„Hét szellemem elindult, hét utamon megindult… Medve képében az erdőt járom, hal képében a vizet úszom, madár szárnyán az eget hasítom.” (Szibériai nyenyec-hanti sámánének, Diószegi Vilmos gyűjtése)
Kaljo Põllunak ezzel a grafikájával nyitottam meg az előző posztot, amelyben Andrus Kivirähk sajátos észt fantasy-mitológiájáról írtam. De ez a kép maga is megérdemel egy posztot, mert jól illusztrálja, hogyan teremtett meg egy másik észt művész egy másik észt mitológiát, amely nagy felszabadító erővel hatott kortársaira és a későbbi generációkra – köztük éppen Andrus Kivirähkra, vagy a korábban bemutatott Jüri Arrakra.
A kép címe: Päikesevene, Napcsónak. Az a csónak, amely a finnugor mitológia szerint a Napot szállítja vissza keletre éjjel egy földalatti folyón, a holtak birodalmán, Toonelán keresztül. A csónakban ülő figurák, a Nap kísérői e mitológia legfontosabb totemállatai vagy állat formájú szellemi/természeti erői, illetve az ezek alakját magukra öltő ősök/sámánok. A Medve, az ember őse és az ég urának fia. A Jávorszarvas, amely szarvain hordozza a Napot. A madarak, amelyek az észtül Linnuteenek, a Madarak Útjának nevezett Tejúton vezetik a holtak lelkeit. A Bagoly, amely éjszaka is lát, s felügyeli a csónak útját a sötét vizeken. A kormányos, fején a Világfával a csónak egyik végében, s a sas vagy más ragadozó madár a másik végében. És a legérdekesebb a medvétől jobbra: a háromarcú figura, amely egyfelől az ősi finnugor antropológia három lelkét képviseli (test-lélek, árnyék-lélek, szabad-lélek), másfelől a sámán három arcát, amely transzállapotban a három világot figyeli.
A csónak alatt a halak és hód az alsó világ jelképei, s egyben jellegzetes közvetítők két világ között: a hód életmódjánál fogva, a hal pedig mert alakját gyakran ölti magára a sámán, amikor alászáll az alsó világba. Ebben a kontextusban tehát lélekvezetők is, amelyek a törzs őseit a spirituális úton kísérik.
A csónak fölött a fénylő kör három égitestet is magába foglal: magát a kelet felé utazó Napot, a Hold fénykörét – amely a finnugor mitológiában a felső világ kapuja –, és a Világtojást, amelyből a Föld született.
A csónakban ülő hét állatfigura nem pusztán az adott állatot jelenti, hanem a sámánt, aki magára öltötte azok alakját. Merev, faszobor-szerű arcuk egyfelől álarc lehet, amilyet a sámánok vagy a medveünnepség résztvevői gyakran tartottak maguk elé, másfelől jól tükrözik a szertartások rituális hangulatát, ahol a közösség tagjai a sámán vezetésével kiléptek a lineáris időből, és beléptek a mitologikus örökkévalóságba.
Kaljo Põllu (1934-2010) fiatal korában az észt avantgard – pop-art, op-art, kinetikus művészet – vezéralakja volt. A tartui egyetemen tanított, nyugati művészeti kiadványokat csempésztek be és fordítottak, a szovjet realizmussal szemben álló kozmopolita, absztrakt formákkal kísérleteztek. De 1972-re elégtelennek érezte ezt. Tallinnba költözött, és színes, geometrikus korszakát lezárva hozzáfogott az észt és finnugor mitológia újraalkotásához mezzotinto technikával.
A mezzotinto technika lényege, hogy a mester először egy sűrűn fogazott acél szerszámmal „felbolyhosítja” a réz nyomólemezt. Ezután kaparókéssel és simítóval elkezdi visszacsiszolni a lemez érdességét ott, ahová a fényeket tervezi. A technika nagyon finom tónusátmeneteket tesz lehetővé, és tökéletesen visszaadja az északi tajga, a köd és a finnugor szellemvilág misztikus hangulatát.
A keresztes hódítók előtti észt mitológiából nagyon kevés maradt fenn. Az 1840-es évektől kezdve kezdte összeállítani két balti német tudós, Faehlmann és Kreuzwald a sosem volt „észt népi eposzt”, a Kalevipoeget, amelyhez a regösénekekben és népmesékben megőrzött kevés hiteles motívum mellett a német legendák és a Kalevala ihletését is igénybe vették. A végeredmény túlnyomórészt Kreuzwald saját alkotása. Mindez nem volt szokatlan az európai romantikában: Ipolyi Arnold ugyanebben az időben ugyanígy „alkotta újra” az ősmagyar mitológiát.
Kaljo Põllu elhatározta, hogy ennél mélyebbre ás, a legősibb finnugor mitológia gyökeréig. Felgyűjtötte a kis finnugor népek hozzáférhető motívumait, majd 1978-tól kezdve diákjaival expedíciókat vezetett hozzájuk: a számikhoz, hantikhoz, manysikhoz, udmurtokhoz, komikhoz és karjalaiakhoz. Közöttük élve közvetlenül tanulmányozták az őslakosok mindennapjait, tárgyait, és az Urál körüli őskori sziklarajzokat.
Ezekből a gyűjtésekből született meg Põllu négy híres grafikai sorozata: a Kodalased (Őslakók, 1973-75), a Kalivägi (Kalev népe, 1978-1984, amely a balti lengendákat dolgozza fel), a Taevas ja maa (Ég és föld, 1987-91, a finnugor teremtésmítoszok összefoglalása), és a nagy összegző Mitoloogilised lood (Mitologikus történetek, 1997-2000).
Az Őslakók, amelynek ez a Napcsónak is része, még az expedíciók megindulása előtt készült. Ennek huszonöt darabjában Põllu még ősi finnugor tárgyak reprodukcióit dolgozta fel. A Napcsónakon például egy olyan bronz tükör hátoldalába karcolt ábrázolást, amelyet 1886-ban tártak fel a hanti-manysiföldi Szurgut közelében, az isztyaki jurtáknál, s innen kapta az Isztyaki kincs nevet. Ma az Ermitázsban őrzik, de oly alaposan, hogy fotóját sehol nem találtam meg, csupán a róla készült vázlatokat.
Az isztyaki kincset a Kr.e. 5. sz. és Kr.u. 5. sz. közötti évezredben virágzott ún. kulaji kultúra (Кулайская культура) mesterei készítették, amely az északi és nyugat-szibériai tajgaövezet egyik legrejtélyesebb és legfejlettebb korai vaskori civilizációja volt. Egy olyan egyedülálló, vadászatra és halászatra épülő társadalom, amely fegyverzetében, fémművességében és erődépítészetében felvette a versenyt a déli sztyeppék nagy szkíta-szarmata birodalmaival, amelyekkel szoros kapcsolatban is álltak, s motívumokat is vettek át tőlük. A kultúra népessége a korai hantik és manysik, illetve szamojédek ősei voltak. Tárgyaikon a korai finnugor mitológia figuráinak sokaságát ábrázolták, mint itt a hét totemállat-ős-sámánt, akiket Põllu majd a nap csónakjába ültet.
Csónak helyett olykor nagy vízimadarak viszik vissza a Napot keletre a finnugorok szerint
Az isztyaki bronztükröt még egy grafika feldolgozta, A. I. Szolovjev kitűnő Оружие и доспехи. Сибирское вооружение от каменного века до срендевековья (Fegyverek és páncélok. Szibériai fegyverek a kőkortól a középkorig, 2003) könyvének M. A. Lobyrev által rajzolt illusztrációja. A kép a kulaji erődökről szóló részt illusztrálja, amelyek erős és bonyolult felépítéséről nagy csodálattal szól, különösen hogy ezeket nem földműves, hanem halász-vadász népesség emelte. Az isztyaki tükröt egy elképzelt szent ligetben „megelevenítő” kép aláírása:
„Ezek az ősi hagyományos társadalmak (különösen az obi-ugorok) szoros kapcsolatban éltek a természettel, a szellemvilágot is annak részeként fogták fel. Emiatt a halottak szellemei könnyen megtestesülhettek természeti objektumokban, kövekben, állatokban. A túlvilág és az élők világa közötti határ átjárható volt. A közösségek rituálék révén tartottak kapcsolatot az ősökkel-védelmezőkkel, ami elengedhetetlen volt a törzs jólétéhez. Ezeket a szertartásokat, ahol a résztvevők állati-emberi (zooantropomorf) tulajdonságú ősöket jelenítettek meg pantomimmel, elzárt totemikus központokban végezték, hogy távol tartsák a rosszindulatú szellemeket. Ezen archaikus rituálék elemei a medveünnepi drámajátékokban maradtak fenn.”
Kaljo Põllu grafikáinak, amelyekben az egykori észt mitológiát ha nem is rekonstruálta, de finnugor párhuzamok alapján egyedi módon újraalkotta, katartikus sikere volt Észtországban. Munkássága nem csupán művészeti esemény volt, hanem a szovjet megszállással szembeni nemzeti ellenállás, az identitáskeresés és a kulturális újjászületés egyik legfontosabb sarokkövévé vált.
A szovjet rezsim idején az észt nemzeti szimbólumok közvetlen használatát tiltották vagy szigorúan ellenőrizték. Põllu zsenialitása abban rejlett, hogy a távoli, prehistorikus finnugor múltba, az ősök hitvilágához nyúlt vissza „szovjet néprajzi kutatás” és „az északi testvérnépek anyagi kultúrájának dokumentálása” címen. Az észt társadalom ezt azonnal burkolt politikai üzenetként értelmezte. A szovjet ideológiával szemben a saját, őshonos gyökerekhez való visszatérés a szabadságvágy és a nemzeti megmaradás szimbólumává vált. Úgy tekintettek ezekre a grafikákra, mint egy titkos, vizuális nyelvre, amely azt üzente: „Itt voltunk a kereszténység és a szovjetek előtt is, és itt leszünk utánuk is.”
Ezek a sötét, misztikus tónusokat adó mezzotinto technikával és sziklarajzokat idéző, monumentális stílusban készített grafikák kézzelfoghatóvá és láthatóvá tették az észt nép számára a saját mitológiájukat. Olyan ősi toposzokat emeltek be a köztudatba, mint a Napcsónak, a totemállatok (medve, jávorszarvas) és a természet és ember harmonikus, tiszta együttélése. Kaljo Põllu grafikáit ma úgy tekintik Észtországban, mint ablakokat a nemzet kollektív tudatalattijára, amelyek segítettek átvészelni a szovjet elnyomás évtizedeit és megerősíteni az észt kulturális önazonosságot.
Põllu és tanítványai hatására jött létre az 1980-as évektől az észt „etnofuturizmus” irányzata, amely a 19. századi nemzeti romantikán és a korábbi német-skandináv hatásokon túllépve a prehistorikus finnugor és észt múlthoz kíván eljutni, s ezt – hogy ne maradjon puszta skanzen – a legmodernebb művészeti formákba átültetni.
Lot Jõekalda etnofuturista festő egy 2023-as kiállításán
Kadri Mälk etnofuturista ékszerei
Az irányzat a képzőművészet mellett az irodalomra és zenére is átterjedt, és a Szovjetunió sok más kis népének – például az udmurtoknak – példát jelentett.
A Metsatöll etnofuturista metál együttes: Ema Hääl Kutsub („Az anyanyelv hívása”) és Ballaad Punastest Paeltest („Ballada a piros szalagokról / A mocsárlidérc csábítása”) Az Äio (Álomszellem, 2010) és a Katk Kutsariks (A pestis mint kocsis, 2019) albumról
|
Öö peidab külma ja tumma vett
Kõnni mu järgi, mul valge on juus
Su juus lõhnab värskelt kui kastene hein
Vaata kui pehme on laukane pind
Leek sinu peos on kui kiskja kulm
Soosamblal külma ja tumma verd |
Az éjszaka hideg és néma vizet rejt,
Gyere utánam, szőke a hajam,
Hajad illata friss, mint a harmatos széna,
Nézd, milyen lágy a láp felszíne,
A láng a tenyeredben mint egy vadállat szeme,
A lápi mohán hideg és sötét a vér. |
Add comment