Apollónia népes temetőjéből az előző mellett több más érdekes sírkő is fennmaradt. Például ez a Kr.u. 1. századi római sztélé, amelynek közepén egy nyúl gubbaszt.
Nyúl, a gyávaság jelképe egy római sírkövön, ahol inkább sast, oroszlánt, esetleg lovat várnánk?
Vegyük sorra, mit is látunk.
A kő felső részén kétségtelenül egy mókás, nagyszemű nyulat. Körötte az ívek mintha üreget formáznának, de valójában, ha jobban megnézzük, egy felső koszorúról leomló szalagok ezek. Egy védelmező baldachint alkotnak, amilyet a római halottkultuszban a friss sír köré vontak, hogy megóvják a halott lelkét a gonosz szellemektől az alvilág felé vezető úton.
Azáltal, hogy a nyulat a baldachinba helyezték, egyfelől a lélekkel rokonítják, másfelől elkülönítik e világtól, s azt jelzik, hogy ez a rész nem a földi valóságot ábrázolja, hanem túlvilági, szakrális teret.
A lélekkel rokonított és túlvilágban mozgó nyulat, ha ritkán is, de más római sírköveken is megtaláljuk. Például egy lincolni sírkövön, ahol fiatal férfi tartja a kezében. Vagy egy newcastle-i hadiorvos-sír tetején.
Mindkét helyen lélekvezető szerepet játszik: gyorsasága folytán ér a lélek gyorsan túlvilági céljába, s mint Dionüsziosz/Bacchus szent állata, a túlvilági boldog lakomát is jelképezi.
A nyúl alatt görög nyelvű felirat:
ΒΑΛΕΡΙΟΣ ΣΕΚΟΥΝΔΟϹ
Ο ΠΑΤΡΟΙϹ ΜΝΗΜΙ
ΟΝΕΘΗΚΕΝ
Valerius Secundus emelte ezt a síremléket szüleinek
A Ο ΠΑΤΡΟΙϹ ΜΝΗΜΙ ΟΝΕΘΗΚΕΝ a helyes οἷς πατράσι μνήμης ἐνέθηκεν helyett talán laza helyesírás, talán helyi dialektális forma. De ami meglepőbb: a síremléken csak az állíttató neve szerepel, az elhunytaké nem. Miért?
A sírkő természetesen már akkor is az elhunytnak állított emléket. De ezt megtehette név nélkül is, ahogy a Kelet sok ezer sírkövén nem szerepel név: amíg él a család, tudják, ki nyugszik alatta, amikor pedig már nem él, akkor kinek fontos tudni? Ugyanakkor volt egy másik fontos funkciója is: a pietas nyilvános igazolása, azaz hogy Valerius Secundus példás fiúként teljesítette szülei iránti kötelességét. Az elhunytnak állított emlék a család élő tagjainak jelentett presztízst.
Másfelől ebben az időben Apollónia éppen átalakulóban volt görög-illír városból rómaivá. A Valerius Secundus név római polgárságra utal. Lehetséges, hogy a szülők még görög vagy illír nevűek voltak, és nem rendelkeztek római polgársággal. A fiuk viszont már megszerezte azt, így a saját teljes római nevének büszke kiírásával demonstrálta a család felemelkedését és jogi státuszát a közösség előtt.
Róma Kr.e. 229-ben vonta ellenőrzése alá Apollóniát, az első illír háború következményeként. A város ekkor hivatalosan nem elszenvedte a hódítást, hanem önként megadta magát a római flottának, hogy védelmet kapjon Teuta illír királyné kalózai és hódító seregei ellen. Névleg független szövetséges maradt, de a gyakorlatban Róma protektorátusa alá került, és a római légiók állandó balkáni hídfőállásává, katonai bázisává vált.
Amikor V. Philipposz macedón király Kr.e. 214-ben ostrom alá vette a várost, a Marcus Valerius Laevinus vezette római felmentő sereg megvédte Apollóniát, végleg elkötelezve a várost Róma mellett. Kr.e. 146 körül Apollónia kikötője lett a birodalom legfontosabb balkáni hadiútja, a Via Egnatia nyugati kiindulópontja.
A Julius Caesar és Pompeius közötti polgárháborúban a város Caesart támogatta. Győzelme után, Kr.e. 48-ban Caesar hálából autonómiát és adómentességet biztosított neki (civitas libera et immunis). Kr.e. 45-ben ide küldte tanulni unokaöccsét, Octaviust, hogy tapasztalatokat szerezzen a provinciális adminisztrációról és a légiókról a párthusok elleni tervezett hadjárathoz. A későbbi Augustus császár itt tanulta meg azt a magas szintű politikai kommunikációt és manipulációt, amellyel később sikeresen leépítette a köztársaságot és kiépítette a császárságot. Itt mélyült el barátsága Marcus Vipsanius Agrippával, aki később legzseniálisabb hadvezérévé és a Római Birodalom katonai tartóoszlopává vált. Itt olvasta ki horoszkópjából Theogenes csillagjós, hogy a világ ura lesz. És végül itt tartózkodott Caesar meggyilkolásakor is. Ha a merénylet idején Rómában van, a gyilkosok valószínűleg vele is végeznek. Apollónia biztonságos távolsága, valamint a közelben lévő légiók adta politikai háttér biztosította számára azt a lépéselőnyt, amellyel megnyerte az ezt követő polgárháborúkat, és végül Róma első császára lett. Ezután megerősítette Apollónia adómentességét és szabadságjogait, amellyel a régió egyik legvirágzóbb városává tette.
És végül az is lehet, hogy a sztélé az egész család sírja fölött állt. Ezért is nincs rajta egyetlen személy, aki kezében tartsa a nyulat, mint a lincolni sírkövön. A magányos nyúl valamennyi elhunyt lélekvezetőjeként szolgált.
Végül a felirat alatt három tárgyat véstek fel hangsúlyosan: egy kancsót (oinoché vagy urceus), amely az italáldozatra szolgált, egy háromlábú edényt (tripus), amely áldozatra és füstölőnek, s egy széket (kathedra vagy klizmosz), amely a családfő ülőhelye volt: a halotti torokon a család üresen hagyta ezt az ősök szelleme számára. Ez a három együttesen jelképezte a szabályszerűen elvégzett halotti megemlékezést.
A római kori Apollóniában a halotti tor (silicernium vagy cena novendialis) nem csupán a gyászról szólt, hanem a társadalmi státusz demonstrálására, a közösségi kötelékek megerősítésére, és az elhunyt szellemével való megbékélésre is szolgált.
A temetés napján a közvetlen hozzátartozók a sírhelynél – amely Apollóniában a városfalakon kívül fekvő északi vagy keleti nekropoliszban volt – áldozatot mutattak be. Ez általában egy disznó feláldozását jelentette a föld termékenységét és a túlvilágot felügyelő isteneknek.
A temetési menet és a hamvasztás vagy elhantolás után a családtagok azonnal egy szimbolikus, visszafogottabb lakomát (silicernium) tartottak közvetlenül a sír mellett. Úgy hitték, hogy az elhunyt szelleme (manes) jelen van, és osztozik velük az ételben. A sírkő alsó tárgyai ezt a pillanatot ragadják meg. A háromlábú edényben parazsat égettek, és illatos füstölőket szórtak rá, hogy megtisztítsák a helyszínt. A kancsóból bort, tejet vagy vizet öntöttek áldozatként a földre vagy a közvetlenül a sírba épített libációs csövekbe. A családtagok a sírkövön ábrázolthoz hasonló faragott székeken és padokon foglaltak helyet.
A család ezt követően hazatért, és kilenc napig szigorú gyászt tartott. Ez alatt az idő alatt a ház tisztátalannak számított, a családtagok nem borotválkoztak, nem viseltek ékszereket, és sötét tógát (toga pulla) hordtak.
A gyászidőszak kilencedik napján a család visszatért a sírhoz a nagyszabású halotti torra (cena novendialis). Az ételek között ekkor előkelő helyen szerepelt a tojás, a lencse, a bab, a baromfi, a tenger gyümölcsei, a friss kenyér és a bor. Az elhunyt tiszteletére egy széket üresen hagytak, és eléje is helyeztek ételt-italt, jelezve, hogy továbbra is a család része marad. Az étkezés végeztével a család formálisan is levetette a gyászruhát, visszatért a mindennapi életbe, és a halottat hivatalosan is az ősök szellemei (Di Manes) közé fogadottnak tekintették.
A tor nem egyszeri esemény volt. Apollónia polgárai minden év februárjában, a Parentalia és Feralia nevű római halotti fesztiválok idején, valamint az elhunyt születésnapján visszatértek a sírhoz, hogy a háromlábú edényt és a kancsót újból használva megismételjék a rituális étkezést.
A sztélé üzenete tehát: Íme Valerianus Secundus, aki elnyerte az új római hatalom polgárjogát, a szokások gondos betartásával megadta a végtisztességet szüleinek, hogy a nyúl gyorsaságával érjék el túlvilági nyugvóhelyüket. És méltó emléket állított nekik és önmagának, amelyre, mint praktikus és takarékos polgár, nem vésette fel nevüket, hogy így a család minden korábban vagy később elhunyt tagjának emlékét is megörökítse az idők végezetéig, vagy legalább addig, amíg egy kósza magyar el nem vetődik Apollóniába, és meg nem írja ezt a posztot.
Add comment