A Magyar Néprajzi Múzeum a 2026. június 26. és július 26. közötti rövid időszakban azerbajdzsáni kiállításnak ad otthont. A kiállítás a múzeumi ismertető szerint „az azerbajdzsáni szőnyegművészet gazdag örökségét és annak kortárs továbbélését” mutatja be.
A kiállítás törzsanyagát az Azerbajdzsáni Nemzeti Szőnyegmúzeum gyűjteményéből válogatott 17-20. századi szőnyegek adják. Ez a rangos válogatás tölti meg az első nagy termet.
A bejárattal szemközti nagy falon egy öt futóból álló együttes vezeti fel a terem fő témáját, az azerbajdzsáni szőnyegek három nagy csoportját. A baloldali egy geometrikus sirváni (ÉK-azerbajdzsáni) futó, a jobboldali egy Absheron-félszigeti (Baku környéki) boteh- (lángnyelv-) motívumos szőnyeg, míg a középső három egy-egy karabahi nagy virágmintás futó.
A sirváni szőnyegek jellemzője a szigorú geometria és szimmetria, az egymás alá rendezett rombusz formájú medálok, hátterükben apró geometriai formákkal és állatkákkal, hasonlóan az „Ararát-szőnyegekhez”. Jellegzetes színeik a vörös alapon élénk sárga vagy elefántfehér.
A karabahi szőnyegek a legmonumentálisabbak és legfestőibbek az azerbajdzsániak között. Itt a perzsa hatást tükröző nagy virágkompozíciókat, s a nagy figurális elemeket kedvelik: pávákat, galambokat, lovakat, vadászjeleneteket. A színek rendkívül élénkek, tüzesek: gyakori a skarlátvörös és a mélyfekete háttér. A három itt látható karabahi futó közül a két fekete hátterű egy szetet alkotott, egymás mellett vagy egy szoba két oldalán. A középső nagy vörös Malibeyli falu jellegzetes stílusában stilizált tavakat fűz egy tengelyre, köröttük kacsákkal, stilizált felhőkkel és pávákkal, az eső és a kertek tematikájával.
Az Absheron-félszigeti és Baku körüli szőnyegek jellemző motívuma a boteh/buta, amely perzsául „bimbót” jelent, s Nyugaton a skóciai szövőgyárak után „paisley” mintaként vált ismertté, majd az 1960-as évek pszichedelikus forradalmának vezérmotívumává. Eredetileg lángnyelvet mintázott, de személyeket, a fejlődő növényi bimbót, a ciprusfa (~ örök élet) csúcsát is jelképezte, valamint rontás elleni amulett is volt.
A terem központjában egy hatalmas karabahi szőnyeg áll. Ez a kiállítás legkorábbi darabja, a 17. század végéről, amely a Szafavid-korszak és a helyi kánságok monumentális palotaszőnyeg-készítésének aranykora volt. A vörös-sárga rombuszháló fekete mezőiben stilizált sárkányok tekergőznek S alakban, az eső és a bőség hozói, a ház és a kincsek nagy erejű védelmezői.
A szőnyeg előtt kis városi függőleges szövőszék (hana) áll, amilyet a városi manufaktúrákban használtak az ilyen nagyméretű szőnyegek elkészítéséhez. Előtte szövőnő ül, s a felaggatott motringok és a megkezdett csomózás jól illusztrálja a szőnyegkészítés folyamatát. Érdekes, hogy míg a nagy szőnyeg Karabah, addig a hanán készülő darab geometrikus Sirván stílusú.
A kiállításon a nem csomózott, hanem szőtt nomád szőnyegek is helyet kapnak, mint ez a monumentális karabahi Varni kelim, amelynek nagy S motívumai sárkányokat stilizálnak, tekervényeikben az általuk őrzött és öntözött kertekkel. Ez egy utólag szétbontott textil utazóláda (mafras), amelyben a nomádok értékeiket szállították, s a sárkányok ezek biztonságára is ügyelnek.
A nagy kelim két oldalán egy-egy karabahi nomád lótakarót (chul) állítottak ki, amelynek kivágott felső középrésze terül a ló nyakára. Karabah híres volt gyönyörű lovairól, s az esküvő napján a vőlegény lovát a menyasszony által szőtt legszebb chul díszítette. Ez a takaró mutatta meg a lány szövőtudását és családjának gazdagságát a közösségnek.
A nomád szőnyegek előtt olyan ékszereket is kiállítottak, amelyeket nomád nők viseltek ugyan, de városi aranyművesek készítették őket. A filigrán technikával készült, féldrágakövekkel díszített fejdísz (tadzs) a menyasszony koronája volt, amelyet az esküvő napja után csak nagy ünnepeken (pl. Noruzkor) viselt, s idővel átadott legidősebb lányának vagy menyének.
A bonyolult mellékszer (sinabandi) a belefoglalt ezüstpénzekkel szintén az esküvői és ünnepi viselet része volt. A belefoglalt hatágú csillag az iszlám kultúrkörben Salamon pecsétje, a természet erői és a szellemek fölötti hatalom jelképe, s a rontás elleni védelmező volt.
A kiállítás második része, egy kisebb terem néhány olyan kortárs szőnyegtervező munkáit mutatja be, akik a hagyományos szőnyegek technikáit és motívumait használják. Mindez nem lenne lehetséges a hagyományos azerbajdzsáni szőnyegkultúra megmentője és továbbfejlesztője, Latif Karimov (1906-1991) nélkül, akinek „pártfogása” alatt ez a terem áll, s akinek 120. születésnapjára rendezték e kiállítást is.
Latif Karimov a karabahi Susában született, elismert szőnyegszövő gyermekeként. Gyermekként költözött családjával az iráni Mashhadba, ahol szőnyegmanufaktúrákban dolgozott. 1929-ben tért vissza Azerbajdzsánba, ahol hagyományos szőnyegszövő iskolákat alapított Susában, Qubában és Bakuban, hogy megmentse a mesterséget az iparosodástól. Évtizedeken át járta a Kaukázus falvait, s az összegyűjtött mintákból született meg Az azerbajdzsáni szőnyeg című háromkötetes nagy enciklopédiája (1961-1983). És ő alapította 1967-ben az Azerbajdzsáni Nemzeti Szőnyegmúzeumot is, ahonnan ezek a csodálatos régi szőnyegek érkeztek.
Karimov iskoláját egy közvetlen és egy közvetett tanítványa képviselik a kiállításon. Eldar Mikayılzadə (1956-), Karimov tanítványa és munkatársa gyakran klasszikus perzsa verseket fogalmaz meg szőnyeg formájában, hagyományos azeri mintákkal, mint itt Az elválás éjszakáján, a fából levélként sarjadó boteh-láng-motívumokkal, és a Məcnun (Majnun, a szerelmébe beleőrült ifjú) szőnyegen, ahol a boteh-lángok az őrület rácsa mögött megfegyelmezve sorakoznak.
Chingiz Babayev (1964-) módszere a dekonstrukció: a szigorú matematikai szabályok szerint felépülő hagyományos motívumokat gyökerükig elemzi, majd újra összerakja. Mint itt az Ellenállás című szőnyegen (veszélyes cím Azerbajdzsánban!), ahol a középső motívum színében és irányában az összes többi inverze. Rendszeresen kiállít a velencei Biennálén és másutt is Nyugaton.
De a kiállítás térben és darabszámban legnagyobb részét egy harmadik, fiatal művésznő munkái teszik ki. Ez a tér nagyobb, és több művet mutat be, mint a másik kettő együttvéve. Annyira aránytalanul, hogy nem tudjuk elhessegetni azt a gondolatot: talán az előző kettő csupán felvezetés és keret célját szolgálja ehhez a szekcióhoz.
Ráadásul a művek – festmények, az azok alapján készült szőnyegek és mozaikok és digitális munkák – színvonalban mélyen az előző kettő alatt állnak, annyira, hogy szinte fáj egymás mellett látni őket. Ha összehasonlítjuk őket azokkal az azerbajdzsáni gyermekrajzokkal, amelyeknek kiállításáról tizenöt éve tudósítottam Bakuból, látszik, hogy az eleven, telített színeknek ugyanabból a hagyományából táplálkoznak, de a bakui gyermekrajz-kiállítás bármelyik darabja kreatívabb, átütőbb ezeknél. Annyira, hogy felmerül a kérdés: ha már muszáj volt, miért nem azokat a művészeket hozták át.
A művésznőt egyszerűen Medinának hívják, s az elhagyott vezetéknév választ ad a kérdésre. Medina Kasimova apja a milliárdos azeri műgyűjtő és tech-befektető Ulvi Kasimov, aki szoros kapcsolatot ápol a bakui kormányzati körökkel, és akinek családi és üzleti hálózata teljes erővel tolja előre Medina nemzetközi karrierjét a globális színtéren. A mostani kiállítás fő szervezője is az azerbajdzsáni elnök által apja emlékére létrehozott Heydar Aliyev Alapítvány, s a kiállítás megnyitóján az azeri diplomácia legfelsőbb vezetői voltak jelen.
Amikor az Orbán-kormány 2012 nyarán kiengedte az azeri baltás gyilkost, Ramil Seferovot Azerbajdzsánba, ahol nemzeti hőst csináltak belőle, másnap Novruz Mammadov, az azeri elnöki hivatal külpolitikai osztályának vezetője azt nyilatkozta, hogy az azt megelőző években támogatott magyarországi kulturális nyitás – azeri kiállítások, rendezvények, könyvkiadás és persze gazdasági ígéretek – mind egy szigorúan megtervezett stratégia része volt a gyilkos kiadatása érdekében. Azóta is mindig ez jut eszembe, ha azerbajdzsáni programot látok Magyarországon, s felteszem a kérdést: valójában kinek milyen célját szolgálja?
Medina jelenléte ezen a kiállításon kiváló esettanulmány arra, hogyan fonódik össze a kortárs azeri elit kultúrafinanszírozása, a globális digitális piac és a diplomáciai reprezentáció.
A szülők cége még lányuk személyes traumája köré is komoly kampányt épített fel. Medina oxigénhiányos születése miatt súlyos beszéd- és kommunikációs problémákkal nőtt föl, s a művészetterápia segített rajta. Bár a trauma és a gyógyulás története emberileg teljesen valós és elismerésre méltó, a szülők ezt a személyes narratívát közvetlenül beépítették az általuk birtokolt .ART domén üzleti PR-stratégiájába. Egy átlagos, hasonló nehézségekkel küzdő művésznek esélye sem lenne arra az elképesztő globális marketing-gépezetre, ami mögötte áll. Nemzetközi múzeumi jelenlétét (beleértve ezt a kiállítást is budapesti Néprajzi Múzeumban), a milliós reklámkampányokat és a tech-művészeti pozícióit 100%-ban a szülei politikai és gazdasági tőkéje, valamint az azeri állami elit (Heydar Aliyev Alapítvány) hátszele biztosítja.
Nem vonom kétségbe, hogy a kiállítás első és második részének megszervezése mögött valódi szakmai munka volt mind azerbajdzsáni, mind magyar részről. Annál is nyomasztóbb ezért az a gondolat, hogy mindez csupán tekintélyt kölcsönző pedesztál egy olyan nepo baby kiállításához, akinek művei nem mérhetők össze sem a hagyományos azerbajdzsáni szőnyegek, sem az azok motívumaiból alkotó későbbi művészek súlyával.
És erről Okudzsavának az a sora jut eszembe:
|
А всё-таки жаль — |
Milyen kár, hogy győzelmeink alatt |
Add comment