Nem hiszem, hogy sokan volnának, akik ne ismernék a csehszlovák nép nem-hivatalos himnuszát, ünnepelt sztárjuk, Ivan Mládek előadásában, aki maga minősítette így a dalt. Az ő számukra teszem itt közzé videón, átírásban és fordításban is.
|
Jedu takhle tábořit Škodou 100 na Oravu
[refrén 1]
Projížděl jsem dědinou cestou na Vizovice
[refrén 1]
Říkám: "Dej mi předsedo letadlo a prášek
[refrén 2] |
Táborozni indulok egy Skoda 100-assal Árvába
[refrén 1]
Áthajtottam egy falun Vizovice felé.
[refrén 1]
Azt mondtam: „Adjál nekem, elnök elvtárs, repülőt és permetet
[refrén 1] |
A dal meglehetősen csehszlovák, amennyiben a prágaiaknak a távoli morva, sőt szlovák vidék – Vizovice határvároska, a Rudolf Jelínek szilvapálinkagyár székhelye – már valóban ilyen egzotikus kalandok lehetőségét rejti. A cseh szövegbe morva és szlovák, sőt magyar cigány – lóvé – tájszavak vegyülnek, érzékeltetve, hogy a történet valahol az ismert világ peremén játszódik.
Ivan Mládek több interjúban is elmesélte a történetet, hogy 1977 őszén Zlínben – az akkori Gottwaldovban – léptek fel. A koncert után a Moszkva szállóban odament hozzájuk egy helyi zenész és tréfamester, a Kňučík (Nyafi) néven ismert Zdeněk Navrátil, és azt a fogadást tette:
„Ha írsz egy dalt Jožinról a mocsárból, kapsz egy demizson szilvapálinkát.”
Mládek állta a fogadást.
Jožin eredetileg egy helyi exhibicionista volt, aki a helyi cipőgyár női dolgozóit ijesztgette. Alakját már Mládek formálta át provinciális mocsári sárkánnyá, akit a szocialista kor prágai Szent Györgye győz le szent lándzsa helyett mezőgazdasági repülőgép segítségével.
Mládek később azt is elmesélte, hogy valóban megkapta a demizson vizovicei szilvapálinkát. Sőt amikor a dal a 2000-es években Közép-Kelet-Európa szerte mémmé vált, már ő vitt egy demizsonnal Kňučíknak. És amikor a Metallica 2018. áprilisi prágai koncertjén ezt a dalt adta elő, Mládek külön megdicsérte cseh kiejtésüket.
Talán nem véletlen, hogy a dal címére emlékeztető A mocsár hívása című, szépen illusztrált gyerekkönyvet Český Krumlovban nem csehül (Volání bažin), hanem szlovákul (Volanie močiara) lehet megvenni.
„Hasonlítanunk kell azokhoz, akiket szeretünk?”
Ez a történet egészen más hangvételű, mint akár Mládekék dala, akár a nemrég észt nyelven hallott A láp hívása. Ez itt arról szól, hogy egy kis Jožint – a könyvben Borist – gyermektelen szülők találnak meg a mocsár szélén kopoltyúval és pikkelyekkel, és sajátjukként nevelik nagy szeretetben. A mocsár hívására azonban visszatér oda, hogy megtalálja gyökereit. Ám végül ráébred, hogy az otthon nem ott van, ahol magadfajták élnek, hanem ahol szeretnek és viszontszerethetsz.
„Amikor a szülei rátaláltak, nem volt gyermekük. Nagyon boldogtalanok voltak, mert az orvosok azt mondták nekik, hogy nem születhet sajátjuk. Ezért amikor egy nap a mocsár közelében megláttak egy kisbabát, úgy érezték, mennyei ajándékot kaptak. Észre sem vették, hogy a kisfiúnak kopoltyúi vannak, mint a halaknak [pontosabban mint az axolotlnak], s nem tudták, hogy elhagyta-e valaki, vagy elveszítette a szüleit. Mindez nem volt fontos. Ők találtak rá, és a Boris nevet adták neki.”
„Boris nőtt-nődögélt. Nem számított, hogy a szemei sokkal nagyobbak voltak, mint a többi gyereké. Játszott, evett, nevetett, mint bárki más. Megtanult biciklizni és fára mászni, ahogy a barátai is. Elkezdett iskolába járni, és hasznos dolgokat tanulni, meg kevésbé hasznosakat is.”
„Telt-múlt az idő. Mondhatjuk, hogy boldog évek voltak, vagy legalábbis nem voltak boldogtalanok.”
„Egy nap valami szokatlan történt. Feltámadt a szél, és a légáramlat különös mocsárszagot hozott magával. Azt hihetnénk, hogy a fiú már elfelejtette ezt az illatot, és ismeretlen volt számára. De nem! Ismerős illat volt, mélyen elrejtve az emlékei alján. Azokból az időkből származó, amikor még kicsi volt. A mocsár illata, emlékezett rá.
Boris azon kezdett gondolkodni, mi történt volna, ha akkor a mocsárban marad.
– Anya, miért vettetek magatokhoz?
– Mert szerettünk téged.
– De miért nem hagytatok ott, ahol voltam?
– Mert veszélyes volt, meghalhattál volna – válaszolta az apja.”
„Sok kérdés kavargott a kisfiú fejében. Boldog volt és hálás azért, amije volt. De a gondolatok tolakodóak voltak. Nem tudott aludni, az éjszaka közepén arra ébredt, hogy nem bír lélegezni. Inni akart. Mindig nagyon szomjas volt.”
„Egy reggel Boris elhagyta a házat, és útnak indult. Csak ment és ment, míg végül meg nem érezte, hogy nedves a lába. Ráébredt, hogy megérkezett a mocsárhoz. Az ismerős illat vezette el oda.”
„Boris meg volt győződve arról, hogy egészen idáig valaki más életét élte. Olyan életet, ami nem hozzá tartozott. Idegen volt benne. Hiszen az ő világa a mocsár. Az illat, amit belélegez, a mocsár csodálatos illata. Azok közelében kell élnie, akiknek ugyanolyan kopoltyújuk van, mint neki.
Boris nem is sejtette, hogy létezhet hozzá hasonló valaki. Rájött, hogy a mocsárban sokan élnek olyanok, mint ő: kopoltyúkkal és nagy szemekkel. Gyönyörű volt a felismerés, hogy ugyanazok a dolgok tetszenek nekik! Édes volt az öröm, amikor együtt nevettek – olyan nevetéssel, amilyet Boris azelőtt sosem ismert. Igen, megtalálta az igazi családját.”
„A szülei azonban nem felejtették el őt. Gyakran jártak a mocsárhoz, és a fákra akasztva üzeneteket hagytak neki.
De nem az volt odaírva:
Kérünk, gyere haza.
Az üzenetek így szóltak:
Ha boldog vagy ott, ahol vagy, mi is boldogok vagyunk.”
„Vajon akik hasonlítanak ránk, valóban olyanok, mint mi? Nehéz megmondani.
Eltelt néhány nap, és Boris kezdte észrevenni a különbségeket önmaga és azok között, akik még nemrégiben teljesen hozzá hasonlónak tűntek. Nem ugyanazokat a dolgokat ették, más szavakkal beszéltek. Még a nevetésük is valahogy másmilyen volt.
Hirtelen megérezte, hogy hiányzik neki az otthon illata. De ez nem az elkészített étel illata volt. Honvágyat érzett. Az otthon utáni vágynak jó illata volt, és a boldog pillanatokra emlékeztette őt.”
„Boris az új családját is elhagyta.
Azt gondolta: „Más vagyok, talán egyedül kell élnem. Ezért születtem család nélkül, ezért nincs saját családom.” Ezen töprengve lemerült a mocsár vizébe, és lassan gyalogolt a fenekén, míg végül teljesen el nem tűnt szem elől.”
„A mocsár fenekén Boris rengeteg palackot pillantott meg. Úgy tűnt, mintha üresek lennének, de nem voltak azok. Minden egyes üvegben egy vékonyka papírtekercs rejtőzött. Az összes papírlapra ez volt írva:
Ha boldog vagy ott, ahol vagy, mi is boldogok vagyunk.”
„Hasonlítanunk kell azokhoz, akiket szeretünk? Ez a kérdés nem hagyta nyugodni Borist. Úgy zümmögött a fejében, mint egy pimasz légy.
A szülei szerették őt, még ha nekik nem is volt kopoltyújuk; nem számított nekik, hogy hasonlít-e rájuk.
Talán egyszerűbb azokat szeretni, akik azt akarják, hogy szeressük őket.
Miközben Boris így gondolkodott, kiért a mocsár partjára. Hirtelen megállt, és még egyszer utoljára belélegezte a mocsár szúrós illatát.
Azután elindult a város felé.”
A szürreális vagy mágikus realista illusztrációk egyik legfontosabb motívuma a palackposta, a beléje zárt világgal. Noha az illusztrátor nem cseh, hanem olasz, mégis nagyon rokon ez azzal a palackpostával, amelyet korábban Pavel Čechnek A sós vizű tenger kötethez készített illusztrációin láttunk. Mindkettő ugyanaz az alapélményt jeleníti meg, a féltve őrzött, de ugyanakkor bezártnak is érzett mikrokozmoszt, a közép-európai melankóliának ugyanazokkal a kódjaival, a cseh szürrealizmusnak – Jan Švankmajer, Jiří Trnka – ugyanazzal az örökségével, amelyet Marco Somà is képvisel. A palackba zárt világ az elvágyódás és a honvágy, a szeretet és a magány önellentmondásos, mégis nagyon ismerős érzésének univerzális emlékműve – s ebben a művészeti nyelvben a cseh kultúra történelmileg az egyik legkifejezőbb a világon.
Add comment