Építő Dávid grúz király 1106-ban az akkori grúz főváros, Kutaiszi mellett építtette meg a dinasztiája temetkezőhelyének szánt Gelati kolostortemplomát. Tizenöt évvel később azonban Tbiliszit is visszafoglalta az arab megszállóktól, s így utódai már a Tbiliszi mellett épült mchetai székesegyházban temetkeztek, amíg csak a Bagration dinasztia uralkodott Grúzia fölött. Sőt jóval tovább.
A herceg kettős családneve egy hosszan tartó szakadásra utal az egykori grúz királyi családon belül. Az utolsó király, aki egész Grúzia fölött uralkodott, I. Konstantin (1405-1442) volt. Halála után fiai viszálykodni kezdtek az örökség fölött. A viszályt a függetlenedni akaró eristavik (tartományurak) és a felemelkedő szomszédos oszmán és perzsa nagyhatalmak is szították. Ennek következtében a század végére Grúzia három királyságra szakadt, a középső Kartlira, a keleti Kakhetire és a nyugati Imeretire.
A Muhrani ág 1512-ben jött létre, amikor Bagrat herceg megkapta Muhrani hercegségét bátyjától, Kartli királyától. A királyi ág kihalása után, 1658-tól 1724-ig a Muhrani ág uralkodott Kartli fölött.
II. Erekle (1744-1798) kaheti király azonban 1762-ben egyesítette a kaheti és kartli királyságokat, s ő és fia, XII. György uralkodtak az 1801-es orosz hódításig. Ezért a grúz monarchisták nagyobbik része ezt a Bagration-Gruzinski nevű ágat ismeri el trónörökösnek.
A grúz szalonokban még nemrég is nagy viharokat kiváltó vita azzal csitult el, hogy a királyság visszaállítására törekvő II. Ilija grúz pátriárka 2009-ben a mchetai székesegyházban összeházasította a Spanyolországból jött David Bagration-Muhrani herceget a Grúziában felnőtt Anna Bagration-Gruzinski hercegnővel. Gyermeküket, a 2011-ben született Giorgi Bagration-Bagrationit már minden monarchista leendő uralkodójának tekinti, s ez a terv konstans módon a grúz lakosság 30-40%-ának támogatását élvezi.
Konstantin Bagration-Muhrani sírkövét böngészve azt olvassuk, hogy halálának dátuma 1915. május 19. volt, azaz pár nap híján 111 éve, mindössze 26 éves korában. De még meglepőbb halálának helyszíne: Zagrody, Galícia. És a legmeglepőbb halálának módja: „hősi halált halt az ellenséges állások elleni roham közben”. Akik – mármint az ellenséges állások – mi, magyarok voltunk.
A kutaiszi régiségboltban véletlenül talált első világháborús grúz regrutafotók elemzésekor láttuk már, hogy a Galíciában és a Kárpátokban ellenünk harcoló oroszok jelentős része – grúz volt, akik fényképeik ajánlása szerint éppolyan lemondóan és a visszatérés reménye nélkül vonultak azok ellen, akikkel soha semmi bajuk nem volt, mint a mieink az olasz frontra vagy Palesztinába. De egy Kárpátokban ellenünk harcoló grúz főparancsnokkal találkozni a mchetai székesegyházban mégis váratlan meglepetés. Elkezdek utánaolvasni az orosz és a grúz neten.
Konstantin herceg 1889. március 2-án (új naptár szerint 14-én) született Tbilisziben. Családját – a többi grúz arisztokrata családhoz hasonlóan – már 1801 után betagolták az orosz nemességbe. Közülük származik a borogyinói csata orosz főparancsnoka, a Háború és békéből ismert Pjotr Bagratyion is.
A herceg apai és anyai ágon is a török és kaukázusi háborúk főparancsnokainak leszármazottja volt, s ő maga is kadétiskolába lépett. Sikeres vizsgái után a cárnő lovassági ezredének tisztje lett, s itt barátkozott össze Konstantin nagyherceg fiával, Oleggel. Házukban találkozott Oleg nővérével, Tatjánával, akivel hamarosan egymásba szerettek. Ez a szerelem lett a századelő Oroszországának és Grúziájának egyik legnagyobb regénye.
Amikor Tatjána bevallotta szüleinek szerelmét, a nagyherceg meglepődött ugyan, de nem ellenezte a házasságot. Ehhez azonban külön udvari protokollt kellett kidolgozni, mert a cári család egy tagjának házassága egy „egyszerű” nemessel rangon alulinak és addig példátlannak számított. II. Miklós cár 1911-ben külön rendeletben engedélyezte ezt azzal a feltétellel, hogy az ilyen házasságból származó utódok nem örökölhetik a trónt. A szerelmesek persze ezzel a legkevésbé sem törődtek, hanem – mint Tatjána írja naplójában – „őrülten boldogok voltak”. 1911. augusztus 24-én/szeptember 6-án házasodtak össze Szentpétervárott. Házasságukból két gyermek született, Teimuraz és Natalia. 1913-ban a cár, hogy kompenzálja Konstantint, kinevezte őt adjutánsának.
A háború kitörésekor Konstantin a lovassági ezreddel a galíciai frontra vonult. Ettől fogva szinte naponta váltottak levelet Tatjánával, s 1915 húsvétján még egyszer utoljára találkoztak Pavlovszkban. De nem sokkal később, az osztrák-magyar és német hadsereg 1915. május 2-5. közötti gorlicei áttörése után az orosz sereg összeomlott és hátrálni kezdett. Visszavonulásukat a 13. Erivan testőr-gránátos ezred fedezte.
A „testőr-gránátos” (amelyet gyakran „életgránátos”-nak is fordítanak) a лейб-гренадерский fordítása, ami pedig a svéd livgrenadjär fordítása. Ezek az egységek a 18-19. században a cár vagy király közvetlen védelmét is ellátó elit alakulatok voltak. A 13. Erivan testőr-gránátos ezred a nevét Jereván 1827-es bevételéről kapta, de valójában a grúziai Manglisziban állomásoztak, és tagjai nagy része is grúz volt, úgyhogy a fővárosban csak „a grúz ezred”-ként emlegették őket. Mangliszi egész városa a laktanyarendszerük és katedrálisuk köré épült.
Az ezred mangliszi székesegyháza az 1930-as évek közepi vallásellenes kampány idején pusztult el, ahogy Kutaiszi, Tbiliszi vagy Akhalkalaki helyőrségi katedrálisai is
A 13. Erivan testőr-gránátos ezred szemléje 1913. júniusában II. Miklós cár előtt
A 13. Erivan testőr-gránátos ezred mint elit alakulat a legnehezebb szakaszokon harcolt a német és osztrák-magyar csapatok ellen, s az áttörés után rájuk hárult a visszavonuló orosz hadsereg fedezése. Konstantin herceg május 18-án kérte át magát a gránátosokhoz. Tatjána naplója szerint a kötelességtudat mellett valószínűleg az is motiválta, hogy így bizonyítsa be felesége családjának, igenis méltó a kezére. A család ezt el is ismerte, amennyiben a cár a legnagyobb orosz katonai érdemrenddel, a Szent György-rend csakis személyes bátorságért adományozható IV. fokozatával tüntette ki őt halála után.
A következő napon, május 19-én az orosz sereg átkelt a San folyón, míg a gránátosok a nyugati parton maradtak a fedezésükre, az akkori Zagroby/Zahrobela faluban, amely ma Jarosław városrésze. A herceg rohamot indított az előrenyomuló osztrák-magyar sereggel – a 13. pozsonyi honvéd gyalogezreddel, a „Vashonvédokkal” – szemben, de azok géppuskásai elsöpörték őket. Itt esett el Konstantin herceg. A magyar honvédek ezután mellig érő vízben, erős ellenséges tűzben gázoltak át a San folyón, hogy felszámolják az orosz állásokat.
A San-áttörés után négy nappal Pozsonyban felállított Vashonvéd-szobor
Az elesett testőr-gránátosokat a magyarok a várostól északra temették el, ahol katonai temetőjük ma is áll. Konstantin herceg holttestét azonban ezredének tagjai egy gyors éjszakai akcióval kihozták a csatatérről. Radymno állomásán – amely még négy napig orosz kézen volt – ravatalozták fel. A szertartásról a korabeli sajtó és későbbi emlékkönyvek részletesen beszámoltak. A cári udvar számára Konstantin halála a „cári család áldozatvállalásának” jelképe lett: be akarták mutatni, hogy a hercegek is együtt véreznek a közkatonákkal, ezért a ravatalozás és szállítás minden részletét dokumentálták és publikálták. Az állomáshoz vezető úton a testőr-gránátos ezred megmaradt katonái álltak sorfalat. A koporsót külön feketével bevont gyászkocsiba helyezték, amely előtt minden állomáson (Przemyśl, Lemberg, Kijev, Szentpétervár) díszegységek tisztelegtek. Szentpétervár Carszkoje Szelo állomásán Tatjana nagyhercegnő mellett a császári család több tagja is várta az elhunytat.
„Május 20-án reggel levelet kaptam anyámtól, amelyben közölte velem, hogy Kosztyát megölték. Bruszilov tábornok, aki a Délnyugati Frontot vezényelte, táviratban értesítette apámat, hogy Bagration május 19-én Lvov mellett hősi halált halt. Egy századot vezényelt, és homlokon találta egy golyó, szinte az első ütközetben. Apámnak nem rögtön mondták meg Bagration halálát. Anyácskám nem merte ezt közölni vele, és kérte a nagybátyámat, hogy jöjjön át Sztrelnából, hogy előkészítse apámat. Bácsikám azonnal megérkezett, és óvatosan közölte vele a hírt. Amikor kettesben maradtam apámmal, teljesen összetörtnek látszott. Ahogy csak tudtam, igyekeztem vigasztalni.
Amikor elmentem Tatjánához, ő az Oszlopos teremben ült, és nagyon nyugodt volt. Hála Istennek, mélyen vallásos, és az őt ért súlyos csapást keresztényi alázattal fogadta. Nem öltött fekete ruhát, hanem teljesen fehérbe öltözött, ami valahogy még inkább hangsúlyozta tragédiáját. Még azon az estén gyászszertartást tartottak a Pavlovszki palota templomában, amelyre megérkeztek őfelségeik a nagyhercegnőkkel együtt, valamint sok más jelenlévő is. Apám természetesen nem tudott részt venni a gyászszertartáson.”
(Gavriil Konsztantinovics Romanov herceg emlékirataiból)
A visszaemlékezésben említett Konsztantyin nagyherceg két nappal később meg is halt a csapás súlya alatt.
Tatjána ennyit írt naplójában:
„Május 6-án, az Uralkodó születésnapján és a saját névnapján, Kosztya elesett... Azonnal éreztem, hogy az élet számomra véget ért. A boldogságom oly rövid volt, de oly teljes. Hősként halt meg, százada élén, a Szent György-kereszttel a mellén, amelyről annyit álmodott.”
Hogy Konstantin herceg éppen saját névnapján halt meg, annak nagy spirituális jelentősége van az orthodox kultúrában. Ráadásul ez volt a cár születésnapja és Szent Jób napja is – II. Miklós mondta is, hogy emiatt éri annyi csapás –, ami szimbolikussá tette a herceg áldozatát hazájáért. És csak két hete volt Szent György ünnepe, aki egyaránt volt Grúzia és Oroszország védőszentje.
Tatjána úgy döntött, hogy férjét nem Szentpétervárott, hanem Grúziában temeti el. Ennek több oka volt. Egyfelől Pétervárott nem kerülhetett volna a cári család kriptájába. Másfelől, noha Konstantin orosz tiszt volt, elsősorban grúznak és a Bagrationi-ház sarjának vallotta magát. Mchetai temetésével egy királyi sarj tért haza és vált a grúz nemzeti panteon részévé. És végül egy ilyen nagyszabású grúziai temetésnek a grúzok lojalitását is erősítenie kellett az uralkodó iránt.
A grúzok számára Konstantin herceg váratlan hazatérése a nemzeti büszkeség és az ősi királyi méltóság váratlan újjáéledése is volt, amelyet a kortársak „spirituális koronázásnak” neveztek. 1801 óta nem volt rá példa, hogy a dinasztia egy tagját ilyen nagy állami és egyházi pompával fogadják. A pályaudvartól a Sioni-székesegyházig vezető utat elárasztotta a nép, a grúz nemesség színe-java állt sorfalat nemzeti viseletben. A koporsót grúz tisztek és hercegek vitték a vállukon. A szertartás a grúz nemzeti öntudat ébredésének fontos mozzanata volt. Tatjána nagyhercegnőt is ekkor fogadták el „grúz hercegnőnek”.
Két évvel később kitört a forradalom. A cári család tagjait őrizetbe vették, de Tatjánát férje miatt nem tekintették a család tagjának. Gyermekeivel együtt sikerült elhagynia az országot, és a királyi Jugoszláviában menedéket kapnia. Teimuraz és Natalia itt tanultak, és innen futottak be fényes pályát, amiről még írni fogok.
Tatjána 1946-ban szerzetesi fogadalmat tett, Tamara néven, a grúz királynő iránti tiszteletből. 1951-ben a Szentföldre ment, az Olajfák hegyén álló Mennybemenetel kolostorba, az Oroszországon kívüli legnagyobb orosz kolostorba, ahol arab lányok számára szervezett iskolát. A kolostor apátnőjeként halt meg 1979-ben.
Add comment