Szarajevó zsinagógái

Ha megkérdezzük Szarajevóban, hol a zsinagóga, biztos, hogy mindenki ahhoz a szép nagy, négy saroktornyos, mór stílusú épülethez irányít minket, amelyet Karel Pařík, az osztrák-magyar Szarajevó hetven legfontosabb épületét tervező cseh mester emelt 1902-ben a Monarchiából egyre nagyobb számban bevándorló askenázi közösség számára. Azért ehhez, mert a második világháború vége óta ez az egyetlen működő zsinagóga Bosznia-Hercegovinában, ahol a haláltáborokból hazatérő háromezer – ma már csak hétszáz – zsidó származásra és anyanyelvre való tekintet nélkül bosnyákul imádkozik. De azért is, mert a többi egykori zsidó imaházat a szarajevói nyelv nem zsinagóga, hanem a szefárdból kölcsönzött kal – kahal, hitközség – szóval említi. Lévén, hogy Szarajevó zsidósága négyszáz éven át ezt a nyelvet beszélte.




Amikor a spanyol uralkodók 1492. július 31-ével kiűzték a zsidókat országukból, II. Bajazid szultán azonnal elküldte értük a török hajóhadat Kemal Reis – a nagy kartográfus Piri Reis nagybátyja és nevelője – vezetésével, hogy átszállítsák őket az oszmán birodalom tartományaiba. „Még bölcsnek mondják Ferdinándot, aki szegénnyé tette saját országát, és gazdaggá az enyémet!”, mondta állítólag udvari embereinek. A tartományok vezetőinek pedig fermánt küldött, amelyben megparancsolta a menekültek befogadását és jóindulatú támogatását. Így kerültek a zsidók Szarajevóba is, ahol valóban jóindulatú támogatásban volt részük. A kanizsai születésű, magyar származású Siyavush janicsáraga boszniai kormányzó és későbbi nagyvezír külön negyedet építtetett nekik a bazár szélén. Ez volt a Nagy Udvar, szefárdul Il Kortizo, törökül Čifuthana, azaz a Zsidó-karavánszeráj, ahol hatvan zsidó család élt és kereskedett, s ahol első zsinagógájukat, Il Kal Vježut, az Öreg-Kahalt felépítették.


A szefárd zsidóság megtelepedését hagyományosan 1565-re teszik, noha nyilvánvalóan több hullámban, több helyről érkeztek a Szarajevón átvezető nagy kereskedelmi utak mentén, Szalonikiből, Isztambulból, Raguza-Dubrovnikból. A Kal Vježu nem sokkal később, 1581-ben épült, s a nagy tűzvészek és a náci rongálás ellenére máig eredeti formájában áll. Háromhajós nagy hosszcsarnok, mellékhajóiban női karzattal. A szefárd zsinagógák az askenáziakkal ellentétben dél felé néznek, déli apszisukban van a heklah, a tóraszekrény. A zsinagógát, amely ma Szarajevó zsidó múzeumaként szolgál, magas kőfal veszi körül: ennyi maradt az eredeti Kortizóból.


A szarajevói zsidóság történetének más magyar szálai is vannak. 1686-ban, Buda keresztény bevétele után – amelyet zsidó szemszögből Schulhof Izsák írt le Budai krónikájában – több budai szefárd zsidó is érkezett a visszavonuló oszmán hadsereggel. Közöttük volt Cevi Hirsh, akinek családja, akárcsak Schulhof Izsáké, odaveszett Buda ostromában. Ő volt Szarajevó második név szerint ismert rabbija – az első Samuel Baruh (1623-1640), aki a kovačići zsidó temető legkorábbi évszámos sírköve alatt nyugszik (erről majd még külön írunk), – s egy évszázadon át az ő utódai látták el ezt a tisztséget. Fia, Haham Ishak Cevi kezdte el a Pinakest, a szarajevói szefárd zsidóság részletes krónikáját, amelynek 1941-ben veszett nyoma, de az utolsó nagy rabbi, Moritz Levy (1917-1941) még sokat beemelt belőle 1912-es Die Sephardim in Bosnien c. monográfiájába.



A leginkább tisztelt szarajevói rabbi, Mojsije Moshe Danon (1815-1830) nevéhez fűződik a második zsinagóga, a régi szomszédságában álló Kal Nuevo alapítása. Talán ennek van a legkülönösebb története. Történt, hogy egy travniki zsidó, Moshe Havijo iszlám hitre tért, az ottani dervisek közé állt, jövendőmondással és csodás gyógyítással foglalkozott, és kígyót-békát mondott korábbi hittestvéreiről. Majd 1820-ban egyszer csak nyoma veszett. A kormányzó, Ruzhdi pasa a travniki zsidókat gyanúsította meggyilkolásával, ám mivel ezek kevesen voltak, és nem lehetett belőlük sok pénzt kisajtolni, a szarajevói zsidókat vonta felelősségre. Letartóztatta a rabbit és a zsinagóga tíz elöljáróját, s ha már kéznél voltak, néhány vagyonos keresztényt is, s két nap alatt ötszázezer ezüst groschen megfizetését követelte váltságdíjba, különben felakasztja őket.

Minthogy két nap alatt a közösség csupán hatezer groschent tudott összegyűjteni, az utolsó este Ruben Levi pénzkölcsönző azzal fordult a szarajevói muszlim elöljárókhoz, lágyítsák meg a pasa szívét. Ezek meg is próbálkoztak vele, de hasztalanul. Másnap reggel azonban az első ima utáni szürkületben háromezer szarajevói muszlim férfi vette körbe a pasa palotáját, a Beglukot. Az őröket lefegyverezték, a túszokat kiszabadították, s a pasa megmenekülése is csak hajszálon múlt. A kahal döntése értelmében az összegyűlt pénzt egy második zsinagóga építésére fordították. A Kal Nuevo 1821-ben épült fel. Ma is a zsidó közösség tulajdonában áll, amely galériának használja, s időszaki kiállításokat tartanak benne.

Ide kívánkozik az a szarajevói anekdota, miszerint egy bosnyák küldöttséget megkérdeztek az isztambuli udvarban, melyik volt a legjobb kormányzójuk, mire azt felelték: az, amelyik elindult Isztambulból, de soha nem ért oda Szarajevóba.


De a történetnek folytatása is van. Tíz év múlva Moshe rabbi összehívta egykori túsztársait, zsidókat és keresztényeket egyaránt, s bejelentette nekik, hogy a szarajevói rabbik szokása szerint jeruzsálemi zarándoklatra indul, hogy ott, a szent földön temessék el. Megjövendölte azonban, hogy nem fog eljutni a szent városba, s azt is, hogy a jelenlévők mindegyikének fia fog születni egy éven belül. Őket bízta meg sírjának ápolásával. Dubrovnik felé igyekezvén Stolaćig jutott. Itt megfürdött, tiszta ruhát vett, s a kávéházban, imádkozás közben érte a halál. Sírja mindmáig a boszniai zsidóság zarándokhelye, akik jarzeitján, június 20-án összegyűlnek körülötte és kaddist mondanak.



Különös egybeesés, hogy Stolać a középkori faragott bosnyák sírkövek, a stećakok (stećci) egyik fontos központja, s a rabbi sírkövét is hasonló formában faragták. A teljes falu műemlék-együttesét felterjesztették a világörökség listájára. És innen származik a 20. század legnagyobb bosnyák költője, Mak Dizdar (1917-1971) is, akinek gyönyörű verseit e faragványok és felirataik ihlették. Minderről majd még külön is írunk.



A zsidók és muzulmánok jó viszonyára utal, hogy a közösségnek, úgy tűnik, nem volt saját mikvéje, hanem mecsetek török fürdőjét használták rituális tisztulásra. 1767-től rendszeresen olvasni a számadáskönyvekben, hogy esküvők előtti rituális fürdésre bérelték ki a két legnagyobb mecset-együttes, az Isa bej és a Gazi Husref bej hamamját.


Minthogy a két Kaltól dél felé eső városrész a bazár és a muszlim lakosság területe volt, a szefárd zsidóság 19. századi kiáramlásának természetes iránya észak volt. A bazárból Dubrovnik felé vezető út – eleinte Shalom Albahari, később Čemalusa, majd 1945-től Tito utca – két oldalán építették fel elegáns eklektikus és szecessziós épületeiket. A háború előtt a hosszú utcán kb. 600 zsidó tulajdonú bolt volt. Az utca kezdőpontján, ahol a bazárt elkerülő északi országút és a bazár főutcája, a Ferhadija összeérnek, magyar zsidó vállalkozó, Daniel A. Salom épített 1893-ban elegáns sarokházat, a Grand Hotelt, amelyet ugyancsak Karel Pařík tervezett. Ennek szomszédságában épült a 19. század második felében a Kal di Kapon nevű imaház, amely alapítójáról, a rendkívül művelt Avraham A. Kapon hitközségi pénztárosról, íróról és kiadóról kapta nevét. A zsinagógát legismertebb igazgatójáról, Sebatej Đajenről Kal di Dajennek is nevezték, sőt Kal de lus mudusnak, a némák imaházának is, mert egyedül ez alkalmazott kórust a szertartásokon, s azalatt a hívek magukban imádkoztak. Az imaház ma lakóház. A kórus hagyományát az askenázi zsinagóga kórusa viszi tovább, amely szefárd rítust és szefárd dalokat is rendszeresen előad.



A Čemalusától északra eső domboldal, a Mejtaš is zsidó negyednek számított girbegurba utcáival. A negyed közepén, a Mejtaš utcán épült a Mejtaš-imaház, amely ma szintén lakóház, ám emeleti párkányának medaillonjai a menórákkal és Dávid-csillagokkal tanúskodnak eredeti funkciójáról. Alapítója, Avram Papo az egyik legjelesebb szefárd családból származott, amelyikből a város gyógyszerészei is – patikájuk berendezése ma a zsidó múzeumban látható –, és Laura Papo Bohoreta (1891-1942) is, az első szefárd írónő és első balkáni feminista, akinek La mujer sefardí de Bosna (A boszniai szefárd nő) című könyvéről még beszámolunk.



A város utolsó és legnagyobb zsinagógája olyan rövid életű volt, hogy teljesen kitörlődött a szarajevóiak emlékezetéből, s még zsidó szájtokon sem igen említik, csupán képeslapok árverési szájtjain találni róla anyagot. A hatalmas szefárd zsinagógát, a Balkán legnagyobb zsinagógáját mintegy az askenázi zsinagóga ellenpárjaként emelték 1926-30-ban a folyó szemközti partján, a szecessziós negyedben. Építője, a zágrábi Rudolf Lubinski, maga is zsidó, az egyik legnagyobb horvát szecessziós építész volt. A Kal Grande ezért ugyanabban a szecessziós mór stílusban épült, mint az askenázi, de a kornak megfelelően már számos art deco megoldással, nagy elliptikus kupolával, és az Alhambrát imitáló bejárati udvarral. Apszisa a szefárd hagyomány szerint délre, a folyó felé nézett, bejárata északról volt.




A kétezer férőhelyes zsinagóga mindössze tíz évig állt. Az 1941 áprilisában bevonuló usztasák, mialatt náci gazdáik a jugoszláv Gavrilo Princip-emléktáblát csavarozták le a Ferenc Ferdinánd-gyilkosság színhelyén, hogy elküldjék Hitlernek, az első világháborús osztrák-magyar tizedesnek születésnapjára, szisztematikusan szétverték a berendezést és elpusztították a négyszáz éves közösség irattárát. A háború előtti tizenkétezerből (Szarajevó lakosságának 20%-ából) visszatérő háromezer zsidó – akiknek nagy része hamarosan alijázott – megegyeztek az askenázi zsinagóga közös használatában, s a Kal Grandét a városnak ajándékozták, amely 1965-ben helyreállította. A rendszerváltásig a Đuro Đjakovic munkásegyetem működött benne, ma a bosnyák kultúra háza. Előcsarnokában hatalmas márvány menóra emlékeztet a zsidóság szarajevói megtelepedésének 400. évfordulójára.




A szarajevói zsidóság történetére és emlékeire többször is visszatérünk még. Most azzal a szefárd dallal búcsúzunk tőle, amely Boszniában is közismert volt, s amelyről Vesna Ljubićnak a szarajevói zsidóságról szóló 2001-es filmje a címét kapta. Ma is sokan adják elő itt, mint a mostari Barimatango, vagy Bojana Marković flamenco együttese. Az alábbi változat a közelből származik, a makedón Baklava együttestől, a szefárd zsidók háborús megpróbáltatásairól szóló Harmadik félidő (Treto poluvreme, 2013) c. filmből. Trailerrel együtt itt lehet megnézni/meghallgatni.


Adio kerida (Isten veled, kedvesem). A Baklava együttes előadásában.

adio, adio kerida no kero la vida me l’amargates tú tu madre kuan te parió y te kitó al mundo korasón eya no te dió para amar segundo va buškate otro amor aharva otras puertas aspera otra pasión ke para mi sos muerta

Isten veled, kedvesem nem kívánom az életem amelyet megmérgeztél nekem anyád, mikor megszült és a világra hozott, nem adott neked szívet hogy magadon kívül mást is szeress menj, keress más szeretőt más ajtókon kopogtass már más szenvedélyt remélj, mert énnekem halott vagy már