Írtunk már róla, hogy az isztambuli Fedett Bazárnál valójában sokkal izgalmasabb a környező karavánszerájok kusza szövedéke, zegzugos sikátoraival és váratlan helyekre vezető féregjárataival. Nem csoda hát, ha olykor-olykor szellemekkel is találkozik az ember, mint másutt, feljebb Eminönüben, vagy a túloldalt Perában. Nemrég a Büyük Yeni Han felé vezető úton, a Tarakçılar, a Fésűárusok utcáján jött szembe egy újabb szellemfelirat, amelyről, mint utóbb láttam, Yasin Karabacak is tudósít az isztambuli soknyelvű feliratokról szóló, nemrég megjelent könyvében (İstanbul’un çokdilli kitabeleri, 2024).
A sarkon, ahol a Mahmut paşa hamam kis utcája belefut a Tarakçılarba, ma modern ruhaüzlet áll, de a mostani cégér felett még ott látható a régi felirat is.
Középen a kartusban a helyes, Istennek tetsző gazdagodást hangsúlyozó arab nyelvű szöveg:
الکاسب حبیب الله | علیك عون الله
[al-kâseb habibullâh | aleyke avnullâh]
Aki [halal, módon] keres, azt szereti az Isten | Isten segítsen!
Kétoldalt pedig írások és nyelvek kavalkádja hirdeti még mindig az egykori portékát:
ΚΤΕΝΟΠΟΙΟΙ ΚΑΙ ΗΛΕΚΤΡΟΠΟΙΟΙ ΧΑΤΖΙ ΑΚΙΑΧ & ΥΙΟΙ
ԹԱՐԱԳԾԸ ՎԷ ՔԷՀՐԻՊԱՐԾԸ ՀԱԾԻ ԱԿԵԱՀ ՎԷ ՄԱԽՏՈՒՄԼԱՐԸ
[taraqji ve kehribarji haji agiah ve makhdumlari]
طراقجی و کهربارجی حاجی اکاه و مخدوملری
[tarâqjı ve kehribârjı hâjı âgiâh ve mahdumları]
FABRICANTS DE PEIGNES ET D’AMBRE HADJI AGHIAH & FILS
A nyelvek sokasága unisonóban mind ugyanazt mondja, görögül, örmény, illetve arab betűkkel írt oszmán-törökül és franciául egyaránt: ez valaha Hâji Âgiâh üzlete volt, aki borostyán fésűket és bizonyára más, borostyánból készült drága holmikat árult. Ez nem lehetett sokkal korábban a századfordulónál, hiszen az üzletet magába foglaló Biraderler – ma Koçulu – han 1898/99-ben épült, a nála jóval nagyobb, de csak néhány évvel korábban, 1895-ben megnyitott passzázs tömbjének árnyékában. Utóbbi egykori nevét a főbejárat felett ma is felirat hirdeti: Istanbul yeni çarşı, isztambuli új piac. Charles Goad század eleji biztosítási térképén még így szerepel, de néhány évtizeddel később alapítója után Abud Efendi hannak hívták, ahogy a modern táblákon is szerepel. Jacques Pervititch szelvényein már ez utóbbi elnevezés olvasható, és a Biraderler is Narin han néven fut.
De ne menjünk túl messze Agiâh üzletétől, akinek fiai a szaknévsor, az Annuaire oriental szerint 1907-ben már saját boltot vittek a közelben; a bejegyzésből nevük is kiderül: Hilmi és Cevdet.
A saroküzlet ugyanis tartogat még egy meglepetést. Lentről nem látszik, de ha a bolttal szemközti lépcsőn néhány fokot feljebb lépünk, a modern cégér fölött előbukkan még egy felirat:
טאראקג֗י ו קי֗יחריבארג֗י חאג֗י ׃אקייאח ו מאחמומלירי
[taraqji ve qehribarji haji aqiah ve mahmumliri(!)]
Az írás héber, de a nyelv nem a szefárdok által beszélt espanyol (judeo-spanyol, ladino), hanem ugyanúgy oszmán-török, mint a felirat örmény és az arab betűs verziói. Noha a szefárdok a 15. század vége óta éltek a birodalomban, a héber írást az örmény, vagy a görög ábécével ellentétben nem használták széles körben az oszmán-török nyelv lejegyzésére. A 19. század előtti több, mint háromszázötven évből csupán néhány elszigetelt példát ismerünk: egy 16. századi krónikát és két 17–18. századi töredéket.
Éppen a Tanzimat-korszak 1839-től kezdődő reformjai nyomán szorgalmazták egyes zsidó közösségek vezetői az oszmán-török nyelv elsajátítását. Ennek megkönnyítésére kezdték el héber írással írni az oszmán-törököt, amelynek terjesztésére ekkor a legjobb formátumnak az újság tűnt. Így jelent meg a Şarkiye (Kelet) 1864-ben, a Zaman (Idő) 1872-ben (talán az ugyanekkor indult, hasonló nevű, de judeo-spanyol nyelvű El tiempo mintájára), a Ceride-i tercüme (Fordítás magazin) 1876-ban, vagy a Ceride-i lisan (Nyelv magazin) 1899-ben. Kevéssé kutatott terület ez egyelőre, így könnyen lehet, hogy voltak még hasonló próbálkozások, de úgy tűnik, a legtöbb kísérlet hamar elhalt. A legtovább egy ötödik, az Üstad (Tanító) bírta, amely három évig, 1889 és 1891 között jelent meg Smyrnában, a mai Izmirben. Fennmaradásához talán az is hozzájárult, hogy két nyelven, judeo-spanyolul és oszmán-törökül jelent meg, igaz, utóbbi csak a bel- és külföldi, országos és helyi híreknek, vicceknek, anekdotáknak volt fenntartva, a közösség számára érdekesebb írások mind espanyolul voltak. Kiadója az a Moïse Franco volt, aki 1897-ben első ízben foglalta össze az Oszmán Birodalomban élő zsidók történetét 1897-ben Essai sur l’histoire des Israelites de l’Empire Ottoman depuis les origines jusqu’à nos jours című munkájában.
Agiâh úr üzletének héber betűs felirata tehát még a soknyelvű Isztambulban sem annyira magától értetődő, mint elsőre gondolnánk. Jó volna látni az említett újságok (különösen az időben is közeli Ceride-i lisan) egy-egy példányát, hátha kiderülne, hogy aki az oszmán szöveget héber betűkre átírta, abból dolgozott-e. Pusztán a felirat alapján látszik némi egyszerűsítés: az arab betűkészlet kétféle k-ját (ق، ک) egyféleképpen, ק qoffal adja vissza és a háromféle h (خ، ح، ه) helyére is egységesen ח het került, noha ezeknek megvannak a héber betűs megfelelői. Egyedi megoldásnak tűnik ugyanakkor a ’dzs’ hangértékű ج visszaadása a gimel fölé írt ponttal, ami leginkább a klasszikus héberben a hangsúly jelölésére szolgáló kantillációs jelek egyikére (֗ revina) emlékeztet, akárcsak az „Aqiah” előtti kettőspontra hasonlító jel (׃ sof passuk). Végül az utolsó sorba egy hiba is belecsúszott: a héber betűk a „mahmumliri” szót adják ki a helyes „mahdumları” (fiai) helyett. Egy ilyen összetett feliratnál persze vésnök legyen a talpán, aki nem hibázik. Reméljük, Âgiâh úr nem vette észre.
Add comment