Együtt Örményországban

Közös túráinkról hazatérve gyakran szoktunk közös posztokat összeállítani. Ezek nem hézagmentes útibeszámolók, hanem sok különböző tükörcserépből összeálló kaleidoszkóp-ábra, olyanfajta eleven patchwork, mint az örmény templomok falára vésett kis keresztek terítője.

Most örményországi túránk után teszünk közzé ilyet. Kutaisziből indulva – innen a grúziai fotók – az északi világörökség-kolostorvidéknél (Akhtala, Haghpat, Sanahin, Odzun) léptünk be az országba, majd a Sevan-tó mentén végighaladva és a Vardenisz-hegységen átkelve – amelynek hágóján az 1332-ben épült Orbeliani-karavánszeráj áll – jutottunk el Syunikba, az ország középkori emlékekben talán leggazdagabb tartományába. Utána Jerevánban és környékén töltöttünk három napot, majd onnen repültünk haza.

Az alábbi posztok sokféle választ adnak arra, mi fogja meg Örményországban azt, aki először jár ott. De némely felfedezéseket csak sokadszori visszatéréssel lehet kiérdemelni. Nekem, akinek már csak hivatalból is ismernem kell az összes nagy műemléket és történetét, most az volt a felfedezés, hogy még egyes jelentéktelennek tűnő részletek – magányos hacskarok, sírkövek, freskótöredékek, templomok falába vésett díszes keresztek – mögött is milyen gazdag történetek rejtőznek. El is kezdtem megírni ezeket posztról posztra, amelyeknek egyre szaporodó címei itt sorakoznak a „Képekbe írott örmény történelem” blokkban. És ezek gazdagsága adta az inspirációt egy olyan Örményország-útikönyv megírásához, amely ezeken a részleteken és a hozzájuk kötődő történeteken keresztül mutatná be a műemlékeket és az országot. Azt remélem, legközelebbi Örményország-túránkon már ilyen útikönyvet adhatok utastársaim kezébe.

Tamás

Hegyekbe kapaszkodva

Örményországban a sziklákat sok helyen narancssárga zuzmó színezte. Biológus vagyok és tudom, hogy a zuzmók kezdik el az életet egy újonnan kialakult sziklás helyen. Ők oldják ki az ásványi anyagokat a sziklából, ők kezdenek el fotoszintetizálni és a talajt létrehozni. Ez az zuzmó számomra Örményország és az örmények jelképe. Ők kapaszkodtak meg legkorábban keresztényként ezen a hegyvidéken. Nehéz körülmények között, ragaszkodva csodás hegyeikhez, művelik a hegyek között megbúvó gabonát, szőlőt, gyümölcsfákat adó völgyeket. Az itteni természet szülte a diófát, a birsalmát, a körtét és az almát, a föld lakói pedig termékeny kerteket ültettek belőlük. Közéjük csodálatos helyekre emeltek tájba illő, fenséges, szent helyeket. Sajnos ez a vidék nagyon zordnak bizonyult számukra. Azt hiszem mi magyarok silány kezdők vagyunk hozzájuk képest a tatárjárással, a törökkel, meg Trianonnal. Van egy mondás: „Ami nem öl meg erősebbé tesz.” Hát őket sokszor majdnem teljesen megölték. Ettől lettek erősek.

Attila és Viktória

Örményország meglep, de nem úgy, ahogy tervezzük

Covid alatt a munkám miatt sokat kellett autóznom, de a járvány alatt kevés benzinkút volt nyitva. Ezért amikor az ember végre talált egy működőt, ősi boldogságot érzett. Ilyen érzés volt megállni a Orbeliani karavánszerájnál most és több száz éve is. Bár funkciójában jobban hasonlított egy tátrai menedékházra, a 2410 méteren, saras és piszkos időben is érezni lehetett, hogy ez a masszív, ablaktalan tér nem dísznek épült, hanem életmentőnek. Amíg kint az időjárás és rablók fenyegettek, addig bent, bekuckózva az emberszagú, állati melegben épültek a kapcsolatok. Egy nagy előtér, ahol a közös konyha működött, belőle nyíló, hosszú háromhajós szárny, aminek a középső hajójában a rakományt lepakolhatták, a két oldalsó hajóban pedig pihenhettek az állatok a gazdáikkal. A névtelen tevehajcsártól a selyemkereskedőig mindenki megszálhatott, ingyen, három napig az állam számlájára.

Zorats Karert vártam a legjobban, ezt az ősi misztikus helyet, de aztán rájöttem valami fontosra magammal – vagy talán az általános emberi elmével – kapcsolatban. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, visszaemlékezni vagy akár csak elmerengeni azon az időtávlaton, amikor Zorats Karer született. A 6000 évvel ezelőtti világ túl messze van. A jelek túl idegenek. A kövek túl némák. A kultúra, amely létrehozta, teljesen kívül esik azon, amit emberileg be tudok fogadni. Hiába lenyűgöző kor, az elmém lepattant a ősi kövekről, mert nem volt mihez kapcsolódnia.

Ezzel szemben Noratus, bár a maga 1100 évével szintén tiszteletreméltóan idős, valahogy mégis sokkal közelebbi pontnak tűnt. Ismerős a temető, mint az emlékezés és élet kultúrája. Dédnagymamával sokat jártunk ki a temetőbe. Minden sírhoz tudott egy élettörténetet és minden parcella körül találkoztunk egy másik temetőlátogatóval, akivel egy trécselés belefért. A temető és a piac az információ adás-vétel legfontosabb helyei voltak. S ha valaki már betelt a kacskaringós hacskarokkal, akkor álljon itt pár fotó lentről és fentről, ahogy sok száz faragott sírkő ínycsiklandozóan benyomódik a zöld fűbe, mint piskótába a mazsola.

Szakszerűbben a temetőről a Wang folyó 2009-es posztjában.

Péter

Élő történelem

A leginkább az ősi múlt és az élő történelem érzése fogott meg, amely szinte az egész utazás során elkísért bennünket – különösen Örményország kolostoraiban és Grúzia hegyi tájai között. Lenyűgöző volt látni, milyen szorosan fonódik össze a természet, a hit, a mindennapi élet és az emberek vendégszeretete.

Különösen emlékezetesek maradnak a hegyeken át vezető utak, a régi kőtemplomok, és az az érzés, hogy ott másként telik az idő. És közben egy váratlan otthonosságérzés is, valamiféle belső nyugalom és közelség, mintha olyan helyen lennél, amelyet régóta ismersz.

Számomra ez nem egyszerűen utazás volt, hanem lehetőség arra, hogy kissé lelassítsak, más szemmel nézzek a világra, és nagyon érdekes emberekkel találkozzak.

Köszönöm Tamásnak a hangulatot, a nyitottságot és a közös élményeket.

Iryna

Évgyűrűk

Az emberi élet rétegekből áll, amelyeket a fák évgyűrűihez, vagy talán egy könyv fejezeteihez hasonlítanak; és gondolataink folyama tele van azokkal az hangokkal, amelyeken ezek a rétegek egymáshoz szólnak. Szeretek új helyekre utazni, de még inkább szeretek bizonyos helyekre újra meg újra visszatérni. Utazásaim szövevényes fonalát nagyrészt azokból a rezonanciákból értem meg, amelyek olyankor halmozódnak fel, amikor újabb és újabb lehetőségek nyílnak a mélyebb megértésre.

Először télen láttam Sanahint, és élénken emlékszem az ősi falak nedves köveire és az olvadó hó mindenhol visszhangzó hangjára, ahogy a környező fákról csöpög a földre, s az épület nyitott tereiben a kemény kőpadlóra. A természet hangjainak koncertje volt ez, amelytől az egész hely valahogyan élőnek tűnt.

Tizenegy évvel később ismét Sanahinban vagyok, más társaságban, és jó érzés látni, hogy az elmúlt években nem történt jelentős változás a helyszínen. Most tavasz van, amely lassan nyárba fordul, és a fészkükhöz ki-be cikázó, fiókáikat etető fecskék tökéletes második versszakát adják annak a dalnak, ami Sanahin, a helyszínen és a kövekben ragyogó dicsőség, s a szövegekkel és figurákkal gazdagon díszített belső terek, amelyek érzékenyen visszhangozzák az emberi hangot. Újra úgy érzem, hogy valami élő dolog jelenlétében vagyok, vagy legalábbis olyanéban, amit emberek alkottak nagy céltudatossággal, s amely még ma is képes hatni a mai emberre.

Lloyd

Reflexiók (Grúzia és Örményország)

A cégér mindent elmond a poszt-szovjet Kaukázusról. Aki tegnap még tiltakozott, ma örömmel iszik – és a sváneti tornyokat formázó „H" betű fölött grúz betűkkel olvasható, hogy ez bár. Disszidens vagy hedonista? Grúziában it depends.

A bronzon egymás mellett él a menóra, a kereszt, a félhold és a grúz írás – egyetlen tárgy, amely Grúzia egész lényegét sűríti magába. Ez az ország több ezer éve egyszerre van Kelet és Nyugat, Biblia és pogány világ határán, és ezt nem magyarázza el: csak odateszi, és rád bízza az értelmezést.

Ez a kicsi, korrodált alak ezer évnél is régebbi, mégis teljesen élő arcot mutat – nyitott száj, karba tárt karok, fülbevalók. Nem az arany ragyog a legjobban, hanem a rozsdás vas, amelyből mégis ember néz vissza.

Egy kolostortemplom falán a Végítélet tengere: sárkányok, szörnyek, hajók, kentaurok és egy fehér egyszarvú rohan a hullámok között. Aki azt hitte, hogy a középkori keresztény képzelet szelíd és fegyelmezett volt, az nézzen erre a falra.

Gyertyafényben, fejkendős nők állnak a pulpitus előtt és beszélgetnek. Nem turisták, hanem résztvevők – és ezt a különbséget azonnal érezni. A kő, a füst és az ének összeolvad valamivé, amihez nem kell szó

A kép azt mondja el, amit szóban nehéz: a Kaukázus nem múzeum, ahol a hagyomány üveg mögött áll. Ez a hosszú fehér szakállú szerzetes a kőfalnak támaszkodva telefonon görget – és ez nem ellentmondás, csak élet.

A győzelem napján egy orosz jelvényes férfi büszkén emeli a Sztálin-arcképes zászlót. Grúziában ez egyszerre politikai kijelentés és egy nagyon régi seb nyílt látványa. Nehéz szó nélkül továbbmenni.

Glóriával, ikonstílusban megfestve a jaltai hármas. Valaki komolyan gondolta, valaki ironikusan. Grúziában sosem tudod biztosan, melyik. Ez is az ország.

Sztálin-mellszobor nő ki a magas temetői fűből egy középkori torony tövénél. A Kaukázus nem rendezi el a történelmét. Együtt él vele. De azért ez inkább gyilkos irónia.

Druzsba narodov 2026. Minden évszám rajta valódi seb: 1783, 1801, 1921, 1937, 2008. A grúzok nem felejtik, és nem is akarják elfelejteni. Az EU-csillagok és a „Stop Ruzzia" felirat egymás mellett elmondja, merre tartana az urbánus fele ennek az országnak – ha hagynák.

Robi

Back to the USSR

A sok csodás kolostoron, temetőn, fantasztikus látnivalókon túl megpróbáltam azt is megmutatni a fotóimmal, hogyan élnek ma az örmények és hogyan nyomja rá bélyegét a tájra a volt Szovjetunióhoz tartozás ténye.

Zsófi

Jereván

Az útra készülődve rájöttem, hogy elképzelésem sincs arról, milyen Jereván városképe; milyen stílusban építkeznek, milyen hangulatúak vajon a közterek és az épületek. Nos, ötnapi, kolostorokkal, hacskarokkal, örmény és zsidó temetőkkel tűzdelt múltban bolyongás után Jereván maga volt az időkapu. Átugrottunk ezer évet, és céltudatos, egyben kíméletlen városrendezéssel formált nagyváros képe várt ránk. Nem véletlenül; Jereván volt az első szovjet város, amelyet átfogó terv alapján építettek át a jövőbe tekintő mérnökök. A város sugaras szerkezetét az 1920-as években Alekszander Tamanjan örmény építész tervei alapján alakították ki, lerombolva a korábbi bazárokat, templomokat, mecseteket és a perzsa erődöt is.

A szovjet időszakot azonban nemcsak a nagyszabású terek és tekintélyt parancsoló épületek idézik meg, hanem a szovjet modernizmus lenyűgöző alkotásai is. A neoklasszicizáló, mogorva épületek mellett nagyon bátor építészek számolnak le a felesleges díszítésekkel és hagyják az anyagot uralkodni. A vakolatlan beton és kő (javarészt vulkáni- és mésztufa) épületek letisztult szerkezetükkel a maguk nyersességében jelenítik meg az új világba vetett hit egykori tantételeit: egyenlőség, kollektivitás, funkcionalizmus. Örmény módra persze. A beton és a kő diktálta geometriát ugyanis mintegy megszelídítik az örmény népművészeti és hagyományos kőfaragási motívumok. Csakúgy, ahogy a vörös csillagba belefaragott gránátalma bájossá teszi az önkényuralmi jelképet.

Hirtelen áthallást érzek az örmény kolostorok és a jereváni brutalista épületek között. A hit, amely emberfeletti erőfeszítésre sarkallta az építőket, a nyers anyag és a masszív szerkezet. A sallangmentesen, mindenféle díszítés és ábrázolás nélkül közvetített üzenet pedig ugyanaz: kitartani egy jobb jövő reményében.

Szubjektív válogatás Jereván brutalista és szovjet modernista épületei közül:

• Kaszkád Komplexum: A Cafesjian Kortárs Művészeti Központnak otthont adó gigantikus lépcsősor és kiállítótér. A szovjet brutalizmus és az örmény kőfaragás gyönyörű találkozása. Jóllehet évtizedekig építették, sikerült elkerülni a legrosszabbat, kietlen birodalmi méretű felvonulási épület helyett közösségi térré vált, bóklászni, kiülni, a szocialista retro szerelmeseinek pedig mozgólépcsőzni.
• Jeritaszardakan metrómegálló: Az 1981-ben átadott, különleges betonból készült földalatti bejárat egy hatalmas, csőszerű, a Dűne homokférgéhez hasonlóan a mélyből kiemelkedő bordázott szerkezet, amely megvilágítja a metróalagútból le- és felérkező utasokat.
• Nemzeti Építésügyi és Építőipari Egyetem: Az örmény brutalizmus egyik leglátványosabb épülete. A nyersbeton felületek lóhere formákat rajzolnak ki, amelyeket agyagvörös kőkeretek egészítenek ki, gazdag népművészeti motívumokkal ötvözve.
• Tigran Petrosian Sakk Ház: Az 1970-ben épült, örmény sakk nagymesterről elnevezett épület, nemcsak nemzetközi sakktornáknak ad otthont. Hétköznap délután a különórára igyekvő gyerekektől zajos, akiknek az Örményországban egyébként rendkívül népszerű játékot tanítják.

Petra és Endre

Köztes hely

Ha azt hisszük, hogy Magyarország egy – részben – köztes hely, akkor ez Örményországra még jobban igaz, de – számomra – pozitív értelemben. Egy keresztény ország a keletre jellemző dugókkal, kis boltokkal, számunkra nehezen értelmezhető írással, de teljesen nyugatias városközponttal és szolgáltatásokkal.

Amikor mi még csak valahol a „közelükben” jártunk, majd 600 év múlva elfoglaltuk a Kárpát-medencét, akkor ott már államvallás volt a kereszténység. Ez 600 év előnyt jelentett, de azt is, hogy ennyi idővel több háborút kell megvívniuk a minden oldalról támadó ellenséggel szemben. Örményország elvesztette területének nagyobb részét, egykori fővárosa, Ani ma Törökország területén található, az örmények nagyobb része nem az ország területén él. Ha nem is közös, de hasonló a ä1mintázat” a történelemben.

Az a mód, ahogy megélik vallásukat sokkal hétköznapibbnak, nyitottabbnak tűnt, mint a nyugati világban.

A „köztes” – a valóságos és digitális közötti – lét, itt egy hét önkéntesen választott digitális detox alatt eltűnt, és mint régen, csak a vezető kimeríthetetlen tudására és tapasztalatára támaszkodtunk. Tamástól olyan mennyiségű információt kaptunk, amelynek ülepednie kell, majd idővel a tőle kapott biztos alapokra építkezve továbbadhatjuk másoknak az itt szerzett tudást és élményeket.

Tamástól azt kérdeztük a végén, hogy mi az a tíz szó, amit el kell vinnünk az útról. Természetesen mindenkinek más volt. Íme a mi szavaink:

• gavit
• hu: kacskar, en: khachkar
• hegyek
• molokánok
• Ararát
• korai keresztény (a magyar viszonyokhoz képest)
• templom és táj kapcsolata
• kutyák csippel a fülükben
• Orbeliani nemzetség
• Momik, a kőfaragó

Köszönjük mindenkinek a jó társaságot! Mindig rejlik benne egy kis kockázat, hogy milyen lesz a társaság. Ez nem nyaralás, hanem utazás volt, aminek egyik lényegi eleme a tanulás, ami mindig jó csapatot hoz össze.

Zsófi és Tamás

A kitartás

Örményországban a távolság nem csupán kilométerekben mérhető. Távolság időben, történelemben és lélekben.

A kolostorok nem a látogatók kegyeit keresik, nem uralják a tájat, hanem szinte észrevétlenül simulnak bele a hegyek közé. Van, amelyikhez szerpentineken kell felkapaszkodni, van, amelyikhez függőhíd vezet, és olyan is, amelyet csak messziről, hosszú kerülő után pillanthat meg az ember. Itt minden látványért meg kell dolgozni. Ez nem a Champs-Élysées aminek a végén ott a Diadalív. A helyeknek súlyuk van, és idő kell hozzájuk.

Talán ezért olyan erősek az élmények is. Egy helyi pap áldása, amely végigkíséri az utazót az út során. Az évszázados kéziratok, amelyek szinte beszélnek az emberhez. A különös, misztikus kövek, amelyekről úgy érzed, hogy többet tudnak a múltról, mint mi magunk. Az élő hagyomány, amely itt nem múzeumi emlék, hanem a mindennapok része.

A saját ábécé, a különös hangzású nyelv, a végtelen hegyvidék és egy nép történelme, amelyet újra és újra próbára tett a sors, mind ugyanarról mesélnek: a kitartásról. Arról, hogy vannak értékek, amelyek csak annak mutatják meg magukat, aki hajlandó időt, figyelmet és erőfeszítést szentelni nekik.

Örményország nem egyszerű úti cél. Inkább egy lassan feltáruló történet, amelynek a végére érve az ember úgy érzi, nemcsak egy országot ismert meg, hanem egy kicsit önmagát is.

Hála érte!

Györgyi

Örmény anziksz

Elakadt a szavam Örményországtól, beszéljenek helyettem a képek. Sokak írásait olvasva sűrűn bólogattam, ezt én is írhattam volna, ezért csak néhány címszó: fák, virágok, fények, természet, kövek, emberek, és a Hit. A régmúlt, a közelmúlt, a jelen kavarodása , mindez lenyűgöző harmóniában.

A Kaukázus felfedezése számomra Utazás volt a múltban, hegyek völgyek patakok kövek, ősi kultúrák között, de a legszebb emlékek mégis az itt élő emberek harmóniája, méltóságot sugárzó nyugalma. Annak ellenére, hogy az elmúlt évszázadok, évezredek minden volt, csak nem nyugalmas, békés e tájon.

Köszönöm Sajó Tamásnak, hogy megmutatta ezt a csodálatos országot.

Helen

Gyümölcsfák és állatok

A standard csodálnivalókon túl is rengeteg felejthetetlen emlék marad erről az útról.

Hogy minden smaragdzöld, minden talpalatnyi földön virágzik egy gyümölcsfa, milyen hangosak az emberek, mennyire finomak a zöldségek. Tudom, május van.

De mégis leginkább az állatok jutnak az eszembe, ha az útra gondolok. Élő és halott, kis és nagy szobor, aranyból vagy vasból, úton útfélen, főtéren és múzeumban, templomban, hacskaron. Emlékeztetve minket arra, az állatok részei az életünknek, természetesen, minden filozófiai gondolat nélkül.