Az albániai Apollónia az ókori mediterrán világ egyik legjelentősebb kikötővárosa és kulturális központja volt. Súlyát jól mutatja, hogy Cicero a magna urbs et gravis, „nagy és fenséges város” jelzővel illette, s hogy Octavianus – a későbbi Augustus – is itt tanult, innen tért vissza Rómába Caesar halálhírére. Császárrá választása után adómentességet biztosított a városnak, ami tovább növelte annak jólétét.
Ezért lehetséges, hogy a mai kicsi műemlék terület lapidáriumában olyan finoman kidolgozott kőfaragványokat látunk, amelyek nagy mesterekre és gazdag városra vallanak.
A lapidárium sok halotti sztélét is őriz az egykor 60-70 ezres város temetőjéből. Közöttük egy olyan Kr.e. 3. századi keskeny, magas síremléket, amelynek ikonográfiája páratlan az egész ókori leletanyagban. A sztélé ugyanis a halott aláereszkedését ábrázolja az élők világából a túlvilágra, a gyászolóktól Hermész és Khárón kíséretében az alvilág bírájához.
A sztélé kétoldalt oszlopokkal határolt, felül íves fülkével lezárt formáját az irodalom naiszkosznak (ναΐσκος), „kis templomnak” nevezi. Ez a forma a Kr.e. 3. századtól válik népszerűvé Apollóniában a korábbi egyenes timpanonos sztélék helyett. Sok más részlet mellett ez datálja ezt a sztélét is a Kr.e. 3. századra, amikor Apollónia még görög enklávé volt az illír területen belül.
A fülkében két sírva gyászoló nő térdel, lefelé nézve, ahol a sztélé ábrázolása szerint a halott eltűnt.
A fülke két oldalán egy-egy szirén áll, kitárt szárnyakkal, és valaha női arccal. A szirének az Odüsszeiában még olyan ártó lények, akik dalukkal halálba csalják a hajósokat, azonban ekkorra már olyan túlvilági kísérők, akik gyönyörű hangjukkal egyfelől a hátramaradottak gyászának kifejezését segítik, másfelől a frissen meghalt és még rémült lelket nyugtatták meg, miközben elhagyta a földi világot. Madártestük miatt képesek voltak közlekedni a földi és a túlvilág között.
A létrán (?) lefelé ereszkedő lelket elsősorban Hermész segíti, az egyetlen isten, aki szabadon átjárhatott élők és holtak világa között, s ezért a lelkek vezetője (pszükhopomposz) volt. Az ő jelképe a felül látható caduceus, a Hermész-pálca, amelyre két kígyó tekeredik.
A létra alján egy figura segíti be a lelket Khárónnak az ábrázolás alján várakozó ladikjába. A figura kiléte vitatott: egyesek szerint egy túlvilági segítő daimón, de a leginkább elfogadott értelmezés szerint maga Khárón (illír nevén Keronti), aki kilép csónakjából, hogy beemelhesse a lelket a csónakba, amelyben már ő maga is ott ül, ilyenformán egyszerre ábrázolva a narratíva két egymást követő jelenetét.
Khárón helyi tiszteletét jelzi, hogy az apollóniai temetőben feltárt halottak szájában még rendszerint ott volt a neki szánt obulus, vagy legalább az egykori jelenlétére utaló zöldes elszíneződés.
A létra jobb oldalán, már a túlvilágon a trónon ülő Hadész várja a lelket.
Hadész trónja tövében Perszephoné kuporog. Jelentősége eltörpül Hadész mellett, de a görög elképzelés szerint ő volt az, aki igazi empátiával fogadta a lelket, hiszen ő is átélte az elrablást a földi világból és az alvilágba való kényszerű alászállást. És minthogy mítosza szerint az év egyik felét odafönt, a földön töltötte anyjával, Déméterrel, mint a tavaszi megújulás megtestesítője, ezért a sírkövön azt jelképezte a gyászolóknak, hogy az elhunyt lelke sem semmisül meg teljesen, hanem egy újfajta életre kél majd. A korban rendkívül népszerű orfeuszi és eleusziszi misztériumok követői kifejezetten Perszephonéhoz imádkoztak a túlvilági boldogságért. Az ő jelenléte a domborművön garantálta, hogy a lélek nem egy sötét, kínzó helyre, hanem egy igazságos királyságba érkezik meg.
Aphrodité születése (részlet), az apollóniai lapidáriumból, Kr.e. 3. sz.
Add comment