelében.

Varnikaiban sok halászcsalád élt. A falun keresztül kanyarog a Tyszkiewicz grófok által építtetett kövezett út (brukkas). Piotras, az egyik utolsó régi halász, a Trakai tavak minden apró víznevét ismerte, és számtalan történetet tudott a tavak szigeteiről és mélységeiről. Sajnos őt már nem sikerült lefényképezni. Legyen hát ez a szöveg a tavakban elsüllyedt fejedelmi kincsről, amelyet egy delfin hozott felszínre – egy szerény emléke annak a humorérzékkel teli világnak, amely a trakai halászokat jellemezte:

»Sokan mondták, hogy egy delfin hozta fel a ládát. Ez Vitautas kincse volt. De ezek csak beszédek! Úgy mesélték: a delfin felbukkant, és kidobta ezt a kincses ládát. A kincs el volt rejtve… A vár mögött hercegi értékeket dugtak el. A delfin pedig felhozta őket. És ezzel kezdődött Litvánia gazdagsága. Litvánia három fiú között lett felosztva: Vitautas herceg, Mindaugas és Jagello. Ez hosszú beszéd és hosszú történet.«

Piotras sógornője, Bronė, aki Semeliškėsből származó litván nő volt, szorgalmasan átvette anyósának a trakai tavakról szóló történeteit. Az egyik ilyen történet arról szól, hogy minden évben legalább egy embernek bele kell fulladnia a tavakba. Mária vallásos, szerény és erős asszony volt. Gyermekkorában átélte és megsiratta a „zsidóik” – ahogy ő mondta – tragédiáját:

»Ott nálunk, azon az oldalon, a tó mögött volt egy falu. A helyiek felmásztak egy tölgyfára. Felmásztak a tölgyre, és onnan nézték, hogyan lőnek. Levették róluk a ruhát is, aki jobb ruhát viselt. Így volt – hogy eltalálták-e őket vagy nem, csak úgy sorozatban… és ők beleestek abba a gödörbe. Nagy árok volt. A mi fiataljainkat is odakergették ásni.

Aztán mi pár nap múlva mentünk, már amikor minden csendes volt, megnézni messziről. A föld még nyögött. Még lehetett hallani. A látvány borzalmas volt.

És a gyerekeket kézen fogva vitték, a kis angyalkákat, és élve dobták őket az árokba. Borzalmas látvány volt, borzalmas. Az apánk szegény nagyon megszenvedte ezt. Azt mondta: „Engem segítettek felnevelni, és most így látom őket… az enyéimet.”

A trakai és lentvarisi zsidók voltak. Már nincsenek.«

* * *

Trakaiban biztonsági tisztek (a „bezpeka” emberei) is jelen voltak. Az „ellenséges elemeket” kutatták, és politikai fegyelmet tartottak fenn a járásban. Jelentést kaptak, hogy Onuškisban az egyik házban litván partizánok gyűlnek össze. Egy fegyveres csoport – tisztek és milicisták – autókkal, felfegyverkezve indult Onuškis felé.

Az a ház azonban üres volt, semmit sem találtak. Visszaindultak Trakaiba, de Onuškis után, az erdőben az úton a partizánok aknákat helyeztek el. Felrobbantak, és mintegy húsz katona halt meg, köztük több magas rangú tiszt is. Az eset híre egész Litvániában elterjedt. Nagyszabású temetést szerveztek, sok vendég érkezett Vilniusból is.

Úgy döntöttek, hogy a halottakat a város központjában temetik el, Szent János szobra mellett. De a kommunistákat nem lehetett a szent mellé temetni, ezért elhatározták, hogy eltávolítják Szent Jánost a szoborról. Fiatalokat kerestek, akik hajlandók lennének ezt megtenni. Találtak egy helyi fiatalembert, aki éjszaka titokban eltávolította a szobrot.

A hívő trakaiak számára ez nagy sérelem volt. Szent János Trakai jelképe volt, az ő védőszentjük. Néhányan sírtak, de utólag már nem lehetett semmit tenni, csak imádkoztak. Az a fiatalember el is költözött Trakaiból, a házuk pedig ma is üresen áll.

A megölt kommunista katonákat a város központjában temették el, a szobor helyén, de már a szobor nélkül. Ez „bratszkaja mogila”, közös katonasír volt több mint tíz éven át. A politikai viszonyok enyhülése idején a maradványokat átvitték és az orosz temetőben temették újra.

* * *

Trakai vidékén mindenki ismeri a Munia becenevű karaitát (a Zigmuntas név rövidítése), és emlékeznek arra a mulatságos jelenetre, amikor a kancája az egész városon keresztül húzta a Volgát. Ez akkor történt, amikor az autóból kifogyott az üzemanyag.

Maga Munia pontosította, hogy a kancát minden autójához hozzákötötte: amikor legelőre vitte, vagy amikor a Trakon túli távoli földekre ment dolgozni – az egykori karaita földekre az Akmena-tó mellett, illetve Žaizdriai faluba, ahonnan az édesanyja származott. Néha a csikó is utána futott

Munia udvara azokra a régi trakaisi időkre emlékeztet, amikor szinte minden lakosnak volt kertje, állatai, és nehéz munkával termesztette az uborkát. Ma is látni a városban nem egy konyhakertet, de a mai trakaiaknál a kert inkább hobbi vagy megszokás, nem létkérdés.

Munia az utolsó karaita, aki kizárólag földművelésből él. Egy időben még hatvanhárom juhot is tartott. Volt lova, tehene, disznója, tyúkja, művelt földjei. Trakai óvárosának közepén lévő udvarában ma sincs egyetlen parlagon hagyott darab sem. Traktort csak néhány éve vett – addig minden munkát a lovacskájával végzett.

* * *

Žaizdriųon túl Salkininkai van, azon túl pedig Gojus. Salkininkai egy egykori óhitű falu volt. Igaz, sokat változott a lengyel áttelepítések és a Tadeusz Kościuszko nevét viselő kolhoz megalapítása után. Ahol egykor emberek házai álltak, ma szántóföldek vannak. Ahol a kolhoz volt, ott most csak istállók romjai maradtak. A háború után leégett az óhitű temető mellett álló fa templom is, ma azt a helyet is felszántják. Olyan érzésed van ott, mintha a világ közepén állnál: csak földek és csend mindenütt.

Ezeken a földeken találkozunk egy másik szorgos emberrel, egy sokat beszélő, takarékos szavú lengyel gazdával, Mečislavval. Őmellette inkább a felesége, az óhitű Lidija beszélt – az ő szülői portájukon, Gojus faluban igazi kis paradicsomot alakítottak ki. Itt virágzik az állattartás, gondosan művelt földek vannak, mindenféle régi és új gép rendben karbantartva, még a köveket is lefestették. Amikor találkoztunk, Mečislav elektromos malomkövekkel őrölte a lisztet, készülve a tavaszi munkákra. Minden olyan, mintha az Isten tenyerén lenne – átgondolt és harmonikus.

– Ő a saját nyelvén, én az enyémen. Ő lengyelül, én oroszul. Mégis félszavakból megértjük egymást. Hallgatni is tudunk együtt – én kitalálom, mire van szüksége, és azt mondom neki: „Vedd kisebbre a gazdaságot, könnyebb lesz.” Ő meg azt mondja: „És akkor mi lesz, üljek és vodkát igyak?” Szereti a munkát, és a munka is szereti őt.

* * *

A Juodikas és a Purvis tavak között, az egykori Pauliškės falu mögött kanyarog egy régi, görbe út. Ott, ahol ez az út átszeli a két tavat összekötő patakot, áll egy öreg, kiszáradt tölgyfa. A helyiek „Ördög tölgyének” nevezik, mondván, hogy ott eltévedtek az emberek, felborult a szekér, és mindenféle varázslat történt.

Egy környékbeli ember mesélte, hogy régen a kolhozból jövő bérmunkások dolgoztak ott. Amikor este hazafelé mentek az öreg tölgy mellett, látták, hogy az ördögök ott ülnek és lakomáznak a fa alatt. Ezért a munkások kértek is, hogy engedjék őket hazamenni még éjfél előtt.

Azt is mondták, hogy a fa átkozott: a fejsze élét is kicsorbítja, ha valaki megpróbálja kivágni. Egy helyi, Anatolij mesélte, hogy egy fiatalembert, aki ezt a tölgyet akarta kivágni, villám sújtott halálra.

A trakai halász, Janas gyerekkorából egy különös történetet idézett fel. Egy másik halász a šulininkai bálból hazafelé menet egy úrféleséggel találkozott, és kicserélt vele egy cigarettatárcát. Reggelre kiderült, hogy az elegáns tárca helyett egy lópatát kapott.

* * *

Rykantai felől Vilnius irányába haladva a gyorsforgalmi úton nehéz nem észrevenni az útburkolati sávok között álló nagy tölgyfát. Ez az 1980-as évek természetvédelmi törekvéseire emlékeztet, amikor egy ilyen fontos objektum, mint a gyorsforgalmi út, szélességét is megváltoztatták azért, hogy a fát megőrizzék.

Ugyanott az út két oldalán halomsírok vannak, ezért minden alkalommal, amikor elhaladsz mellette, akaratlanul is elgondolkodsz azoknak az embereknek az életén, akik itt éltek ezer évvel ezelőtt

Nem sokkal később a dombról már leereszkedsz, mintha a Didžiulis-tó medencéjébe. Ha sikerül rálátni a tájra, jobb oldalon, a tó mögött, a mezők és a zöld erdősáv mögött, a lentvarisi kastély tornyát látod.

A Didžiulis-tóba a kis Saidė patak folyik. Ott, ahol a köveken áttörve zúgva ömlik a Nerisbe, érdemes felkeresni kora tavasszal, amikor virágoznak az ibolyák és csillog az olvadó jég. Ez a patak köti össze a Didžiulis-, Lentvaris-, Balčio- és Skaistis-tavakat. A Saidė másik neve Moluvėnė. Így hívják a települést is a Didžiulis északi partján. Ott található a karaita örökség egyik emléke – a távolról is látható 19. századi kenesa épülete.

Ezt a kenesát I. Sándor cár parancsára építették a karaita közösségnek kijelölt telken. A karaitáok ezt a helyet Maliovankának nevezik, és azt mondják, a név a lengyel *malować* („festeni”) szóból származik, mert a hely festői, szép. A két világháború között ezeket a földeket a lengyel hatóságok a közösségnek hagyták, és itt gyakran nyaralt vallási vezetőjük, Chadži Seraja Chán Šapšal hakam. A kenesa akkor már nem működött. Ő ennek a vidéknek a karaita nevet is adot – Kiorklių Sala, magyarul: „szép falu”.

Maliovankáról a trakai karaita Semion mesélt nekünk – egy azok közül a világos lelkű karaiták közül, akik nyugdíjba vonulva idejüket a karaita történelemnek szentelik, verseket, színdarabokat, visszaemlékezéseket írnak. A két világháború között Semion más gyerekekkel együtt zarándoklatként szervezett gyalogtúrákat Maliovankába. Feleségével, Liudmilával – aki a Krímből származik – az egyik legszebb pár, akikkel utazásunk során találkoztunk: műveltek, stílusosak, aktívak, vendégszeretők.

* * *

A Keturiasdešimt Totorių (Negyven Tatár) falu Vytautas fejedelem idejében, a Vokė folyó mentén alapított tatár település. Az ilyen falvakból ezen a folyó mentén több is volt. Mindegyiket szinte könyvszerű pontossággal sorolta fel egy kiváló emlékezőtehetségű helyi tatár asszony, Fatima: Mereszlany, Kiszłak, Melechowcy, Kozakłary, Chazbieji, Prudziany vagy Ludwinowo, Afindziewiczy.

Fatima elmondta, hogy régebben ezeket a településeket nem falunak, hanem lengyelül „okolica”-nak nevezték. Ez nemesi települést jelent. Az itt élő tatárok gyakran hangsúlyozzák nemesi eredetüket és címereiket.

Keturiasdešimt Totorių faluban mecset áll, körülötte temetővel, amelyet tatárul mizigərnek neveznek. Ez a szent hely a környék egyik legmagasabb dombján található. Minden pénteken itt tartanak istentiszteletet. Amikor az imám énekel, mintha megállna az idő, a mecsetben pedig „mennyországillat” van. Amikor az ember kilép a mecsetből, a faluba, ott is mintha paradicsomba érkezne: minden kert virágzik, mindenki vendégségbe hív, és őszinte harmónia uralkodik. A faluban muszlim és keresztény ünnepeket is együtt tartanak, és a Vilnius-vidék minden nyelvén beszélnek.

A túlvilág sokakat foglalkoztat. A muszlim hit szerint a lélek sorsa már a sírban eldől: ekkor két angyal érkezik, és az ember bűneiről és jó tetteiről kérdezi. Aminija ezeket az angyalokat „kérdezők”-nek nevezte. Azt mondta, az imám látja őket, de nem mondhatja el senkinek. Erről az angyalokról egy álmában megjelent elhunyt nagynénje mesélt neki.

* * *

Fatima már Keturiasdešimt Totorių településen született, nővére, Aisa pedig Afindziewiczy faluban. Ma ebből már csak egy utcanév maradt Grigiškių városában és néhány ház a Vokė folyó mellett. Gyerekkorukban a szülők nyaranta minden holmijukkal és állataikkal nomád módon költöztek Afindziewiczyből Keturiasdešimt Totoriųba, ahol egy dűlőbeli kis birtokuk volt füstös, agyagból tapasztott házzal. Ma mindkét nővér együtt él a szülők által még a szovjet időszakban épített faházban, és szinte megállás nélkül tudnak beszélni a tatár életmódról.

[A „kérdezők” a túlvilágról vannak? Valami szellemek?] Igen, valószínűleg. Az imám hallja, ahogy jönnek. De az imám nem mond el semmit, semmit nem beszél róla.

Én is álmodtam a nénémmel, miután meghalt. És azt mondja: „Ó, jöttek hozzám a kérdezők, és elkezdtek kérdezni, de nem tudtam válaszolni, és az egyik fogott egy buzogányszerű valamit, és azzal kezdte verni a fejemet, és én teljesen a földbe süllyedtem.” Ezt álmodtam. Aztán felébredtem, és nem tudom, hogyan lett vége, mi történt ott végül.

Aisma į kalną (“Felmegyünk a hegyre”), Žemaitijai litván népdal, előadja Milda Pieškutė, Julija Vilkaitė, Vilius Marma, Steponas Pilkauskas (2024)