„Megráncigáltam Vootele bácsi szakállát és megkérdeztem:
– Ki volt ez a Manivald? Miért a tengerparton lakott? Miért nem az erdőben, ahogy mi?
– Neki a tengernél volt az otthona – válaszolta a nagybátyám. – Manivald öreg és bölcs ember volt. A legöregebb közülünk. Ő még az Észak Sárkányát is látta.
– Ki az az Észak Sárkánya? – kérdeztem.
– Az Észak Sárkánya egy hatalmas kígyó – felelte Vootele bácsi. – Ő a legnagyobb mind közül, még a kígyókirálynál is hatalmasabb. Akkora, mint az erdő, és még repülni is tud. Amikor óriási szárnyaival a levegőbe emelkedik, eltakarja a napot és a holdat. Régen gyakran szállt fel az égbe, hogy felfalja a partjainknál kikötő ellenségeinket. Miután elemésztette őket, mi megkaptuk minden kincsüket. Dúsgazdagok és hatalmasak voltunk, mindenki rettegett tőlünk, mert ezekről a partokról senki nem jutott vissza élve. Mivel azonban tudtak gazdagságunkról, a kapzsiságuk mindig győzedelmeskedett a félelmeik felett. Egyre újabb és újabb hajók vitorláztak hozzánk, hogy megkaparintsák a kincseinket, de az Észak Sárkánya mindannyiukkal végzett.
– Én is akarom látni az Észak Sárkányát – mondtam.
– Sajnos már nem lehet – sóhajtott Vootele bácsi. – Az Észak Sárkánya elaludt, és nem tudjuk felébreszteni. Túl kevesen vagyunk.
– Egyszer újra képesek leszünk rá! – szólt közbe Tambet. – Hogy beszélhetsz ilyeneket, Vootele?! Miféle alávaló fecsegés ez? Jól jegyezd meg, mindketten megérjük még azt a napot, amikor az Észak Sárkánya ismét felszárnyal az égbe, hogy felfalja az összes nyomorult vasembert és falusi patkányt!
– Te magad beszélsz bolondságokat – felelte a nagybátyám.– Miképp jöhetne el az a nap, ha egyszer te is jól tudod, hogy az Észak Sárkányának felébresztéséhez legalább tízezer emberre van szükség? Ha ez a tízezer ember együtt mondja ki a kígyók igéit, csakis akkor fog felébredni titkos fészkében az Észak Sárkánya, és csakis akkor emelkedik újra az égbe. Mutasd csak, hol van az a tízezer ember? Még tízet sem tudunk összeszedni!
– Nem szabad feladni! – felelte Tambet dühösen. – Gondolj csak Manivaldra! Ő folyamatosan reménykedett és zokszó nélkül végezte a saját feladatát. Amikor feltűnt egy hajó a láthatáron, azonnal meggyújtott egy száraz fatönköt, hogy mindenkinek a tudtára adja: megint eljött az ideje, hogy felébresszük az Észak Sárkányát! Nem adta fel, noha már senki sem válaszolt a jelzőtüzeire, és így az idegenek hajói háborítatlanul kiköthettek, a vasemberek pedig büntetlenül partra szálltak. Mégsem vonta meg a vállát, és ahogy mindig, azután is gyökerestől kiásta, aztán kiszárította a fatönköket, és ha kellett, meggyújtotta őket, és csak várt, egyre csak várt! Várta, hogy egyszer talán mégiscsak az erdő fölé emelkedik a hatalmas Észak Sárkánya, pont úgy, mint a régi szép időkben!
– Nem emelkedik az már sohasem – mondta komoran Vootele bácsi.
– Én látni akarom! – követeltem. – Látni akarom az Észak Sárkányát!
– Nem fogod meglátni – jelentette ki a nagybátyám.
– Meghalt? – kérdeztem.
– Nem, ő soha nem hal meg – válaszolta. – Csak alszik. De hogy hol, azt ne kérdezd. Senki sem tudja.
Csalódottan elhallgattam. Az Észak Sárkányának története nagyon érdekesen kezdődött, de a vége csapnivalóra sikeredett. Mi haszna egy olyan csodadolognak, amit sohasem láthat az ember?”
Egy fájdalmas átmenetről szól ez a könyv, az ősi ártatlanság elvesztéséről, amikor még az állatokkal beszélt az ember, és harmóniában élt a természettel. Ilyen persze sosem volt, de jó így emlékezni azokra az időkre, amikor a nyugati civilizáció a dán és német keresztes lovagok hajóin még nem érkezett meg a pogány észt földekre, amelyeknek épp azért tudunk ilyen ősi harmóniát tulajdonítani, mert jóformán semmit nem tudunk arról, ami a keresztesek érkezése előtt volt.
De Andrus Kivirähk Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét könyve (2007, fordította Kőhalmy Nóra) nem fantasy formájában megírt történelemkönyv. Bár lehet úgy olvasni, mint nagy erejű allegóriát Észtország történelméről, a germán és keresztény hódításról, az ősi észt kultúra átalakulásáról, és arról a dilemmáról, hogy mit őrizzen meg egy kis nemzet a múltjából. Ezért is nagyon alkalmas arra, hogy bevezetőként szolgáljon a balti népek irodalmába.
A főszereplő, Leemet, az utolsók egyike, akik még ismerik a kígyók nyelvét. Ez nem egyszerűen egy beszélt nyelv, hanem mágikus képesség: aki ismeri, képes parancsolni a kígyóknak és sok más állatnak, kapcsolatban áll az erdő természetfeletti erejével.
De voltaképpen nem is mágia, hanem kapcsolat. Aki beszéli a kígyók nyelvét, annak számára a kígyó nem állat, hanem beszélgetőtárs, szövetséges, személy. Amikor a nyelv eltűnik, a kígyók nem azért lesznek néma hüllők, mert elvesztették a hangjukat, hanem mert az emberek elveszítették velük a kapcsolatot.
Az észt olvasók számára különösen erős szimbolika ez. Az észt nyelvet évszázadokon át kicsi, barbár, lenézett nyelvként szorították háttérbe, előbb a német lovagrend, majd a svéd, az orosz és végül a szovjet uralom idején. A „kígyók nyelve” emiatt sok olvasó számára az anyanyelv metaforája is. Ha senki sem beszéli többé, egy világ is eltűnik vele.
„Éppen visszatérőben voltam a forrásról, vállamon a nehéz csobolyóval, amikor az úton feltűnt egy nagy jávorszarvas. Várható tanácstalansága miatt már előre megvetően sziszegtem oda neki a legegyszerűbb szavakat, de a jávorszarvas korántsem rémült meg attól, hogy hirtelen rég elfeledett parancsszavakat hall egy emberi lény szájából. Sőt, fejet hajtott, odasietett hozzám, térdre ereszkedett, és ahogy hajdanán szokták, felkínálta nekem a nyakát. Milyen gyakran láttam kisfiúként, hogy anyám is ekképpen szerzi be a család számára a télirevalót! Kiválasztotta a csordából a megfelelő tehenet, magához hívta, és a kígyók igéinek engedelmeskedő állat torkát minden további nélkül elvágta. Egy kifejlett jávorszarvastehén húsa a tél végéig is kitartott. A mi egyszerű élelemszerzési módszerünk mellett a falusi emberek ostoba vadászata nagyon nevetségesnek tűnt. Hosszú órákon át űzték a szarvast, rengeteg nyilat találomra a bozótba lődöztek, hogy végül gyakran üres kézzel, csalódottan kelljen hazatérniük; miközben csak néhány szóra lett volna szükségük ahhoz, hogy a vadat a hatalmuk alá vonják! Pont úgy, ahogy most én. A nagy és erős szarvas a lábam előtt hevert és várta a csapást. Egyetlen kézmozdulattal végezhettem volna vele. Mégsem tettem.
Ehelyett leemeltem a vállamról a csobolyót és vízzel kínáltam. Békésen lefetyelt. Öreg bika volt, egészen öreg – annak kellett lennie, különben hogy emlékezhetett volna arra, miképp kell viselkednie egy szarvasnak, amikor magához hívja egy ember. Ha hánykolódna és rúgkapálna, ha a lombokba kapaszkodna a fogaival, akkor is húzná felém az ősi szavak ereje, és végül úgy érkezne meg hozzám, mint egy bolond, ő azonban úgy jött, akár egy király. Nem számít, hogy magát leölettetni jött. Annak is érteni kell a módját. Hát mi megalázó van abban, ha valaki aláveti magát az ősi törvényeknek és szokásoknak? Szerintem semmi. Kedvtelésből soha nem öltünk le egyetlen jávorszarvast sem – mi öröm származik egy ilyen cselekedetből? Nekünk ennünk kellett, a táplálékszerzésre megvolt az ige, melyet a szarvasok ismertek, és hallgattak is rá. Az a megalázó, ha elfelejtünk mindent, mint ezek a fiatal vaddisznók és őzek, akik az igék hallatán szétdurrannak, akár egy hólyag. Vagy a falusiak, akik tízesével jártak szarvasra vadászni. A butaság a megalázó, nem a bölcsesség.
Megitattam, megsimogattam a fejét, a szarvas pedig a ködmönömhöz dörgölte a pofáját. Hát nem tűnt még el teljesen a régi világ! Addig, amíg én élek, addig, amíg még él ez az öreg szarvas, ebben a rengetegben nemcsak emlékeznek majd a kígyók szavára, de érteni is fogják.
Elengedtem. Éljen még jó sokáig. És emlékezzen.”
A regény egy olyan korban játszódik, amikor az észtek ősi erdei világa eltűnőben van. Az emberek egyre inkább elhagyják az erdőt, falvakba költöznek, földet kezdenek művelni, s átveszik és istenítik a nyugatról érkező új szokásokat. Olyan folyamat ez, amit a 20. században sok antropológus leírt: hogy amikor egy kis népcsoport találkozik a modern világgal, az emberek gyakran nem kényszerből változnak meg. Hanem azért, mert az új élet egyszerűbbnek, biztonságosabbnak vagy rangosabbnak tűnik. A kultúrák gyakran nem erőszak, hanem vágy révén tűnnek el. Ez a regény egyik legkeményebb mondanivalója.
A történelem nem azt pusztítja el, amit legyőz. Hanem azt, amire többé nincs szükség. Ez nagyon kegyetlen igazság. Szeretjük úgy gondolni, hogy egy kultúrát csak erőszakkal lehet eltörölni. Pedig nem. A legtöbb kultúra nem azért hal meg, mert betiltják. Hanem mert egyszer csak senki sem akarja tovább élni. Ez egészen más tragédia.
„Ő az új kor embere akart lenni, és az új kor emberének nem a félhomályos erdőben, hanem falun kell laknia, a széles ég alatt. Rozst kell termesztenie, amiért egész nyáron gürcölhet, mint valami mocskos hangya, csak azért, hogy fontoskodó ábrázattal kenyeret zabálhasson, és hasonlatos lehessen az idegenekhez. Az új kor emberének kell egy sarló, hogy ősszel a földeken görnyedve learathassa a gabonát, és egy kézimalom, amivel zihálva és fújtatva megőrölheti a szemeket.
Vootele bácsi mesélte, hogy az apámat – mikor még az erdőben élt – majd’ szétvetette a bosszúság és az irigység, ha arra gondolt, hogy milyen érdekes életet élnek a falusi emberek, és hogy milyen lenyűgöző szerszámaik vannak.– Azonnal a faluba kell költöznünk! – kiabálta ilyenkor. – Különben elmúlik felettünk az élet! Manapság minden normális ember a széles ég alatt lakik, és nem a bozótban! Én is szántani és vetni akarok, úgy, ahogy azt mindenhol a fejlett világban teszik! Mitől volnék én kevesebb? Nem akarok úgy élni, mint egy koldus! Nézzétek csak meg a vasembereket meg a szerzeteseket! Messziről is látszik, hogy legalább száz évvel előttünk járnak a fejlődésben! Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy utolérjük őket!”
A regény erről a civilizációváltásról szól. Fő témái a hagyomány és a modernizáció konfliktusa, a természet és a civilizáció ellentéte, a kulturális emlékezet elvesztése, a kívülállóság és a magány. Nem hagyományos fantasy, hanem inkább egy keserédes mese arról, hogyan tűnnek el a nyelvek, a hiedelmek és végül egész világképek. Kivirähk valójában nem egy fantasy-világot alkotott meg, hanem egy mítoszt arról, hogyan halnak meg a kultúrák.
A legtöbb történetben a civilizáció előrelépés. Itt a civilizáció: felejtés. Ahogy az emberek falvakba költöznek, nemcsak új dolgokat tanulnak meg, hanem elveszítenek valamit. Elfelejtik az állatok nyelvét, az erdő törvényeit, a régi történeteket, s végül azt is, hogy valaha másképp lehetett élni. A felejtés itt nem egy tragikus pillanat, hanem lassú folyamat. Senki sem mondja ki, hogy „mostantól nem beszélünk kígyóul”. Csupán egyre kevesebben tartják fontosnak, és már senki nem tanítja meg a gyerekeinek. Ahogyan a való életben is így tűnnek el nyelvek és kultúrák.
A fantasy-irodalomban az ősi varázslat eltűnése általában szomorú esemény, de mindig ott van a remény, hogy egy kiválasztott megmenti. Kivirähknál nincs kiválasztott, nincs prófécia, nincs nagy csata. A mágia egyszerűen kihal. És ettől sokkal hitelesebb. Mintha egy antropológus írt volna fantasyt.
A főszereplő, Leemet alakja egy ősi irodalmi típust idéz: az utolsó tanút. Nem ő az utolsó ember a Földön, hanem az utolsó, aki még emlékszik valamire. Mint akikről az antropológusok írnak: az utolsó, aki még beszélt egy kihalt nyelvet, az utolsó, aki emlékezett egy szertartásra, az utolsó kovács vagy énekes egy faluban. Amikor ő meghal, nemcsak egy ember hal meg, hanem egy tudás is. Ez a fantasy kifordítása
„Azt mondják, valaha teljesen természetes volt, hogy a gyerekek már kicsi korukban elsajátították a kígyók szavát. Persze az avatottabb mestereken kívül akkor is voltak, akik nem értették minden rejtett finomságát – de a mindennapi életben ez utóbbiak is elboldogultak. Mindenki beszélte a kígyók nyelvét, melyet az idők kezdetén hajdanvolt kígyókirályok tanítottak meg ősapáinknak.
A születésem idejére minden megváltozott. Bár az idősebb emberek még valamennyire használták a kígyók igéit, kevés volt köztük az igazán nagy tudású; a fiatalabb nemzedék tagjai pedig egyáltalán nem vették a fáradságot arra, hogy e bonyolult nyelvvel vesződjenek. A kígyók szava nem egyszerű, az emberi fül alig tudja érzékelni azokat az árnyalatnyi különbségeket, amelyek az egyik sziszegést megkülönböztetik a másiktól, és ezáltal a mondottakat eltérő értelemmel ruházzák fel. Ráadásul az ember nyelve kezdetben kifejezetten suta és merev, így a kezdő szájából az összes sziszegés eléggé hasonlóan hangzik. A kígyók szavának elsajátítását éppen ezért nyelvgyakorlatokkal kell kezdeni – annak izmait kell edzeni nap mint nap, hogy olyan fürgévé és ügyessé váljék, mint maguké a kígyóké. Ez eleinte meglehetősen unalmas, így aztán nincs is mit csodálkozni azon, hogy sok erdőlakónak nem érte meg az erőfeszítés, és inkább elköltözött a faluba, ahol minden sokkal érdekesebb, és még a kígyónyelvre sincs szükség.”
A könyv ugyanakkor nem azt mondja, hogy vissza kell költözni az erdőbe. Hanem azt kérdezi: lehetséges-e úgy fejlődni, hogy közben ne amputáljuk a saját múltunkat? És ez nem sajátosan észt kérdés: ez minden társadalom kérdése.
Gyakran azt hisszük, hogy egy kultúrát meg lehet őrizni. Le lehet írni, le lehet fényképezni, be lehet tenni a múzeumba. Kivirähk szerint nem. A kultúra addig él, amíg valaki gyakorolja. A kígyók nyelve nem azért hal ki, mert senki nem jegyezte fel. Hanem mert senki sem akarja már használni.
Ezért nincs a könyvben igazi gonosz, ami zseniális írói döntés. Ha lenne egy gonosz uralkodó, ha minden rossz a „vasemberektől” és a „szerzetesektől” jönne, minden egyszerű volna. De Kivirähk nem engedi meg ezt a kényelmet. Itt mindenki érthető, mindenki ember. És éppen ettől válik tragikussá.
Az ősi kultúra ellentétei valójában nem az idegenek, hanem azok az észtek, akik át akarnak állni az ő kultúrájukra, akik őket akarják szolgálni – ahogy a Baltikum őslakói ezer éven át voltaképpen lenézett rabszolgái voltak a germán hódítóknak. A legfontosabb ellentét az erdő és a falu között van.
Az erdő nem egyszerű lakóhely. Élő, mágikus világ, ahol az ember még része a természetnek. Az állatokkal lehet beszélni, a medvéknek saját személyiségük van, a kígyók őrzik az ősi tudást és nyelvük minden erdei lény közös nyelve. Igen, az állatok szerepe az egyik legkülönlegesebb vonása a könyvnek: nem díszletek, nem antropomorf figurák, hanem mindegyiknek egyéni állat-karaktere van.
„A kígyók nagyon büszkék a bőrükre. Minden aprócska karcolást fájdalmasan élnek meg, és ha mégis valami baleset éri őket, akkor alig várják, hogy eljöjjön a vedlés ideje, és makulátlan gúnyát ölthessenek. Az új bőrükre különösen kényesek, és képesek komolyan dühbe gurulni, ha az ember véletlenül sült hús zsírjával csöpögteti le őket vagy áfonyázástól lila ujjakkal hozzájuk ér. A régi, elhagyott és több helyen elrepedt bőrükkel szemben nemcsak viszolygást, de félelmet is éreznek. A hosszú téli hónapok alatt, amikor ki sem dugják az orrukat a barlangjaikból, a viperaanyák rémtörténetek sokaságával riogatják gyermekeiket. Ezek mind elhagyott, de valamilyen titokzatos módon mégis életre kelt bőrökről szólnak, melyek űzőbe veszik és megfojtják egykori gazdájukat. A kicsi viperák ilyenkor reszketnek, de amint az anyjuk befejezi a történetet, már kérlelik, hogy:
– Mesélj még! Mesélj még valamit a gonosz bőrről!”
Vagy a medvék, akik gyakran járnak az emberek lányai után:
„Mindennapos történet ez, hiszen kevés nő tud ellenállni a medvéknek; olyan nagyok, puhák, gyámoltalanok és szőrösek. Ezenkívül született csábítók is, akiknek roppantul tetszenek az emberek asszonyai, így aztán egyetlen lehetőséget sem hagynak ki arra, hogy egy nő közelébe férkőzhessenek, és a fülébe brummoghassanak. Régen, amikor népünk java még az erdőben élt, gyakran megesett, hogy egy medve egy asszony kedvese lett, egészen addig, míg a férj tetten nem érte a párocskát, és el nem kergette azt a barna dögöt.
A nőre vadászó medve képes akár napokon át is egy helyben csücsülni, türelmesen, evés, ivás nélkül, félrebillentett fejjel, a mancsait békésen a hasán nyugtatva, buta, szerelmes arckifejezéssel. A lányokra ez óriási hatást gyakorol. „Jaj, de kedves mackó!” sóhajtják ilyenkor elérzékenyülve, és a medve, akinek ezzel sikerült a kívánt hatást elérnie, feláll, majd esetlenül imádottja felé cammog, fogai között egy réten szakajtott boglárkával. Ha elég ügyes ahhoz, hogy pitypangból koszorút fonjon, és azt kicsit ferdén a feje búbjára tegye, akkor ennek az idilli látványnak végképp nem képes egyetlen nő sem ellenállni.”
A faluban az emberek kerítéseket építenek, földet művelnek, háziállatokat tartanak, szabályokat alkotnak. És ironikus módon saját magukat tartják műveltebbnek, miközben gyakran sokkal babonásabbak, mint az erdő lakói:
„Magdaleena elsápadt, és kétkedő pillantást vetett rám. – Azt gondolod, hogy ez valami bűbáj volt? Hogy nem lett volna szabad hagynom, hogy a kígyó kiszívja a lábamat? De akkor meghaltam volna, apám! Te nem tudod, milyen rosszul voltam! Apám, mondj már valamit! Miért hallgatsz?
– Imádkoztam – felelte halkan Johannes, majd Magdaleena szemébe nézett. – Ne félj gyermekem, te semmiképpen nem sértetted meg Istent. A kígyó természete sen bűnös állat és a sátán teremtménye, de az Isten hatalma túltesz a sátánén. Ő a legalávalóbb állatot is felhasználhatja szent céljai érdekében. A sátán rád uszította azt a gonosz kígyót, hogy marjon meg, de Isten határtalan szeretetében hozzád vezette ezt a fiút, aki végül megmentett téged. Isten rákényszerítette a kígyót, hogy szívja ki a mérgét, majd fulladjon bele. Áldott legyen a mi mennyei atyánk!
– Egy kígyó nem tud belefulladni a mérgébe – mondtam. – Egyszerű félreértésből marta meg Magdaleenát, és ezért én megkértem, hogy tisztítsa ki a sebet. Ebben nincs semmiféle csoda, egyszerűen csak ismerni kell hozzá a kígyók nyelvét.
– Hiszen azt senki sem ismeri! – állította Magdaleena. – Éppen az benne a csoda, hogy te beszéled!
– Minden ember elsajátíthatja – mondtam halkan. – Nem olyan nagy művészet. Régebben mindenki ismerte, és egyetlen kígyó sem mart meg soha senkit.
Magdaleena serényen asztalt terített, Johannes pedig mellém ült, és a vállamra tette a kezét. – Ne gondold, hogy meg tudtad volna tanulni a kígyók szavát, ha az Úristen nem választ ki téged erre a célra – mondta. – Isten nem akarja, hogy egy olyan ártatlan gyermek, mint az én lányom, odavesszen, ezért megnyitotta az értelmedet a kígyók nyelve előtt, hogy egyszer majd megjelenhess az erdőből, és megmenthesd Magdaleena életét.
– Én semmit sem tudok arról az istenről, és nem is akarok róla tudni – mondtam. – A kígyók nyelvére a nagybátyám tanított. Minden ember ismeri azt, hacsak a faluba költözéskor el nem felejtette.
– Ha elfelejtettünk valamit, akkor azt Isten akarta úgy! – magyarázott tovább Johannes. – Isten nem akarja, hogy mi kígyókkal beszélgessünk, mert a kígyó az ő ellensége, és mi beszélnivalónk lehetne az Isten ellenségével? Sehol a világon nem beszélnek a kígyókkal. Hidd el nekem, én beutaztam a világot, és tudom, hogy mit beszélek. Miért kellene, hogy mi legyünk az utolsó nyomorultak, akik a kígyókhoz húznak? Mi mondanivalójuk van nekik, nyomorult kígyóknak, a mi számunkra? Én úgy gondolom, hogy inkább azokra kellene hallgatnunk, akik bölcsebbek nálunk. Az idegenekre, akik kőből várakat és kolostorokat tudnak építeni, akiknek a hajói nagyok és gyorsak, és akiknek vas fedi a testét, amin egyetlen nyílvessző sem képes áthatolni. Talán mindezeket a bölcsességeket a kígyók tanították nekik? Nem. Ők mindezeket Istennek köszönhetően sajátították el! Ő világosította meg az elméjüket és tette hatalmassá őket, és ő segít meg minket is, ha meghallgatjuk.”
A mondanivaló ellenére ez nem komor fantasy. Kivirähk sajátos humora – az észt abszurd – végig jelen van benne komikus jelenetek, groteszk figurák, fekete humor, és egyfajta jóindulatú szarkazmussal elfogadó világlátás révén. A regény szinte minden szereplője nevetséges valamilyen módon. Nem azért, mert ostoba, hanem mert mindenki biztos benne, hogy nála van az igazság. Az idegenek felsőbbrendű kultúrájára átállt falu lakói éppúgy, mint az erdőben maradtak, akik fanatikusan ragaszkodnak az ősi világképhez, s eközben egyre több soha nem létezett babonát gyártanak benne, mint minden más fokozatosan háttérbe szoruló kultúra magukat fenyegetettnek érző képviselői. Kivirähk humora nagyon emberi: megmutatja, mennyire könnyen válik a saját világképünk az egyetlen elképzelhető valósággá.
„Csak később értettem meg, hogy bár Ülgas és Tambet gyűlölt mindenkit, aki elköltözött a faluba, ők maguk sem éltek már az ősi szokások szerint. Csalódottak és dühösek voltak amiatt, hogy a szemük láttára apránként tünedezett el a régi, jó erdei élet, és hogy ezen túltegyék magukat, valami ősi, titokzatos szokásokba és varázslatokba kapaszkodtak, meg a kitalált szellemvilágban keresték a kiutat, mit sem törődve a szerintük közönséges kígyóigékkel. Azok alkalmatlannak és gyengének tűntek számukra, hiszen azokkal nem lehetett az erdőben tartani az embereket, így aztán nem származott belőlük semmi haszon. Szerintük a problémán már csak a varázslatok és a szellemek segíthettek, de mivel a kígyók tudták, hogy semmiféle varázslás nem létezik, és nem lakik semmiféle szellem az erdőben, Ülgas és Tambet nem akart többé érintkezni velük. Már az Észak Sárkányának a megtalálása sem elégítette volna ki őket. Abban a hiszemben éltek, hogy találtak valami jóval hatalmasabbat, és egyre csak a szellemeikről meg erdőanyáikról hadováltak, azt képzelvén, hogy ezzel ősi értékeket tartanak életben. Soha nem értették meg, hogy valójában ugyanolyan távolra tévedtek ezektől az értékektől, mint az emberek a faluban.”
A könyv végig azt sugallja, hogy a világ nem attól varázslatos, hogy vannak benne csodák. Hanem attól, hogy van valaki, aki még képes csodásnak látni. A kígyók nyelve végső soron nem mágikus nyelv, hanem egyfajta figyelem. A képesség arra, hogy az ember ne uralkodni akarjon a világon, hanem kapcsolatba lépjen vele.
Amikor ez eltűnik, a világ kívülről szinte ugyanaz marad. Ugyanazok az erdők, ugyanazok a kövek, ugyanazok a folyók. Mégis valami lényeges veszik el: a kölcsönösség érzése.
A civilizált ember tárgyakként tekint a világra: az erdőre mint faanyagra, a folyóra mint vízkészletre, a kígyóra mint veszélyes állatra. Leemet világa még „Te”-ként szólítja meg a természetet. Nem azért, mert naivabb, hanem mert másfajta kapcsolatban él vele.
Ezért a regény egyik fontos kérdése az, hogy mit jelent embernek lenni. Vajon az tesz-e emberré bennünket, ha egyre jobban birtokoljuk és átalakítjuk a világot, vagy ha egyre mélyebben értjük és megszólítjuk?
A könyv egy nagy erejű allegória. Ugyanakkor senki sem tudja benne, hogy jelképpé vált. Leemet nem akarja képviselni a régi kultúrát. Egyszerűen élni akarja a maga életét. A pap nem akarja elpusztítani a folklórt. Egyszerűen a saját hitét követi. A falusi nem akar áruló lenni. Csak könnyebb életet szeretne.
A történelmi folyamatok utólag gyakran jelképpé válnak. A regény viszont megmutatja, hogy belülről nézve a történelem hétköznapi emberek egymásba fonódó döntéseinek sora.
A történész szemével nézve pontosan így zajlik a történelem. Az emberek ritkán érzik, hogy korszakhatáron állnak; inkább csak azt veszik észre, hogy a megszokott világuk lassan átalakul.
Örmény kolostorokról, szvan falvakról, anatóliai romokról írva mindig az jár az eszemben: „Mit jelenthetett ez a hely azok számára, akik építették?” Azt szeretném, hogy egy letűnt világ belső logikája újra átélhetővé váljék.
Kivirähk regénye ugyanezt próbálja meg, csak fordított irányból. Nem romokat mutat, hanem egy még élő világot, amely éppen rommá készül válni. Az olvasó különös helyzetben van: tudja, hogy ez a világ el fog tűnni, miközben a szereplők még nem tudják. Ez drámai feszültséget teremt. Mintha végigsétálnánk egy középkori falun, miközben már tudjuk, hogy néhány évszázad múlva csak mohos kövek maradnak belőle. A lakók viszont még vetnek, aratnak, szerelmesek lesznek, veszekednek. A történelem számukra még nem történelem.
A regény megmutatja, hogy minden rom egyszer valakinek a jelene volt. A régész a köveket látja, a történész az eseményeket, Kivirähk pedig azt próbálja visszaadni, milyen lehetett benne élni egy olyan világban, amely még nem tudta, hogy hamarosan emlékké válik. És ennek olvastán is elfogja az embert az a fájdalmas érzés, amit olyankor érez, ha egy eltűnőben lévő kultúrát még a huszonnegyedik órában meglátogathat.
„Tanóráim Vootele bácsival folytatódtak. Mivel már elég ügyes voltam ahhoz, hogy ne folyton csak a kígyók nyelvét gyakoroljuk, sokszor csak úgy bóklásztunk keresztül-kasul az erdőben, és a legkülönfélébb dolgokról beszélgettünk. Néha kettesben, de volt, hogy Ints is velünk tartott, aki ilyenkor pántlikaként lógott a nyakamban. Vootele bácsi mesélt nekünk mindarról, ami egykor létezett és mostanra menthetetlenül eltűnt. Mutatott bozóttal benőtt kunyhókat; lakóik vagy meghaltak, vagy elvándoroltak a faluba, és elmesélte, hogy egykor milyen kiváló öregemberek és szigorú öregasszonyok éltek ezekben az épületekben. Száz évvel korábban senki sem gondolta volna, hogy ezek a kunyhók egyszer majd kiürülnek, falaik bedőlnek, tetejük beomlik. Áttörtünk a bozótoson és az elhagyatott viskók romjai között mászkáltunk, ahol mindig találtunk valamit egykori gazdák után. Gyakran teljes háztartásokat fedeztünk fel: edényeket, késeket, baltákat, állatbőrrel meg arannyal és drágakövekkel teli ládákat. Ez utóbbiak a partjainkra vetődött hajókról származó gazdag hadizsákmány részei lehettek. Különös volt kézbe venni ezeket a brossokat meg nyakékeket, melyek felett annak idején az Észak Sárkányának óriási árnya lebegett – szinte érezni lehetett rajtuk a sárkányszájból kitörő lángok forróságát.
A helyén hagytunk mindent. Mihez is kezdtünk volna a bőrökkel, az edényekkel vagy a kincsekkel? Mi magunk is bővében voltunk mindezen javaknak, melyeket a különböző nemzedékek az évszázadok során felhalmoztak. Kimásztunk a málladozó romok közül, a bozót pedig újra, sűrű szövésű pókhálóként takarta el őket.”
A regény vége rendkívül megrendítő, de nem a szokásos értelemben tragikus. Nem egy csata dönt el mindent. Nem egy gonosz legyőzése. Hanem annak felismerése, hogy egy világ többnyire nem azért hal meg, mert elpusztítják, hanem mert az emberek egyszerűen már nem akarnak benne élni. Ez teszi a könyvet időtlenné. Nemcsak a középkori Észtországról szól, hanem minden olyan korszakról, amikor egy kultúra, nyelv vagy életforma lassan háttérbe szorul az új rend kedvéért.
„Magamra maradtam az Észak Sárkányával. Már negyven éve vagyok az őre, és én is eléggé megöregedtem. Az utóbbi időben egyre ritkábban megyek ki. Inkább sokat alszom és álmodom. Leggyakrabban azt, hogy megint gyerek vagyok, és Vootele bácsi pincéjében ülök, és Vootele bácsi a kígyók szavait tanítja nekem. Aztán hirtelen elsápad, hanyatt esik és meghal, de én nem ijedek meg, hanem hozzábújok, és jól érzem magam mellette a melegben. Nem törődöm az oszladozó nagybátyámból áradó bűzzel, egyáltalán nem zavar, sőt, inkább ismerősnek és oltalmazónak tűnik. Ekkor általában felébredek, és az Észak Sárkányának dőlve találom magam, de azt a szagot még mindig az orromban érzem. Tudom, hogy nem az Észak Sárkányából jön, mert ő örök, hanem belőlem, vénemberből.
Elsziszegek néhány kígyószót az ürességbe, ugyanazokat, amelyeket valaha Vootele bácsi tanított nekem, és ezek az igék megtisztítják a levegőt a bűztől. Minden más elrohadhat bennem, de a kígyók szava mindig friss marad. A kígyók szava és a békésen szunyókáló Észak Sárkánya.
Nem aggódom hát semmiért, nyugodtan lehunyhatom újból a szemem. Senki sem zavarja az álmomat. Békésen pihenhetünk; az Észak Sárkánya és az utolsó ember, aki beszéli a kígyók nyelvét.”
Az illusztrációk Kaljo Põllutól (1934-2010), aki a maga módján teremtett grafikáin privát észt mitológiát
