Lehettek volna-e a lengyelek Hitler szövetségesei?

Köszöntjük új vendégszerzőnket, Pálfalvi Lajost, a neves lengyel műfordítót és egyetemi oktatót, akitől további bejegyzéseket is remélünk a lengyel kultúráról és saját fordításairól.

Tavaly ősszel hatalmas indulatokat keltett Lengyelországban Piotr Zychowicz A Ribbentrop-Beck paktum avagy Hogyan győzhették volna le a lengyelek a Szovjetuniót Hitler oldalán? című könyve. Persze nehéz lenne bárkitől is elvárni (itt nemcsak a lengyelekre gondolok), hogy szenvtelenül olvassa végig a könyvet, és úgy gondolkodjon, ahogy az történelmi alternatívákat mérlegelő normális embertől más esetben elvárható: egyrészt kétségkívül tagadhatatlan, hogy… jóllehet azzal is számolnunk kell, hogy ez esetben… Ez most sajnos nem megy még a kívülállóknak sem, ha ugyan vannak ilyenek. Mert mégis hogy képzeli a szerző, hogy Lengyelország áldozat helyett akár cinkos is lehetett volna? Egyáltalán mi értelme felvetni ezt most, amikor annyian próbálják zsákmányra leső hóhérsegédeknek beállítani a lengyeleket? De ha a lengyel nemzeti érdekből indulunk ki, nem pedig abból, hogy mások mit gondolnak a lengyel politikáról, s ha veszteségekkel és esélyekkel számolunk, akkor ígéretesebb perspektívák híján melyik lehetőséget választjuk: Hitlerrel Sztálin ellen vagy egyedül mindkettő ellen?

Elgondolkodtató, hogy csak most kezdenek vitatkozni egy olyan döntésen, amely fél évszázadra meghatározta Lengyelország sorsát. Persze el tudom képzelni, hogyan reagáltak volna 1989 előtt Varsóban arra, ha az emigránsok történészvitát kezdeményeznek erről. De azóta sem jutottunk sokat előre, mert a II. világháború mindmáig a legfontosabb emlékezetpolitikai kérdés, a győztesek azóta is megállás nélkül folytatják háborús propagandájukat, a szövetségesek a győzelem napján minden évben megünneplik a Vörös téren az oroszokkal egyetértésben azt az egyetlen, kétségbevonhatatlan alapigazságot, hogy nemcsak megnyerték a háborút, hanem mindig mindenben nekik volt igazuk, csak ők ítélkezhetnek élők és holtak felett.

Olvasás közben gyakran járt eszemben Petri Katonai tiszteletadás című kétsorosa – A Vereség Napján / kardélre hánytam −, és nem azért, mert megkönnyezem a führer bukását. Persze Zychowicz sem az egész világháború történetét akarta újraírni, hisz nem abból indult ki (mint már többen is), hogy milyen lenne a világ, ha a németek győznek. Nem számol ilyen eshetőséggel, csak azt gondolta át, elkerülhetetlen volt-e a katasztrófa, muszáj volt-e Lengyelországnak rögtön a háború elején mindkét totalitárius birodalommal saját területén harcolnia, majd az összeomlás után a megszállás korábban ismeretlen formáját elszenvednie. Mint a könyv címe is sugallja, lett volna más megoldás, bármilyen nehéz is ezt ma már reális alternatívának elfogadni.

Akit már a gondolata is fölháborít, rögtön sorolni kezdi a németek lengyelországi gaztetteit, mintha képtelen lenne megérteni, hogy ezeket mind az után és amiatt követték el, hogy Józef Beck a náci és a kommunista birodalom közé ékelődött Lengyelország külügyminisztereként képes volt egzotikus szövetséget kötni súlytalan partnerekkel, akiknek eszük ágában sem volt megvédeni Lengyelországot, sőt az volt az egyetlen céljuk az egyezménnyel, hogy a lengyelekre hárítsák a náci agressziót. Ezt persze ma sem ismerik el, és ma sem vállalják érte a felelősséget.

Beck természetesen meg volt győződve, hogy az évszázad üzletét kötötte meg azzal, hogy a német ajánlatot visszautasítva mindenki legnagyobb elképedésére elfogadta az angolok teljesen komolytalan garanciáját – vagyis önként jelölte ki Lengyelországot az áldozat szerepére (miközben azt hitte, sikerült bevinnie a világ legelitebb klubjába). Talán ezért is választotta Zychowicz mottónak Churchill e több mint tanulságos mondatát: „A lengyelekben minden képesség megvan, leszámítva a politikai érzéket”. Mintha Beck úgy gondolta volna, hogy a franciákkal és az angolokkal szövetkezve sikerült harapófogóba szorítani a III. Birodalmat. Ha pedig Hitler még e reménytelen helyzetben is támadni merne, két fronton kell harcolnia, és hetek alatt legyőzik – miközben Sztálin Moszkvából buzdítja őket.


A szerző sokat töpreng azon, vajon mit érthetnek az angolok politikai érzéken ilyen háborús helyzetben. A nemzeti érdek ilyenkor azt kívánja, hogy ameddig csak lehet, tartsák távol a háborút az országtól; ha pedig harcolni kell, a katonák a hazájuktól minél messzebb harcoljanak. Ez magyarázza a Lengyelországgal szemben folytatott politikájukat is, nem pedig ártó szándék. Becknek is hasonló célokat kellett volna kitűznie ahelyett, hogy kiszolgáltatta volna az országot a háború legelején még hibátlanul működő német hadigépezetnek és Hitler megbízható keleti szövetségesének, Sztálinnak.

Ismerjük a döntés következményeit, amelyeket Beck nyilván nem látott előre, tehát rosszul számolt, pusztulásba vitte Lengyelországot. Az angolok a biztonság kedvéért 1939. augusztus 25-én még egy kölcsönös segélynyújtási egyezményt is aláírattak vele, nehogy az utolsó pillanatban mégis kiegyezzen a németekkel (emiatt várt még öt napot Hitler a háborúval). Az egyezmény diplomáciatörténeti kuriózum, az angolok ugyanis csak német támadás esetére garantálták Lengyelország függetlenségét – vagyis nem vártak Jaltáig, már ekkor eldöntötték, hogy az oroszoknak majd többek között Lengyelországgal fizetnek.

Beck nem úgy kalkulált, hogy példátlan áldozatot hoz a nemzet, megmentve ezzel a civilizációt (ez emlékeztet valamelyest a messianista történetfilozófiára), a világ pedig soha el nem múló hálával tekint a mártírok országára. Ma sem azt látjuk, hogy az egész világ a lengyelek lábai előtt hever, miközben a Hitlerrel szövetkező olaszokkal, japánokkal, finnekkel sehol sem állnak szóba. Még a németek sincsenek különösebben meghatódva, 2011 novemberében nemes szívű berlini antifasiszták masíroztak Varsó utcáin, mert ellenállhatatlan vágyat éreztek arra, hogy tevőlegesen lépjenek fel a roppant veszélyes lengyel nacionalizmus ellen. Az oroszokat inkább hagyjuk – pedig a legtöbbet ők nyertek az ügyön, Beck e lépésével épp Sztálint mentette meg (két év haladékhoz, lengyel és egyéb területekhez juttatva a bolsevikokat) ahelyett, hogy Lengyelországot mentette volna meg Sztálintól.


A könyv egyik fejezete a világháború alternatív története. Ebben a változatban az határozza meg a lengyelek stratégiáját, hogy megpróbálnak az első világháborúból levont tanulságok alapján politizálni. Nem felejtették el Piłsudskit, aki elmagyarázta, hogy a háborút szakaszokra kell osztani, mert a győzelem nyugatról érkezik: kezdetben a Közép-Európát maguk mellé állító németek verik meg az oroszokat, aztán meg a nyugatiak és az amerikaiak a németeket. Mivel a lengyeleknek az oroszoktól és a németektől kell visszahódítaniuk vagy megvédeniük államukat, a kezdeti szakaszban a németek oldalán kell az oroszok ellen harcolniuk, majd a nyugatiak oldalán a németek ellen. Minden más változat katasztrófához vezet.

Szerencsére Beck jó tanítvány volt, nem felejtette el a Piłsudskitól kapott leckét. Ha már nem háríthatta el a három kontinenst fenyegető katasztrófát (a marsallnak az volt az első reakciója Hitler hatalomra jutása után, hogy megelőző csapást mér rá a franciákkal szövetkezve, de a francia fél nem volt hajlandó erre – ő természetesen levonta ebből azt a tanulságot, hogy a megfelelő időben majd egész más politikát kell folytatnia azzal a Hitlerrel szemben, aki néhány év alatt úgy megerősödik, hogy megpróbálja valóra váltani világhódító terveit), legalább mindent megtett annak érdekében, hogy Lengyelország minél kevesebbet szenvedjen ebben a háborúban.

Belátta, hogy Hitlernek joga van a Kelet-Poroszországba vezető, területen kívüli autópályához (már csak azért is, mert ezt még maguk a lengyelek ajánlották fel a mérnökeik tanácsára a húszas években). Amikor pedig a führer azonnali sikerekkel akarta elkápráztatni a Birodalom közvéleményét, Beck hosszas vívódás után arra az elhatározásra jutott, hogy Lengyelország nem lép háborúba azért, hogy egy német város, amely nem tartozik Lengyelországhoz, Németországhoz se kerülhessen.


Természetesen voltak, akik úgy ítélték meg, hogy ez drága ár az ország megmentéséért, egyébként sem kell eltúlozni a német veszélyt. Nem kímélte az ellenzék sem, amikor csatlakozott az antikomintern paktumhoz. Zychowicz a Lengyel Nemzeti Napló 1940 tavaszán megjelent képzeletbeli vezércikkét idézi: „Ezzel a tettével Beck bemocskolt minket, évszázadok alatt sem moshatjuk le a gyalázatot. A vitéz lovagság és a hazafias ifjúság nemzete gyáva néppé silányult. A csehek szintjére züllesztettek minket. Hogy lehet megijedni a németek ócska blöffjétől és papírtankjaitól? Hogy lehet elárulni a franciákat, legjobb szövetségeseinket, akikre mindig számíthatunk?” Lengyelország sajnos csak ilyen, mondhatni, megalázó engedmények árán érte el, hogy Hitler garantálja az ország nyugati határait, és huszonöt évre meghosszabbítsa a meg nem támadási egyezményt.

1940. április 9-én tört ki a háború. A Schleswig-Holstein páncélos minden ágyúja tüzet nyitott, a negyedtonnás lövedékek robbanása mindenkit sokkolt. Dánia és Norvégia lerohanásával kezdődött, a Wehrmacht egy hónappal később támadta meg Franciaországot és a Benelux államokat. A németek a francia védelmi vonalakat megkerülve, Belgiumon keresztül hatoltak be az országba, július 14-én foglalták el Párizst. Miközben Nyugat-Európa a Gestapo és az SS terrorjától szenvedett, Lengyelországban viszonylagos nyugalom volt, leszámítva a kormányellenes tüntetéseket. Gyors ütemben fejlesztették a hadsereget. Közben a lengyel hírszerzés kiderítette, hogy a németeknek volt B tervük is: ha Beck elutasította volna az együttműködést, Moszkvával is hajlandók lettek volna megegyezni. Ezt persze a közvélemény teljes képtelenségnek tartotta.

1941. június 22-én a németek a lengyelekkel és más szövetségeseikkel együtt megtámadták a Szovjetuniót. 1812-ben a lengyelek Napóleon oldalán vonultak Moszkva ellen, most ugyanezt megismételhették Hitlerrel. Vajon most nagyobb sikerrel jártak? Tegyük fel, hogy igen (aztán majd azt is, hogy nem). A Vörös Hadsereg egész hadosztályai adták meg magukat (a szakácsoktól a vezérkarig), a pánikszerűen menekülő NKVD hullákkal teli börtönöket hagyott maga után. Egész Kelet-Európán antikommunista forradalom söpört végig. Virágesővel fogadták a felszabadítókat a Szovjetunióban élő, 1937-ben megtizedelt lengyelek, a mesterséges éhínségben milliós veszteségeket elszenvedett ukránok, valamint a fehéroroszok, a zsidók és az oroszok is.

Az 1939 és 1941 között felszerelt lengyel páncélos hadosztályokat vezető Stanisław Maczek tábornok hatalmas versenybe kezdett Heinz Guderian tábornokkal, mindkettejük számára hiúsági kérdés volt, hogy ki ér előbb Moszkvába. A hatalmas sík terepen a lengyel lovasság is fényesen bevált. Miután a lengyelek az ukránokat is megnyerték az ügynek a függetlenség ígéretével, már megállíthatatlan volt az előrenyomulás. Akkora pánikban menekültek Moszkvából a bolsevikok, hogy még Lenin múmiáját sem tudták fölpakolni a vonatra. Amikor lebuktak szent ereklyéjükkel, egy ulánus lecsapta a fejét, majd a kardja hegyére tűzve mutogatta az éljenző tömegnek. Ezzel szimbolikusan véget vetett a bolsevik terror borzalmas évtizedeinek.


A könyv elején járunk, nem a végén. Zychowicznak nem az volt a célja, hogy képzeletben legyőzze a Vörös Hadsereget és megdöntse a rendszert, mint ahogy azt sem gondolja, hogy ezzel közmegelégedésre véget ért volna a háború. A németek ettől még ugyanúgy hitlerista politikát folytattak volna, az általuk megszállt területeken élő népeknek hamar elment volna a kedvük attól, hogy a bolsevizmus legyőzését ünnepeljék. A lengyelek értelemszerűen a saját politikai hagyományainak megfelelően jártak volna el; itt lett volna az alkalom arra, hogy valóra váltsák Piłsudski föderalista elképzeléseit. Egyre többen menekültek volna a német terror elől a lengyel fennhatóság alá került területekre.

Az oroszok legyőzése után Hitler India felé próbál terjeszkedni, ezzel pedig már brit érdekeket sért. Hamarosan megkezdődik a háború másik szakasza, amelyben már nem az oroszok, hanem Amerika, Anglia és szövetségeseik harcolnak a németek ellen. Amikor már jól kivéreztetik a hadseregüket, a lengyelek és a megszállt területeken szerveződő ellenállók hátba támadják, kétfrontos harcra kényszerítik a hamarosan összeroppanó Wehrmachtot (ha nem akarná megadni magát, az amerikaiak bevethetik az atomfegyvert). A lengyelek árulását már nem tudják kivédeni a németek. A béketárgyalásokon megjutalmazzák Lengyelországot, mert siettette a háború befejezését, a változó feltételekhez kitűnően alkalmazkodó politikáját nem hitszegésnek, hanem a nemzeti érdekek hatékony védelmének tekintik.

És mi van, ha nem sikerül, a németek pedig a lengyeleket is magukkal rántják a vereségbe? 1944-től nagyjából ugyanaz, mint ami így is történt – attól viszont így is megmenekülhettek volna, amit 1939 szeptembere és az oroszok bevonulása között kellett elszenvedniük. Vagyis ha Beck nem fordul a németek ellen, nem hisz az angolok üres ígéreteinek, az ország elkerülhette volna a legnagyobb katasztrófákat. Ha Lengyelország nem kerül német megszállás alá, nem épülhetnek koncentrációs táborok sem.


Tegyük fel, hogy a szerző meggyőzött minket, beláttuk, hogy Lengyelország sokat nyert volna a Ribbentrop-Beck paktummal. De aki nem sokat tud a harmincas évek politikai helyezkedéséről, a német-lengyel kapcsolatokról, Hitler háborús terveiről, az nyilván úgy gondolja, hogy ez mégiscsak valami bizarr, keresztülvihetetlen elképzelés. Számomra azonban a könyv legnagyobb újdonsága nem az, hogy a második világháború alternatív forgatókönyvével szolgál. Éppen az döbbentett meg, hogy nyilvánvalóan ez a forgatókönyv következett volna a már kialakult német-lengyel együttműködés logikájából.

Amikor Piłsudski 1934. január 26-án aláírta a németekkel kötött egyezményt, abban bízott, ezzel elhárította az államiság elvesztésével járó háború veszélyét. Tudta, hogy német támadás esetén nem számíthat francia segítségre, Sztálin pedig azonnal bosszút áll az 1920. évi vereségért. Ezt próbálta elkerülni mindenáron, de nagyon aggasztotta az a kérdés, hogy a halála után lesz-e olyan politikus, aki megmenti ettől az országot. Piłsudski hamar felismerte, hogy Hitlerrel sokkal könnyebben megegyezhet, mint a junkerekkel vagy a kommunistákkal. Az egykori osztrákot nem érintette a lengyel-porosz konfliktus, és imponált neki a bolsevikokat legyőző marsall (nagy példányszámban adták ki Németországban Piłsudski népszerű életrajzát).


Zychowicz mellékel könyvéhez néhány darabot a német vizuális propaganda anyagából, amely arról tanúskodik, hogy a két ország szövetséges lehet a hamarosan kitörő háborúban. 1945 után persze már senki sem beszélt Göring lengyelországi vadászatairól, a barátságot ápoló kultúrdiplomáciáról (Sienkiewicz, Nałkowska, Dąbrowska és Choromański, sőt Janusz Korczak műveinek német kiadásáról). Bár 1939 nyarán sokat hivatkoztak a lengyelországi német kisebbség helyzetére (erről később német propagandafilm készült), 1937-ben Goebbels még megtiltotta, hogy ilyen problémákról írjanak a birodalmi sajtóban. 1935-ben német filmet forgattak Chopin, a szabadság dalnoka címmel. Vagyis a német-lengyel szerződés öt évig működött (mint Churchill írta a naplójában, Hitlernek az Anschlusshoz és Csehszlovákia szétdarabolásához is szüksége volt Varsó jóindulatára). Lengyelországot Hitler szövetségesének tekintette a világ (és ennek megfelelően igen rossz sajtója volt nyugaton, viszont kénytelenek voltak számolni vele), de Beck 1939 tavaszán egész Európát megdöbbentve öngyilkos módon átállt az angol-francia táborba.

Hitler számára Franciaország az ősellenség, a revansizmus első számú célpontja, a franciákon akar bosszút állni az I. világháborúban elszenvedett megaláztatásokért. 1939 januárjában már a franciák és az angolok is az elkerülhetetlennek látszó német támadástól rettegnek, miközben Lengyelországot nem fenyegeti veszély. Hitler már csak Beck aláírására vár, hogy biztonságban tudhassa a hátországát, és támadhasson. Ekkor az angolok megpróbálkoznak egy igen átlátszó trükkel, bár maguk sem tételeznek fel akkora naivitást a lengyelekről, hogy higgyenek az ígéretnek.

Március 31-én Chamberlain kihirdeti a kabinet nevében, hogy garantálja Lengyelország függetlenségét, ehhez a francia kormány is csatlakozik. Az európai diplomácia szánakozva figyeli a briteket, akik ilyen szerencsétlenül próbálják szembeállítani Lengyelországot Hitlerrel, maguk a franciák és az angolok sem bíznak a sikerben, biztosra veszik, hogy Beck visszautasítja az ajánlatot, hisz nem nyújthatnak neki hathatós segítséget. Beck épp cigarettázik, amikor megkapja a hírt, és két hamuzás között gondolkodás nélkül elfogadja az ajánlatot. A többit tudjuk, mert ezzel már megérkeztünk az ismert világba.


Bár nagy vita folyik a könyvről, és ezúttal nem táborok üzengetnek az ellenséges hadaknak, hanem harcostársak is egymásnak esnek, elég egyszerű összefoglalni. A döntő kérdés az, hogy szabad-e ilyet gondolni. Nagyon ékesszólóan lehet védeni a tisztességet, az áldozatok emlékét, a mítoszt. Még azt is leírták, hogy „Hitler mellé állva már nem lettünk volna lengyelek”. Azt nagyon szépen meg tudják fogalmazni, hogy mit nem szabad, de az már nem hangzik ilyen meggyőzően, hogy mit érdemes. Meddig lehet elmenni a túlélésért?


És most segítsen nekünk.

E bejegyzést tartalmi összefoglalónak is szántuk, amely segítene eldönteni, hogy érdemes-e magyarra lefordítani és kiadni a könyvet.

Szeretnénk felmérni az érdeklődést, ezért kérjük olvasóinkat, osszák meg velünk a véleményüket.

Esetleges további szempontokat kommentben vagy e-mailben várunk!