Írtam már róla, hogy volt egy tartomány a középkori Európában, amely elég gazdag, elég erős, elég művelt volt ahhoz, hogy önálló országgá váljék, s közel is járt ehhez, de a véletlen folytán gazdagsága, hatalma és ragyogása csúcspontján szűnt meg és olvadt bele abba a szomszéd országba, amelytől függetlenedni akart. Nem, nem Burgundiára gondolok. Hanem egy olyan tartományra, amelynek saját neve sincs, talán nem is volt. Én a Rózsa földjének nevezem, mert alapítója, Witiko (1120-1194) a hagyomány szerint öt fia között osztotta fel, s az alapító címer ötszirmú rózsáját mindegyik más színnel vitte tovább: a hradeci ág arannyal, a třeboňi ezüsttel, a stráži kékkel, az ústí feketével, s a legnagyobb, leghatalmasabb, a rosenberg-krumaui, amely később az összes többit is bekebelezi, vörössel.
A tartomány lakói azonban máig visszasírják ezt az egykori nagyságot, noha nem is az övék volt, hiszen az eredeti lakókat 1946-ban erőszakkal Németországba és Ausztriába deportálták innen. Sok módon emlékeznek rá, de a leglátványosabban ilyenkor, június közepén, amikor Český Krumlovban megrendezik az ötszirmú rózsa három napon át tartó ünnepét. Ilyenkor a tartomány népe – és az elűzött Krumau visszatérő leszármazottai – középkori ruhába öltözve, középkori ceremóniákkal élik át mindazt, ami jó lehetett abban a varázslatos világban.
Ahogy a Moldva hídján át belépünk a városba, már szembe jönnek az első középkori figurák.
De nem is: az elsők már odakint, a parkolóban vedlettek át mai osztrák és német gúnyáikból középkoriba, s úgy sétáltak be egykori városukba.
A városban középkori csehekkel találkoznak, sőt középkori cigányokkal. Ez utóbbiak 1946 után költöztek be Krumau kiürült házaiba, s mára már annak öntudatos polgáraivá váltak, akik a többiekkel együtt ünneplik közös középkorukat.
Mások kajakkal, raftinggal vagy tutajjal érkeznek a Moldván, s a vízparti vendéglők mellett húzzák partra azokat.
A főtéren reggeltől kezdve középkori zenészek, mutatványosok, medvetáncoltatók szórakoztatják a népet. Majd délután háromkor megindul a résztvevők menete, amely órákon át kanyarog a város utcáin, fel a várba, s azon is túl, az 1560-ban alapított sörgyárba, ahol felfrissítik magukat a rekkenő hőség után.
Mi a menet északnyugati felső sarkán veszünk fel megfigyelőállást, onnan filmezzük a dél felől érkező menetet.
Negyedóra múlva a telefon megadja magát a melegnek és kikapcsol. Kicsit várok, és még egyszer megpróbálkozom.
De most már csak fél percig bírja. Elteszem hűlni, s addig is egyenként fotózom a résztvevőket. Ők készségesen pózolnak a fotókhoz. Ismét beigazolódik a régi megfigyelés: ahol az emberek beöltöznek – akár alkalmi jelmezekbe és viseletekbe, mint Kínában, akár tudatosan megválogatott mindennapi ruhákba, mint Iránban –, ott tudatában vannak saját látvány-mivoltuknak, és nem ütődnek meg vagy nem tiltakoznak, ha mások őket mint látványt meg akarják örökíteni.
Amikor a zenészek jönnek, azért még egyszer előveszem a telefont, mert ez videó után kiált. Ez már egyúttal a menet vége is, az alja nép, cselédek, napszámosok, falusiak. A drága nemesi és polgári viseletek szegény ruháknak adják át a helyüket. Azok pedig modern viseleteknek, ahogy a közönség is hozzácsapódik a felvonulás végéhez.
A várba már csak a legelszántabbak kapaszkodnak fel ebben a hőségben. A menet lemorzsolódik. Sok középkori figura a sörözőket veszi célba.
Este 10-kor indul még egy utolsó fáklyás felvonulás a várba, ahol rövid tűzijátékkal ünneplik a visszatért középkor rövid tűzijátékát. Jövőre ugyanitt.
Add comment